Foci

Torghelle: Húsz évesen felrúgtam volna a védőt a Holdra

Torghelle Sándor megítélése nagyot változott az évek során: eleinte sokan kritizálták itthon szokatlan stílusa miatt, ám a válogatottban szerzett gólok meghozták számára az elismerést. Az MTK Budapest csatára azt mondja, amivel Magyarországon kilógott a mezőnyből, az külföldön alapnak számított, és mostani fejjel úgy érzi, nem volt még kész arra, hogy a Premier League-be igazoljon. Máig fájó tüske számára, hogy körön kívül került a válogatottnál, és azt mondja, új arcokra van szükség a magyar futballban, olyanokra, akik külföldön beleláttak a profizmusba. Interjú.

Csapata, az MTK Budapest a 93. percben szerzett góllal győzött szerdán a Gyirmót elleni Magyar Kupa-meccsen. Hogy viselte, hogy a lelátóról kellett követnie az eseményeket, és nem segíthetett a pályán a társaknak?

Nem volt a legjobb érzés, de az talán még ennél is rosszabb, amikor a pályán vagy, és nem megy a játék. Eléggé szenvedett a csapat, az első félidőben kimondottan rosszul játszottunk, helyzetünk is alig akadt, pedig a bajnokságban eddig ezzel nem volt  gond. Nem jó kívülről nézni a dolgokat, de hála Istennek a végén be tudtuk húzni, nem lett volna jó beleszaladni egy hosszabbításos meccsbe.

A 2014-ben megjelent önéletrajzi könyvében többször is írja, hogy zokon vette, ha egy edző nem küldte pályára. 35 évesen ezt már másképp kezeli az ember, és belátja, hogy néha a hasznára válik a pihenő?

Most már máshogy látom a dolgokat, mint 18 vagy 20 évesen, ha akkor azt mondták, hogy nem játszol, azt személyes sértésnek vettem. Már nem 20 vagyok, tudom nagyon jól, miért van az, ha egy mérkőzésen nem kapok lehetőséget. Ez nem egyedi dolog, a velem egyidős játékosokat a világ bármelyik csapatánál pihentetik időnként.

Amikor az előző NB I-es idény végén eldőlt, hogy az MTK Budapest búcsúzik, fel sem merült önben, hogy nem tart a csapattal a másodosztályba, hanem máshol folytatja?

Elgondolkodtam rajta, mert nem tudtam, mennyire támaszkodik majd rám az edző és a vezetőség az NB II-ben. Aztán amikor leültünk, biztosítottak arról, hogy a továbbiakban is számítanak rám, és onnantól kezdve, hogy ezt kijelentették, számomra ez a téma el is dőlt.

Nem volt az bennem, hogy mindenáron NB I-es csapathoz kell igazolnom, nem derogál, hogy az NB II-ben játszom.

Amikor 2006-ban a Juventust a calciopoli miatt kizárták a Serie A-ból, Zlatan Ibrahimovic lelépett, de Gigi Buffon, Pavel Nedved vagy Alessandro Del Piero maradt, és utóbbiból egy olyan szentimentális mondat is kicsúszott, hogy egy igazi lovag sosem hagyja el szíve hölgyét.  Önben volt ilyen érzés, hogy ha már nem sikerült bennmaradni, kötelességének érzi, hogy maradjon, és segítsen visszajutni?

Ebben a történetben maximálisan benne voltam én is, nem tudtam olyan teljesítményt nyújtani, hogy az élvonalban folytathassuk, és tényleg kötelességnek éreztem, hogy ha a vezetők is számolnak velem, akkor maradjak és segítsek.

Fotó: 24.hu/Berecz Valiter

A meccsek színvonalát, az ellenfeleket, a hangulatot nézve milyen az NB II? Jobb vagy rosszabb annál, amire számított?

Nagyjából azt kaptam, amit vártam, nem mindegyik csapat erőlteti a játszós focit, ők inkább a keménységgel vagy lelkesedéssel tudnak eredményes lenni. Ezt én is tapasztalom a saját bőrömön, többször is elkövetnek ellenem olyan szabálytalanságot, ami az NB I-ben azért nem fordult elő.

A „vegyük el a Torghelle Sanyi kedvét a játéktól” címszóval?

Valami ilyesmit látok benne. De eljutottam abba a korba, hogy már nem ülök fel ennek. Ezt fel lehet fogni úgy is, hogy az ellenfelek azért szállnak rám, mert elkönyveltek az MTK fontos láncszemének, ami jó dolog.

Ha elutaznak a csapattal idegenbe, a szurkolóktól kapja az osztást továbbra is?

Persze, nincs olyan idegenbeli meccs, hogy ne hallanék édesanyámmal kapcsolatos mondatokat. Ami egyfelől nem szép dolog, de úgy fogom fel, hogy tartanak tőlem.

Azt is jelenti, hogy letettem valamit az asztalra, és azért találnak meg, egy szürke kisegeret nem fognak bántani a szurkolók, azt veszik a szájukra, akitől félnek.

Húsz forduló alatt, vagyis nagyjából féltávnál tíz gólt szerzett, a legutóbbit épp vasárnap, a Csákvár ellen. Holtversenyben csapattársával, Lencse Lászlóval harmadik a góllövőlistán. Mivel közismert a maximalizmusa, így adódik a kérdés: ezzel mennyire elégedett?

Számokban nem vártam többet, nem állítottam fel magamnak konkrét célokat, hogy hány gólt szeretnék. Jobb lett volna, ha egyet-kettőt még sikerül mellé rakni, főleg az bosszant, hogy két tizenegyeshez álltam oda, és mind a kettőt kihagytam.

Volt viszont egy félpályás gólja a Budafok ellen, ami lassan Torghelle-védjegy lesz, mivel korábban a német Jénában és az Augsburgban is lőtt átemelős gólt távolról.

Csak azt tudom mondani, hogy ez nem véletlen… Oda szoktam figyelni, hogy hol áll a kapus, és ha megvan a lehetőségem, akkor ki szoktam használni. Természetesen nem mindig jön össze, de amikor sikerül, az kétségtelenül látványos.

Melyik kiesés viselte meg jobban? A 2003-as, amikor nevelőegyesülete, a Honvéd búcsúzott az NB I-től, vagy az idei, amikor az MTK Budapest bukott el?

Nem tudnám az egyiket sem kiemelni, mindkettő rossz élmény volt. Az MTK-nál már rutinos játékosként éltem meg, ezáltal nekem is jóval nagyobb volt a felelősségem, a Honvéd pedig érzelmileg nagyon közel állt hozzám, hiszen ott nevelkedtem.

Ha már a Honvéd szóba került: a csapat drukkereinél kettősséget fedeztem fel, egy részük igazi tökös kispesti srácnak tartja önt, a másik meg teli szájjal ócsárolja, ha ellenfélként lép pályára. A viszony akkor mérgesedett el, amikor külföldről hazatért, és fél idényt Kispesten töltött, majd eligazolt a Videotonhoz?

Igen. Amikor hazajöttem 2011 októberében, akkor nem tudtam olyan külföldi csapathoz szerződni, amely minden szempontból megfelelt. Akkor azt nyilatkoztam, és ezt most is tartom, hogy az első számomra a Honvéd, nem volt véletlen, hogy amikor hazatértem, ezt a klubot választottam. Akkor télig terveztem a Honvédnál, mert szerettem volna külföldre igazolni, de a Videoton, amelynek akkor Paulo Sousa volt az edzője, olyan lehetőséget biztosított, amit szerintem tízből tíz játékos elfogadott volna. Nem is bántam meg ez az átigazolást, szakmailag teljesen jó döntést hoztam, hiszen például az Európa Liga-csoportkörében játszhattam. Aki normálisan nézi a labdarúgást, az megérti, hogy akkor miért döntöttem így, olyan választás amúgy sincs, ami mindenkinek megfelel.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

2000-ben vagy 2001-ben a Bozsik-stadion egyik edzőpályáján játszottunk egymás ellen egy Honvéd U19-Pénzügyőr felkészülési meccsen (4-4), amely után nálunk az volt a téma az öltözőben, hogy a Torghelle milyen nagyképű, mert bár rúgott két gólt, de a nála tíz évvel idősebb védőjét folyton inzultálta verbálisan. Volt olyan, hogy egy meccs után azt érezte, hogy na, ez most sok volt?

Mondhatnám azt; igen, előfordult, hogy megbántam. De amilyen a pályán vagyok, azzal tudok eredményes lenni. Ebbe az is beletartozik, hogy nyomom a dumát, mint ahogy az is, hogy kemény vagyok az ellenfelekkel, igaz, volt olyan, átestem a ló túloldalára, mert tudjuk nagyon jól, hogy csináltam érdekes dolgokat.

De szégyellnivalóm nincs, ez vagyok, ezt el kell fogadnia mindenkinek, aki meg nem fogadja, azzal nem tudok mit kezdeni. Ezzel a mentalitással tudtam bekerülni 17 évesen a felnőttcsapatba, és még mindig itt vagyok.

Nekem úgy tűnik, hogy az évek alatt az emberek szemében megváltozott a megítélése, ami eleinte negatív volt. Aztán jöttek a gólok a válogatottban a három világbajnok, Brazília, Argentína és Németország ellen, majd a Koeman-érában a vb-selejtezőket eldöntő gólok, és hirtelen közönségkedvenc lett. Érezte ezt a változást?

Ez a stílus kirívónak számít itthon, mert mindig a labdaügyes, pengés játékosokat helyezték előtérbe, és ha valaki máshogy próbál érvényesülni, arra fura szemmel néznek. Pedig külföldön ez az alap, hogy az elsőtől az utolsó percig daráld le a meccset, és ha mellette még a labdával is ügyes vagy, akkor nyert ügyed van. Ahogy mondja, itthon akkor lettem igazán elfogadott, amikor az emberek látták, hogy eredményes a stílusom, ki tudtam menni külföldre, játszottam a Premier League-ben, a BL-ben, lőttem gólokat a válogatottban. Ha valami nem szokványos, de működik, akkor azt el kell fogadni, és szerencsére az én stílusom is sokan elfogadták, még azok is, akik nem szimpatizálnak a klubokkal, ahol játszottam.

Détári Lajos mondta önről, hogy mindketten megosztó személyiségnek számítanak, és itthon általában azért is különcnek tartják, hogy mindig megmondja a frankót. Külföldön hogy álltak önhöz, volt abból baja, ha néha kimondta, ami a szívét nyomja?

Az őszinteség nem mindig jó, külföldön is volt problémám ebből, például amikor odaálltam az edző elé megkérdezni őt egy-egy döntéséről. Nem mindig célravezető, ha túl őszinte vagy, de ha megkérdeznek, és nem beszélsz félre, az mindenkinek jó.

Ha szar voltál, igenis mondd azt, ne kezdd el a kamudumát! De az is fontos, hogy egy egészséges szintig legyen az ember őszinte, mert ha teljesen kiadod magad, akkor mész a lecsóba.

Légiósként volt egy nagyon hosszú, két és fél éves góltalansági sorozata. Ezt hogy éli meg a csatár? Folyamatos küzdelem ilyenkor, hogy sikerüljön a lelki gátat áttörni?

Nagyjából igen. Nehéz elviselni, hogy rendszeresen játszol, rúgod a gólokat, aztán egyszer csak nem jön össze semmi, pedig ugyanaz a játékos vagy. Nincs önbizalmad, korábban a hátadról is bepattant a labda, most meg akármit csinálsz, minden rosszul sül el, közben pedig fejben folyamatosan építed le magad. Aztán a semmiből jön egy változás, ott van például Szalai Ádám, aki Ausztria ellen az Eb-n bepöckölte azt az emlékezetes gólt, és utána már senki nem foglalkozott azzal, hogy előtte nem ment neki a válogatottban és a klubjában. Ugyanez volt nálam is. Az egész egy összetett folyamat, amikor nem jönnek a gólok, akkor az edződ sem ad már annyi lehetőséget, a sajtó is elkezd ezen csámcsogni, ilyenkor nincs más, bízni kell abban, hogy előbb-utóbb minden rossz sorozatnak vége.

Így utólag visszagondolva az minek köszönhető, hogy az angol, a német és a görög bajnokság közül a németben találta meg leginkább a számítását?

A Premier League volt az első állomás, de én akkor nem voltam még kész arra, hogy ott legyek. Azzal nem mondok újat, hogy az NB I és az angol élvonal között hatalmas a szakadék, és amíg itthon én kilógtam a stílusommal, addig kint már nem tudtam érvényesülni, mert a keretben volt még rajtam kívül 25 ilyen. Görögországban az az időszak volt, amikor hiába próbáltam meg mindent, nem jött a gól, és amikor a BL-ben is szereplő Panathinaikoszban nem tudtam betalálni, akkor azt mondták, üljél le szépen a kispadra, majd játszik helyetted a Gekasz meg a Manciosz. Ott nem várnak tíz meccset, hogy hátha végre megjön a gól, már raknak is félre, és kész.

Az MTK Budapestnél látott olyan fiatalt, aki hasonló mentalitású, aki edzésen a cicázásnál akár önnek is keményen odacsúszik, hogy megszerezze a labdát?

Schäfer András ilyen, megvan benne is az az egészséges bolondság, hogy nem érdekli, ki áll vele szemben, akkor is belemegy a párharcba, nem fél senkitől. Nem mérlegel, hanem felvállalja a kemény játékot. Más poszton játszik, mert ő középpályás, de a stílusa nagyon hasonló.

A tavalyi Európa-bajnoki szereplést hogy élte meg? Azt érezte, de jó, hogy végre mi is ott vagyunk, vagy azért motoszkált a fejében a gondolat; a fenébe, miért nem négy éve történt ilyen, amikor még én is válogatott voltam?

Kellett a magyar labdarúgásnak egy ilyen élmény, főleg, hogy tovább tudtunk menni a csoportból, amire senki nem számított. De az is igaz, hogy minden játékos azért dolgozik, hogy részese legyen egy ilyen élménynek, szóval ilyen szempontból fájt, hogy nem tudtam ott lenni velük.

Nehéz volt ezt megemészteni, de nem annyira, mint amikor először kitetettek a válogatottból. Az óriási pofon volt, amikor teljesen váratlanul körön kívül kerültem, pedig előtte Erwin Koemannál én voltam a selejtező házi gólkirálya.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

A Koemant váltó Egervári Sándor, aki korábban edzője is volt, nem számított önre. Ez máig fájó seb?

Persze, pont az előbb említett ok miatt, hogy olyan időszakban kerültem ki, amikor húzóember voltam, és jöttek a gólok. Egervári egyfajta arculatváltást akart csinálni, a Koemannal összetűzésbe keveredő Gera Zolit visszacsábította, engem pedig elfelejtett.

Ezt azóta sem tisztázták?

Pár alkalommal találkoztunk egymással, de nem volt téma, csak annyit mondtam, hogy benne volt a keze abban, hogy 42 válogatottságnál álltam meg. Pedig nagyon szerettem volna az ötvenet is elérni.

Az életrajzi könyv ötlete honnan jött? Felhívták az ismerős újságírók, hogy Sanyi, biztos vannak jó sztorijaid, csináljunk belőle egy könyvet?

Az Ulpius-ház könyvkiadónál dolgozott egy barátom, Kemény Kristóf, ő dobta be az ötletet, először annyira nem tetszett, mert csak 32 éves voltam, úgyhogy korainak éreztem. De elmondta, hogy most lenne aktuális, jó dolgot lehetne kihozni belőle, én pedig beadtam a derekam. A Nemzeti Sport újságírójával, Somogyi Zsolttal leültünk beszélgetni, jöttek a sztorik, ő meg olyan jól összerakta ezt, hogy nekem is tetszett a végeredmény. Persze hogy tetszett, hiszen csak rólam van benne szó…

Van a könyvben néhány olyan fejezet, amikor kritikával illet másokat. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ezt nem kellett volna leírni?

Nem, senki.

A bírókról is szó esik benne, és azt mondta, úgy érezte, a játékvezetők eleve elkönyvelték balhés típusnak. Ez változott azóta, sikerült javítani a helyzeten?

Nem, mert most is azt érzem, hogy be lettem skatulyázva, és ebből már nem is fogok tudni kijönni. Aki nézi a mostani meccseimet, az láthatja, hogy máshogy teszem a dolgom a pályán, mint anno, ennek ellenére nem támogatnak a bírók. Ha egy fél mondat kicsúszik a számon, már megkapom a magamét. De már igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy ami másnak belefér, azt nálam miért fújják le, vagy ami másnál sárgát sem ér, az nálam miért kiállítás.

Itthon nem merik engedni a kemény játékot, ha valakihez hozzáérsz, azt tízből nyolcszor lefújják.

Persze, amikor én borulok fel, akkor egyből azzal jönnek, hogy 90 kiló vagy, maradj már talpon. Sokkal kevesebb szabadrúgást ítélnek meg a javamra, de úgy tűnik, ezzel együtt kell élnem.

A 25 éves Torghelle Sándor rácsodálkozna arra, hogy a 10 évvel későbbi énje mennyit változott a pályán?

Biztos feltűnne neki, hogy benőtt a fejem lágya, de ez természetes, apa lettem, komolyodtam, idősebb is lettem. Másoknál is így van, a hülyeséget, amit megcsinált 18-20 évesen, azt 35 évesen már nem valószínű, hogy bevállalja. Máshogy megyek fel a pályára, de szívem szerint azért egyszer-kétszer még belemennék a sűrűjébe, ilyenkor van, hogy nem tízig, hanem százig kell elszámolnom, hogy ne szóljak vissza a bírónak, vagy ne vágjak vissza a védőnek, aki már tizedszer rúg belém hátulról. 20 évesen már rég felrúgtam volna a Holdra.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Tegyük fel, hogy lehetősége adódna beszélni a 20 évvel ezelőtti énjével. Milyen jótanácsokkal látná el önmagát?

Csak annyit mondanék neki, hogy csináld végig az utat. Ez így volt jó, ahogy van. Semmit nem változtatnék meg, mert a negatív dolgokból is tudtam építkezni, a pozitív élményeket meg át kellett élnem.

A könyvben az egyik legemlékezetesebb sztori, hogy német csapatával bajnokira készült, amikor jött a hír, hogy a felesége szülni fog, és komplikáció lépett fel, ön pedig egy gyors kiállítással próbálta elérni, hogy minél hamarabb hazajöhessen hozzá. Ma már ilyenkor szólna meccs előtt, hogy mester, inkább hagyjon ki, mert haza akarok menni?

Azért azt nem, felmennék most is a pályára.

De azt hozzá kell tennem, hogy nem direkt állíttattam ki magam, tény, hogy feszült voltam, mikor jöttek az üzenetek, és amikor a védő meglökött, kihasználtam az alkalmat, hogy visszaadhatom neki, és odanyomtam egyet.

Bár elismerte, hogy a válogatott miatt tüske van önben még mindig, de az kárpótolja valamennyire, hogy ön az egyetlen magyar játékos, aki Brazíliának, Argentínának és Németországnak is betalált?

Sokat köszönhetek ezeknek a meccseknek és az ott szerzett góljaimnak. Gyakorlatilag ezeken adtam el magam külföldre. Ha itthon lövök az NB I-ben 20 gólt, valószínűleg nem vittek volna el a Premier League-be, már akkor sem a bajnokik alapján igazoltak játékosokat tőlünk, sokkal többet számított az, mit nyújtasz a válogatottban.

Egy tavalyi interjúban elárulta, hogy tart a futball utáni élettől, mert gyakorlatilag eddig csak erről szólt az élete, és fura lesz más világba csöppenni. Azt is lehetett olvasni, hogy esetleg az MTK-nál számítanának önre a pályán kívül is. Eszébe jut már időnként, hogy milyen lesz a civil élet?

Juhász Rolanddal van egy közös vállalkozásunk, ami megy a foci mellett is, de jó lenne a sportágban maradni, nem edzőként, inkább a vezetőség tagjaként. Az MTK-nál foglalkoznak azzal, hogy azokat a tapasztalatokat, amiket külföldön gyűjtöttem, hogyan tudnám a klubnál kamatoztatni. De most még a futball az első, szeretek játszani, jól érzem magam a pályán, a szerződésemből is van még egy év, egyelőre eddig látok csak, nincs kimondva, hogy utána abbahagyom.

És ha azt érezné, hogy már nem bír a védőkkel vagy simán lefutják, akkor magától jelezné, hogy köszi, ennyi volt?

Lefutni most sem tudom őket, nem ez az erősségem. Amíg azt érzem, hogy tudok segíteni a csapatnak a góljaimmal, a jelenlétemmel, addig szeretnék játszani. De ha már csak szenvednék, akkor odaállnék, és azt mondanám, hogy vége.

