Bár a tudomány ismer egy 8000 éves szemöldökfesték-maradványt, amely egy sumér sír feltárásakor került elő, az első igazán gazdag és egyértelműen kozmetikai vonatkozású leletnek mégsem ezt, hanem a Meni fáraó 5200 éves sírjából előkerült tárgyakat tartja. Az egyiptomi ásatáson tucat számra kerültek elő illatos krémek és balzsamok tégelyei, és az uralkodó földi maradványai mellett szempillafestéket, rúzst és hajgöndörítő csipeszeket is találtak a régészek, valamint olyan anyagokat és eszközöket, amik arra utalnak, hogy a fáraó nem csak az arcát, de a körmeit és a haját is festette.
Egyiptomból származnak a többek között szépségápolási recepteket is tartalmazó, híres thébai papirusztekercsek is, amelyeket Ebers Georg német régész talált meg 1873-ban. Ebben számos különféle anyag (például olajok, iszap, méz) valamint gyógynövények kozmetikai alkalmazására is utalásokat tesz az ismeretlen ókori szerző. Azonban ha Egyiptomról és a szépségről van szó, akkor nem Ebers professzor és még csak nem is Meni neve ugrik be először mindenkinek, hanem a gyönyörűséges Kleopátráé.
Kozmetikai trükkök a csúnyácska Kleopátrától
A női szépség és vonzerő szinonimájaként használják még ma is a nevét, pedig Kleopátra épp hogy csak elérte a 150 cm-es magasságot, az állkapcsa férfiasan széles, az orra pedig hosszú és lelógó volt, emellett pedig enyhén szólva is dundi alkattal bírt – egyszóval cseppet sem volt klasszikus értelemben vett szépség. Rendkívüli volt azonban a műveltsége, a szellemi fölénye és az önbizalma, és ezek együtt olyan ragyogó kisugárzást kölcsönöztek neki, hogy a férfiak sorra hódoltak be neki.
Kleopátra a veleszületett intelligenciája mellett természetesen a nőiesség összes fortélyát is felhasználta hódításaihoz, és mindent megtett azért, hogy külsejét a lehető legelőnyösebbnek lássák: egyebek között – átvéve a babiloni nők szokását – állítólag a mellét is sminkelte, valamint az ő találmánya a híres szamártejes fürdő is, aminek a bőre fiatalosságát köszönhette. Hogy ezek tények vagy csupán a személyéhez fűződő legendák, még senki sem tudta megfejteni, azt viszont már bebizonyították a tudósok, hogy a szamártej nagyon is jó választás a bőrápoláshoz, ugyanis a benne található alfa-hidroxi sav (vagyis a mai modern kozmetikumokban is gyakran használt AHA) elősegíti a bőr elhalt felső rétegének a leválását, majd bőrbe ivódva eljut a szaruréteg aljáig, ahol serkenti a bőr regenerálódását.
500 szamár császárné szépségéért
A szamártejre esküdött egy másik királyi fenség, Poppea császárné is. A szeszélyessége, pazarlásai és rossz természete miatt közutálatnak örvendő nő – aki egyébként a véres kezű Néro második felesége volt – szabályosan szerelmes volt saját magába, és szinte minden idejét szépítkezéssel töltötte. Híres volt arról, hogy különféle saját gyártmányú kenőcsei mellett szamártejes fürdőkkel tartotta karban bőre üdeségét, és ötszáz szamár kancát tartott csak azért, hogy a napi tejutánpótlás biztosítva legyen. Ez a népes szamárcsorda utazásaihoz is elkísérte, hogy szépítő fürdőit ne keljen nélkülöznie.
Trendi legyek, ha bele is halok!
Nem volt azonban kirívó a császárné szépségmániája a korabeli Rómában, ahol az uralkodó osztály tagjai vagyonokat költöttek arra, hogy a drága, Közel-Keletről és Afrikából származó kozmetikai alapanyagokat beszerezzék. Sőt nem csak a pénzüket, de az egészségüket sem sajnálták, ha szépségről volt szó: a nők az akkoriban divatos fehér, a halvány arcszínt például olyan púderral érték el, amely ólomvegyületet tartalmazott, és ezen kívül még több olyan krémet és balzsamot is magukra kentek, amelyek gyártásához ónt használtak fel. Mindkét anyag súlyos idegméreg, és tartós használatuk lassú, de biztos megőrüléshez vezetett – ám ez a legkevésbé sem izgatta a római nőket. Ami azt illeti, hosszú évszázadokon át egyáltalán nem volt fontos szempont az, hogy a szépségápoláshoz használt termékek egészségesek is legyenek, és csak az 1800-as évektől szivárgott be a köztudatba a francia Pierre le Conte orvos elve, amely azt hangoztatta, hogy a szépítőszerek ne csupán ártalmatlanok legyenek a bőrre és a szervezetre nézve, hanem kifejezetten táplálják és védjék azt.
Kék szakáll és pisivel szőkített haj
De térjünk még vissza egy kicsit a római nők trendjeihez, amelyek cseppet sem voltak szelídebbek a maiaknál: az hagyján, hogy ők is előszeretettel szőkítették a hajukat – ehhez eleinte vizeletet, majd később borkőt, timsót, ecetélesztőt és hamulúgot használtak –, de Propertius római költő versei szerint attól sem riadtak vissza, hogy természetesnek egyáltalán nem nevezhető kék hajkoronát festessenek maguknak. A férfiak hiúsága sem ismert határokat: ők például ugyanúgy szőrtelenítették gyantás levonók segítségével a teljes testüket, ahogy manapság a nők.
Az ókor divathóbortjai nem csak a hanyatló Rómában jelentek meg ilyen szembeszökően, hanem más birodalmakban is: Perzsiában például a trendi urak védjegye a vörös szakáll volt, (ezt a színt hennával érték el), míg egyes kiválasztott kasztokban indigóval festették feketére az arcszőrzetüket a férfiak. Az indigós bemosás igen érdekes változásokkal járt: a szakáll először zöld színben pompázott, majd huszonnégy óra múlva vált kékes-feketévé. Perzsiában a 19. századig a narancssárgára szín is hódított, míg Bokharában a kékre színezett szakáll számított elegánsnak.
A szakáll divatja egyébként önmagában is külön fejezetet érdemel a szépségápolás történetében. Csak hogy a legérdekesebb tényeket említsük: a gyérebb szőrzetű egyiptomiaknál hosszú ideig csak a fáraók előjoga volt a rituális álszakáll viselése, viszont isteni származásuk jeleként a női uralkodóknak is hordaniuk kellett ezt a kiegészítőt, bizonyos istennőket pedig Egyiptomban és Görögországban szakállas alakjukban is tiszteltek.
Borban és szépségmámorban fürdő görögök
A görögök nem sok újdonságot hoztak a szépségápolás történetébe, hiszen gyakorlatilag változtatás nélkül használták azokat a módszereket és anyagokat, amit az egyiptomiak „hagytak” rájuk. A legfontosabb, máig ható innovációjuk talán az volt, hogy kitalálták a koszmetikosz szót, amely görögül annyit tesz: szépíteni, ékesíteni. Emellett közrejátszottak abban is, hogy olyan fontos, a kozmetikában máig is használt anyagok átkerüljenek az európai „szépségipar vérkeringésébe”, mint a rózsa, a pézsma, a citrom, a bazsalikom, az olíva- és citrusolaj, valamint a szőlő és a bor. Ez utóbbi kifejezetten kedvelt szépségforrás volt a görögök számára, akik a szépségkúrákhoz ugyanúgy tiszta bort öntöttek a fürdőkádakba, mint ahogy ma a legdivatosabb wellness hotelekben. Akkor még csak hittek benne, hogy a bor szépít, de ma már tudjuk is: hiszen tudományosan is bebizonyították, hogy a bor természetes savtartalma gyengéden tisztítja és hámlasztja a bőrt, a benne található rengeteg vitamin és antioxidáns pedig hatékonyan regenerál – persze csak abban az esetben, ha külsőleg, fürdőként vagy pakolásként használjuk. A bort egyébként a középkorban is szívesen használták: Itáliában például hajápoláshoz és a fejbőr erősítésére vörös borban forralt mirhát, magas csersavtartalmú növényeket valamint ként és kőrisbogarat szolgáltak.
Csipkerózsika magyar illata
A középkori Itáliában a borral történő hajápolás nagy valószínűséggel nem fürdőzés közben történt, hiszen a tisztálkodás és a szépségápolás ekkora élesen szétvált Európában. A keresztény értékrend ugyanis elvetette a test kultuszát, a fürdést pedig egyenesen pogány rítusnak kiáltotta ki. A mosdatlanság el is terjedt az Európában, de a szépítkezésről és cicomázásról a nemesek nem tudtak lemondani, és akiknek volt elég pénze erre a drága szeszélyre, az még a korábbinál is több krémet és hivalkodó festéket kent magára. A smink mértéke státuszszimbólummá vált, így a középkor udvaraiban a hölgyek és urak büdösek, ám rendkívül ékes megjelenésűek voltak. Mivel a szag egy idő után kezdett kínossá válni, igyekeztek elleplezni különféle illatosítókkal – így köszöntött be a parfümök hőskora, amelyben a magyar királyi udvar is maradandót alkotott.
Az első igazi, alkohol bázisú parfüm ugyanis a királynévíz vagy más néven a magyar víz volt (eau de Hongrie vagy eau de la Reine de Hongrie). Ez a legenda szerint a 14. század végén, Erzsébet magyar királyné parancsára készült el úgy, hogy friss rozmaringot és valószínűleg kakukkfüvet desztilláltak erős borpárlattal. A későbbi változatokba már levendula, menta, zsálya, majoránna, kosztusz, narancsolaj és citrom – vagyis egy sor gyógyító hatású és finom aromájú növény – is került, ezért azt gyanítják a szakértők, eredetileg nem is illatosításra szánták, hanem a 1346-50 között dúló bubópestis járvány ellen „fejlesztették ki” füvesasszonyok tapasztalatait felhasználva. A magyar víz egészségvédő, haláltól megmentő tulajdonsága egyébként több mesében is tovább él mind a mai napig: a Grimm fivérek által írt világhírű Csipkerózsikában például a királylányt először királynévízzel próbálják felébreszteni mély álmából – egyébként sikertelenül.
25 év hajmosás nélkül
Érdekes, hogy meg sem fordult a kor tudósainak fejében, hogy megfelelő higiéniai intézkedésekkel elejét lehetne venni a pestisnek és más ragályoknak, sőt egyenesen azt gondolták, hogy a víz terjeszti a betegségeket. Így a tisztálkodás még inkább háttérbe került: Magyarországon külön rendelet is tiltotta a közös fürdéseket a fertőző betegségek visszaszorítása érdekében. A rendelet még a 18. században is éreztette hatását: Bethlen Miklós (1642-1717) kancellár úr haját például 25 évig nem mosta meg senki, a lábát kéthetente tisztíttatta, az arcát pedig mosás helyett kéthetente borotválták. A koszosság hagyománya és a bűz ekkoriban nem csak hazánkban, hanem az egész kontinensen terjengett:
Franciaországban a köznép tagjai állítólag jó, ha évente egyszer megfürödtek, az angol királynőt, I. Erzsébetet pedig különcnek tartották a francia nemesek azért, mert minden hónapban megmosdott akkor is, ha nem volt piszkos.
A magyarokat egyébként kifejezetten tiszta népként tartották számon korábban: a honfoglalók ugyanis a nyugat-európai hadi útjaikra is fürdősátrakat vittek magukkal és alsóneműt is hordtak, ami addig teljesen ismeretlen volt az európaiak előtt. A fürdősátrak használata ráadásul nem csak ötletszerűen, hanem szigorú szabályok szerint történt: a napnak csak egy bizonyos szakában lehetett megmártózni, aminek ennek eljöttét a fürdőserpenyők kongatása vagy kürtszó jelezte. A fürdőkultúra tovább fejlődött az államalapítás után, amikor Szent István királyunk gyógynövénykertet és fürdőket létesített ápolószemélyzettel, ahol a balneoterápián kívül a testápolás elemi műveleteit (masszás) is gyakorolták. Mátyás király korában a fürdés már nem volt nagy divat, viszont az Itáliából jött vendégek új trendet hoztak magukkal: rajtuk keresztül sokféle illatos kozmetikum és szépségápoló szer jutott el a magyar udvarba, amelyekért az urak és úrhölgyek kisebb vagyonokat is hajlandók voltak kifizetni.
A szépségtrendek bajba sodorják Franciaországot
A kor igazi, történelmi léptékű „kozmetikai pazarlása” azonban nem a magyar udvarhoz kötődik, hanem kétség kívül a franciához, ahol rengeteg energiát és pénzt fektettek abba, hogy különlegesebbnél különlegesebb parfümöket, krémeket, festékeket és balzsamokat készítsenek. A barokk kor végére már egészen szemérmetlen mértéket öltöttek a király és környezetének luxuskiadásai: jogosan vívta ki például a nép haragját az, hogy Madame Pompadour – XV. Lajos király kedvese – évi félmillió livre-t költött kizárólag kozmetikai szerekre. Csak összehasonlításképpen: a francia királyság összes kiadása XV. Lajos uralkodásának utolsó időszakában, az 1770-es évek elején évente 220-225 millió livre között alakult! Talán csak egyetlen csepp volt a pohárban az a tékozlás, amit a divat és a szépségápolás terén a király szeretője bemutatott, de hogy ennek a cseppnek mekkora a jelentősége, arra csak pár évtizeddel később, az uralkodóházukat és egy korszakot elsöprő francia forradalom kitörésekor döbbentek rá a Bourbonok.
