Kultúra

A Bőrpofának egyetlen dologról kellett volna szólnia, és pont azt rontja el, amit a címében vállal

Tobe Hooper 1974-es kultfilmjét, A texasi láncfűrészes mészárlás fogadtatását kisebb mérföldkőként tartják számon a horror-történelemben. Számos folytatást, előzményt és feldolgozást kapott, 2013-ban például 3D-ben vitték tovább a 74-es mozit. Ugyan a széria legerősebb darabjának mindig is az első rész számított, mégis, a további részek színvonala erősen hullámzó teljesítménye mellett a sorozat mindig megbízhatóan képes volt szállítani az öncélú, explicit és gyomorforgató erőszakosságot. Ez alól a Bőrpofa sem kivétel, csak épp rendkívül felesleges film lett.

A Bőrpofa eseményei még bőven az első – tehát a 74-es klasszikus – film előtt játszódnak. Egy elmegyógyintézetből bravúros körülmények között kiszabadul néhány fiatal – és tekintve, hogy egy eredet-történetet nézünk – egyikük lesz majd a rettegett Bőrpofa.

Bőrpofa karakterének misztikuma megjelenésében és vészjóslóan berregő láncfűrésze mellett abban van, hogy a karakterről jóformán semmit nem tudtunk meg a franchise történelme során. A 2003-as újrázás ugyan felvet egy szálat arról, hogy ki is lehet az embermaszk mögött, de ezt az alkotók pár perc alatt elfojtják, utat engedve a film végi nagy mészárlásnak.

Alexandre Bustillo és Julien Maury legújabb adaptációjában a horror-rajongók számára eleve felháborító eretnekségre vállalkoznak: be akarják mutatni Bőrpofát, mielőtt a mániákus láncfűrészes gyilkossá vált. Az ambiciózus ötlet persze nem lenne feltétlenül elvetélt – érdekes gondolatkísérlet, hogy hogy válik valakiből gyilkos –  és még akkor sem az ha ezzel  egy több mint negyvenéves titokról rántanák le a maszkot. Sokakat ugyanis egyáltalán nem zavart, hogy nem tudják.

A Bőrpofa castingja jó példa arra, hogy fiatal jóképű és jó testű színészek miként akarják feláldozni a sikert a gyorsaság oltárán. Vanessa Grasse, aki egy túszt játszik, korábban a cápás filmek közül is talán az egyik legkevésbé ismertben, a Robosharkban tűnt fel, míg a szökött betegeket játszó Sam Strike és Jessica Madsen is csak kevésbé ismert tévésorozatokból lehetnek ismerősek, ha egyáltalán. Játékuk nem képes meghaladni rosszul megírt karaktereik kereteit, képtelenek valóságos figurákat életre hívni. Sam Coleman viszont (a Trónok harca fiatal Hodorja) az egyik elszalasztott lehetőség a csapatban: a szellemi fogyatékos, de nagy testi erővel megáldott Bud karakterét játssza, akinek viszonylag komoly szerepe van Bőrpofa megszületésében, de a forgatókönyv ezt is csak felületesen kezeli. Két komolyabb név szerepel a listán, a Vasököl címszereplője, Finn Jones és a Sírhant művekből ismerős Lily Taylor. Ők ugyan hozzák a maguk kötelezőjét, de ahogy a többiek esetében, figuráik megmaradnak egyszerű, archetipikus töltelék-karakternek.

Egy dolog menthetné meg a Bőrpofát a „felesleges” jelzőtől, ha bármi eredetiség lenne benne például az erőszak ábrázolásában. Ez a legtöbb esetben viszont egyszerűen csak undorító, nélkülözve bármilyen ötletet vagy kreativitást. Mint pl. az a jelenet ahol a szerelmi együttlétet édes hármassá bővítik egy hulla bevonásával. vagy ahol azért kell meghalnia egy fiatal lánynak, mert a „rosszak” szeretik nézni, ahogy valaki meghal.

Hány bőr van még azon a pofán?

Alexandre Bustillo és Julien Maury filmje látszólag meg akarja haladni a franchise kereteit, és nagyjából húsz percig el is hiteti a nézőivel, hogy ez sikerül is neki, de aztán az egész koncepció a kukába kerül, amint lehetősége van a szereplőknek brutális kegyetlenséggel megölni valakit. A néző pedig úgy érzi, hogy ezúttal nem egy emberről, hanem a franchise-ról húzott le valaki még egy utolsó, de felesleges réteget.

Bőrpofa (Leatherface – Texas Chainsaw 4), 2017, 90 perc, 3/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik