Közélet

Moldova György: Írni jó ez a világ, hiszen egy szemétdomb mindig festőibb, mint egy rózsalugas

Ugye ismerik azt a Moldova-sztorit, hogy „régóta kéri az öreg gazda a környéken dolgozó mezőgazdasági pilótát, hogy egyszer már vigye fel repülni magával”? Azzal kezdjük, aztán jöhet a Mesterrel készült interjú, az apropó, hogy nyugdíjas-trilógiájának második kötete hétfőn jött ki a nyomdából. A könyvbemutató előtt beszélgettünk.
 Régóta kéri az öreg gazda a környéken dolgozó mezőgazdasági pilótát, hogy egyszer már vigye fel repülni magával. A pilóta végül megsokallja:

– Na, jól van, üljön be, András bácsi. Majd igyekszem, hogy ne felejtse el ezt az utat.

A gazda beül, a pilóta fenn a levegőben rögtön csinál egy meredek figurát, András bácsi bólint:

– Hát igen, erre gondoltam.

A pilóta „dugóhúzóba” viszi a gépet, aztán hirtelen felkapja, az utas alatt forró lesz az ülés, de ő csak derűsen legyint:

– Hát igen, erre is gondoltam.

A pilóta »leborít«, vagyis fejjel lefelé fordítja a gépet, az öreg megköszörüli a torkát, de csak annyit mond:

– Hát azért erre nem gondoltam volna!

Leérnek a földre, a pilóta nem állja meg szó nélkül:

– Ugyan már, András bácsi, mire mondta azt, hogy gondoltam és hogy nem gondoltam?

– Hát arra, ugye, számítottam, hogy bepisálok, arra is, hogy összecsinálom magam, de hogy mindez a nyakamba folyik, arra nem gondoltam volna.

 

„Az út végtelen, nem tudod bejárni, de ha Isten eljön ítélkezni fölötted, menet közben kell, hogy találjon.”

Nagy igazság. A nyugdíjasokról írt riportkönyvem első kötetében idézem ezt az amúgy a szilágysomlyói templom homlokzatán olvasható feliratot.

Nem kell sokat dolgozni, csak mindig.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Az utóbbi időben azt gondoltam, már minden riporttémát megírtam. Ráadásul elfelejtettem gondoskodni hobbiról, ami volt, gondosan kiirtottam magamból, mert zavarta a munkát, mondjuk a sakkot nem csináltam rosszul, első osztályú játékos voltam, ha akarom, én lehettem volna a száztizenkettedik magyar mester, de az nem igazán elégített volna ki. Legutóbb belefogtam egy szatírába, az ismert Andersen-mesét, A császár új ruhája címűt átszabtam Kádár korára, emlékére: a muszka király ideküld széllelbélelt légszabászokat, akik úgymond új ruhát készítenek neki, persze a mi császárunk pontosan tudja, hogy nincs semmiféle ruha, de hát jópofát vág, mit tehet, szegény, hiszen, ha kimondaná, hogy meztelen az egész birodalom, azonnal vége lenne az országának, inkább igyekszik könnyebbé tenni a saját alattvalói életét. Na, hát, tudta Jani bácsi, mi a helyzet, de végigcsinálta, amit kellett, amit lehetett.

Ezzel a szatírával is szinte elkészültem, amikor felvetődött, hogy még egyszer az életben riportot kéne írni. Utoljára.

A téma pedig a magyar nyugdíjasok, közel hárommillió ember! Az ő sorsuk ábrázolása lehetetlen feladat, de meg kell próbálni. Már a nyolcvanharmadik évemben jártam, fizikailag szinte alkalmatlan a riportra, de nem volt más választásom, mint belekezdeni. Az első kötet tavasszal jött ki, a második most, a harmadik, a befejező ősszel érkezik, a háromnegyedét már annak is megírtam.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

„A riport egy ökölvívó erőnlétét és egy jezsuita szerzetes megszállottságát igényli.”

Igen, ez is az én szövegem. A riporthoz bírni kell a napi tizenórás menetelést. És hit is kell, hogy van értelme, mert hát folyton kísértik az embert az ördögök, hogy fölösleges ez az egész. De majd az isten visszaigazolja, meddig lehet ezt csinálni. Korábbi riportoknál is kerültem kórházba, tudtam, ennél se lesz másként. Rosszul is lettem párszor, Miskolcon éjszaka mentem be a kórházba, és hajnali ötkor a kísérőmmel távoztam, mondtam az ügyeletes orvosnak, hogy köszönök mindent, de indulnom kell, jogom van hozzá, meg ne haragudjanak rám. Komlón is ez volt.

Csepelen egyszerűen összeestem, volt vagy negyven fok. Hárosligeten ért a dél, megtettünk három-négy kilométert a napon, egyszer csak elszédültem, puff, bele egy tócsába, háttal. Egyedül a kezemben tartott jegyzettömbömért aggódtam, el ne ázzon, hiszen benne az utolsó öt-hat alkalom feljegyzése.

Hogy a ruhámmal mi lesz, hogy saras, nem érdekelt. Egy újságíró volt velem, Csarnai Attila, ő segített fel. Csepelről a harmadik kötet legnagyobb fejezete szól, nyolcvan oldalt írok róla, ha ellentmondást, nyomort akarsz látni, ott a helyed. Vörös Csepelből mára narancsszín Csepel lett, a Fidesz mindenhová betette a lábát, mindent elfoglalt, amit nem, azt majd tavasz után, a jövő évi választást is megnyerik, megszerzik még a munkásotthont is, minden az övék lesz. Ez nem nagyon vidám dolog.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Az első kötet után hívtak páran, hogy milyen szomorú ez a könyv, mondtam, sebaj, majd írok hozzá néhány rendőrviccet.

Írni, riportozni jó ez a világ, hiszen egy szemétdomb mindig festőibb, mint egy rózsalugas. Nyomor van városon és nyomor van vidéken. Eltűnnek a falvak. Legalábbis a hagyományos definíció szerint, ami ugye azt mondja ki:

falunak nevezzük azt a települést, ami az alsó kocsma és a felső kocsma között helyezkedik el.

Már a kocsmák is bezártak. Jártam most Ózdon, kimentem Farkaslyukra. Borzasztó. Jobbikos polgármester van ott, nem akármi, jár külföldre, irredenta beszédeket tart Szlovákiában, közben pusztul a város, de a Manda fölépült ötmilliárdért, tök üres, sehol egy látogató. Ezeken a helyeken a riporter nem panaszkodhat anyaghiányra, élményhiányra, lehetetlen mellényúlni, bármit vizsgálsz, valami kibukik, a szekrény tele csontvázzal, és rengeteg szekrény van… Persze egyedül riportkönyvet írni lehetetlen, a segítők nélkülözhetetlenek, hálával gondolok rájuk, most is sorra szervezték nekem a találkozókat. Nézd, ki mindenki jött el erre a könyvbemutatóra is, az előbb a komlóiak üdvözletét hozta egy asszony, az ott Csepel volt alpolgármestere, rendes pali, az meg a nyíregyházi repülőtér volt parancsnoka, fantasztikus ember, mindent tud a repülésről.

Amaz meg Básti Jancsi, ő volt Ózd első titkára, igen, MSZMP-s párttitkár, ma egy panellakásban lakik; ugye nem kell többet mondani egy emberről?

És itt a kiadóm is, Orbán Tamás, harminc éve dolgozunk együtt, ez alatt egyszer vesztünk össze, egy levonaton, tele volt hibával, állati dühös lettem, de másnap kibékültünk. Ugyanilyen hosszú kapcsolatom volt Kardos Györggyel a Magvetőnél, annak is csak a halál tett pontot a végére. Hosszú távokban hiszek. Kell egy ember, akire mindig számíthatok, aki mindig igazat ad nekem, hahaha, még akkor is, ha nincs igazam, arra is volt példa.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

„Fel kell mérnem, hogy töltöttük be a szerepünket, milyen jeleket hagyunk magunk után.”

Idézetekkel készültél tőlem? Hát, igen, a korosztályomban alig maradtunk írók, van a Konrád, a Szakonyi Karcsi, nincs túl sok, de ők nem a tömegek írói, nem fognak jelentést adni arról, ami történik, nem írnak olyat, ami nem csak irodalmi tett. Azt gondoltam, ez rám marad, rám vár.

Móriczról mondták, ha elpusztulna a világ, az ő riportjaiból rekonstruálni lehetne.

Ma nem egyszerű. Régen sok riportomnál állt mögöttem még minisztérium is, ma már nincs ilyen. Nem is baj, legalább utólag nincs veszekedés, megesett velem, hogy egy városi tanács fölvásárolt pár ezer példányt a településről készített riportkönyvből, nem szomorkodtam, jött ki a második kiadás. De olyan nem volt, hogy ne álltak volna szóba velem. Ma meg előfordul.

Hogy is hívják a nemzet gázszerelőjét?… Mészáros Lőrinc, ja!

A kiadómmal küldtünk neki levelet, meg küldtünk neki e-mailt, meg küldtünk neki sóhajt is, nem is bonyolultat, elég egyszerűt, gondolom, megértette. Tamás fogalmazta, hogy Moldova György Kossuth-díjas író szeretne körülnézni a faluban, de nem jött válasz. És így jártam a mostani csepeli polgármesterrel is, először telefonáltam a hivatalba, nem vették föl, nem hagyják zavarni magukat munkával, aztán bementem a városházára, belülről hívtam, fölvette a titkárnő és mondta, a polgármester nem ér rá,

hanem majd talán május negyvenedikén, vagy valami olyasmi.

De töltsek ki egy papírt, ki vagyok, mit akarok. Jó, kitöltöttem, hogy a csepeli nyugdíjasok helyzetével szeretnék foglalkozni, azóta is várom a választ. Mondjuk még van ideje, ha igyekszik a polgármester, befér a harmadik kötetbe.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

És aztán?

Aztán? Tamás azt mondta, ha elvállalok még egy riportkönyvet az oktatásról, garantál húszezer példányt. De arra már tényleg nem futja az erőmből. Inkább elkezdek rövideket írni. Mondjuk, azt meg minek? Pár éve jeleztem egy lapnak, hogy írnék két-három flekkeket, mire visszaírta az ottani főnök, hogy rendben, de kér néhány próbamunkát.

Röhögtem.

Közel száz kötet van mögöttem. Amikor megírtam a Kádár-könyvet, tisztában voltam vele, hogy onnantól nekem a polgári sajtóban, vájtfülűek között nincs helyem. Én döntöttem így. Engem már nem érhet meglepetés.

Olyan se, mint a mezőgazdasági pilótát?

Nekem aztán már folyhat a nyakamba bármi.

Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől

Layout 1

„Terike is iszogatott, én is iszogattam.”

„Az Orbán Viktor is geci. Az is geci. Azt is leírhatja.”

Megnézem most »

Ajánlott videó

Olvasói sztorik