Mi a legpozitívabb az ön számára ma a magyar futballban?

A jelenlegi kormány maximálisan a futball mellett áll, erre a támogatásra már sokkal korábban szükség lett volna. Ennek egyelőre kevés a kézzelfogható eredménye, ennek ellenére remélem, hogy kitartanak a mostani irány mellett. Németország 2004-ben az Eb-n kipottyant már a csoportkörben, aztán húztak egy vonalat, indítottak egy nagyon komoly reformot, amelynek 2014-ben aratták le a gyümölcsét, amikor megnyerték a vébét. Nekik tíz év kellett, nekünk arányaiban ennél jóval több kell – és nem a világbajnoki címhez, hanem ahhoz, hogy elinduljunk felfelé.

A lényeg, hogy a magyar labdarúgás minden szereplőjének egy irányba kell húznia, de úgy tűnik, ez nem megy olyan egyszerűen.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

És mi a legidegesítőbb dolog a mi kis focinkban?

Az, hogy máig dolgoznak olyan emberek a labdarúgásban, akiknek kényelmes a mostani állapot, akiknek nem fontos mindenáron a változás, a javulás, hiszen ők így is jól élnek belőle.

Dolgozott a válogatottnál Lothar Matthäusszal és Erwin Koemannal is. Most a német Bernd Storckot a belga Georges Leekens váltotta, jó ez a külföldi vonal?

Nem sok olyan magyar szakembert látok, aki ideális lenne a válogatott kispadjára, hirtelen Szabics Imrét, Dárdai Pált és Lőw Zsoltot említeném, akik mind külföldön dolgoznak. Őket kellene hazacsábítani, mert ők látták kint, hogyan mennek a dolgok, nem biztos, hogy azokat kell követnünk, aki 20-30-40 éve benne vannak a magyar labdarúgásban. Új emberekre van szükség, és őket kell felépíteni, támogatni.

A tavalyi Eb-szereplés egy kifutott eredmény volt csak? Sokan vannak, akik ezt mondják, főleg az idei év fényében, amikor Andorrától és Luxemburgtól is kikaptunk.

Korábban is volt olyan, hogy harmadikként zártunk, de akkor az még nem ért kijutás, el kell ismerni, hogy az segítség volt számunka, hogy felemelték a létszámot. Maga a kijutás szerintem benne volt a pakliban, az viszont már egy kiugró eredmény, hogy tovább is mentünk a csoportból.

Viszont az abszurd, hogy kikapunk Andorrától és Luxemburgtól, ennyire nincsen mélyen a focink.

A Nikolics-ügyben mi a véleménye? Most Amerikában lett gólkirály, de korábban itthon is, Lengyelországban is nagyon jól termelt, de mégsem sikerült megtalálni a helyét a válogatottban.

Egy ilyen játékosnak, aki bármilyen helyzetből képes gólt lőni, játszania kell, az más kérdés, hogy ehhez meg kell találnia a helyét a csapatban. Én úgy látom, Niko mindig ott tudott eredményes lenni, ahol olyan társak voltak mögötte, akik folyamatosan tömték őt labdával. A Videotonban játszottunk együtt, ott én voltam feljebb, ő meg kicsit hátrébbról indult, ez például egy működő rendszer volt.

Ki nyeri az NB I-et?

A Videoton. A legerősebb kerettel ők rendelkeznek, a tavalyi botlást még egyszer nem fogják megismételni!

A Fradi-drukkerek szemében igazi közellenségnek számított, amikor egy egymás elleni meccsen csúnyán beszólt kedvencüknek, Lipcsei Péternek. Nem enyhültek meg azóta?

Lehet, hogy egy kicsit jobban elfogadtak, de a Lipcsei-ügy még mindig bennük van, ráadásul az utóbbi időben mindig gólt lőttem ellenük, ez meg együtt már sok. A Fradi egyébként háromszor is próbált megszerezni, és a szurkolóik egy része, akik elfogadják az ellenfelet, azt szokták mondani, hogy ide kellett volna jönnöd. Nekem ez bőven elég, ez felér egy elismeréssel.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Ajánlott videó

Olvasói sztorik