A nagy találkozó 2003 októberében volt, és hamarosan napi rutinná vált az amerikai férfi és a Közel-Kelet egykor legerősebb diktátora között. Nixon visszaemlékezése nemcsak azért szenzációs, mert megismerszik belőle az amerikai külpolitika akkori szűklátókörűsége és a CIA korlátai, hanem azért is, mert szembesíti az olvasót mindazokkal a téves pletykákkal, szaftos mendemondákkal, magánéleti titkokkal, amelyeket ténynek hittünk mostanáig.
Meglepetések
A rettegett iraki diktátort 2006. december 30-án végezték ki kötél által, Nixon visszaemlékezése pedig pontosan tíz évvel később, 2016. december 29-én került az amerikai könyvesboltokba. Az időzítés nem véletlen, épp tíz év van a két esemény között, általában ez a minimum, amennyinek el kell telnie ahhoz, hogy érzékeny eseményeket érintő visszaemlékezések megjelenhessenek.
Szerintem általában túlértékeljük az amerikai – vagy bármely más – kémszervezet képességeit, mert csak a kevés látványos sikert és még látványosabb bukást ismerjük, a hétköznapok apró erőfeszítéseit nem. És a Központi Hírszerző Hivatallal még szerencsénk is van, mert talán ez a világ legtöbbet kutatott kémszervezete, amelyről ráadásul gyakran az egykori munkatársak írnak objektív vagy kritikus hangvétellel. Az ebből a könyvből is kiderül, hogy az ilyen zárt diktatúrák esetében a CIA sem tudott sokkal többet annál, mint amit a kutatók is megírtak. A puccskísérletek kudarcba fulladtak, Szaddámot félreismerték, besúgókat nem nagyon tudtak beszervezni.
Ha azt halljuk, hogy a CIA kihallgatott valakit, általában a különböző brutális kínzási technikák jutnak eszébe az embernek (Trump elnök épp a minap hozta szóba őket), fojtogatás, éheztetés, fullasztás. Fontos tudni, hogy Szaddám Huszeinnel nem ez történt. Nixon – a könyvéből és a Heti Válasz interjújából is kiderül – hogy elemzőként dolgozott a szervezetnél, azaz jelentéseket olvasott naphosszat, amiből aztán elemzéseket írt. Amikor Irakban megkapta a feladatot, hogy a volt iraki diktátort kihallgassa, valójában csak az volt a szerepe, hogy először meggyőződjön a személyazonosságáról, majd beszélgessen vele, bizalmat építsen, amíg meg nem érkeznek a profi kihallgatótisztek az FBI-tól.
Hihetetlen vagy nem, a hírszerző ügynökségnél nem foglalkoztak vallatással, kihallgatással (részben ezért is volt olyan botcsinálta, amit 2001 után műveltek), míg a szervezett bűnözéssel és a terrorizmuselhárítással foglalkozó FBI-nál megvolt ehhez a tapasztalat. Ellenben – és itt jött az egyik csavar – a Szövetségi Nyomozó Irodánál nem értett senki Irakhoz, mert nekik korábban ezzel nem kellett foglalkozni. Így fordulhatott elő, hogy Nixon és kollégái hónapokig vártak a profi kihallgatók érkezésére, de amíg azok nem jöttek, legalább kifaggathatták Szaddámot egész életéről és Irak történetéről.
Amikor Szaddám a családjáról mesél
John Nixon a CIA-nál 1997 óta dolgozott, előtte Szaddám Huszeinről írta a szakdolgozatát az egyik neves egyetemen. Első munkája a szervezetnél, az Irak-részlegen belül, az úgynevezett vezető-elemzői beosztás volt, azaz az iraki vezetőket kellett elemeznie. Éveken keresztül olvasta a Szaddám Huszeinnel és vezetői körével foglalkozó híreket, úgy mint: egészségügyi állapot, belső hatalmi harcok, családi élet, szexuális kicsapongások, pénzügyi helyzet vagy mentális állapot. Csak a sorok között olvasva derült ki, hogy ez mennyire izgalmas munka volt: 2002-ben átment az Irán-részlegbe, azaz 2001-ig Bagdad nem volt érdekes a CIA-nak, ott nem lehetett előrelépni karrierben.
Én is mint kutató, és mint aki 2004-ben könyvet írt Szaddám Huszeinről, szembesültem azzal, hogy számos életszerűtlen pletyka lengi át az iraki diktátor életét, amelyeket kész tényként kezelt a szakértői kör – és úgy látszik, a CIA is. Az egyik ilyen klasszikus elem, ami Szaddam brutalitását és a tömegpusztító fegyverek utáni vágyát igyekezett magyarázni a gyerekkori sérülésivel. Szaddám még anyja hasában volt, amikor meghalt az édesapja. Anyja hozzáment Szaddám nagybátyjához, aki a kis Szaddámot állandóan abúzálta, verte. E lelki sérülések hatására aztán a későbbi diktátor már gyerekkorában pisztolyt szerzett, majd az első adandó alkalommal elmenekült a családi háztól és Bagdadba költözött.
Ritka pillanat, amikor egy diktátort a róla írott szakirodalommal szembesítik. Nixon azt írja, hogy mikor ezt elmesélte Szaddámnak, úgy nézett rá, mint akinek elment az esze. A volt iraki diktátor szerint egyrészt náluk a kultúra része volt, hogy mindenkinek volt valamilyen fegyvere, a mostohaapját pedig nagyon is szerette, épp ő volt az, aki őt elküldte Bagdadba, mivel világosan látta, hogy a faluban semmilyen perspektíva nem vár a gyerekre. A másik közkeletű pletyka Szaddám egészségével volt kapcsolatban. Eszerint a diktátornak súlyos gerincproblémái voltak, és már korábban feladta a vörös húst és a szivart. Szaddám egyenesen kinevette Nixont, amikor ezt meghallotta, sem a háta nem fájt, sem a szivarozást nem adta fel. Nem véletlen, hogy a könyvben rendszeresen megjegyzi a szerző, hogy nemcsak a vegyi fegyverek tekintetében tapogatóztak sötétben,
Szaddám, az ember
Nixon csak néhány hetet tölthetett Szaddám Huszeinnel, amikor megérkezett végül 2004 januárjában az FBI csapata, neki át kellett engednie a terepet. Ez a rövid, de intenzív időszak is elég volt ahhoz azért, hogy egy kicsit megismerje az iraki vezetőt. Nyilván a helyzet merőben más volt, nem egy korlátlan hatalmú, rettegett diktátor állt, vagy inkább ült vele szembe, hanem egy hatalmát vesztett és a kimondatlanul is a halálos ítéletét váró öregember.
Szaddám azonban nem volt megtörve, várta a sorsát, de nem ijedt meg tőle. Gyakorlatilag az első napoktól kezdve úgy tekintett ezekre a kihallgatásokra, mint olyan alkalmakra, ahol beszélgethet, ahol meghallgatják. Az első alkalommal meg is jegyezte, hogy miért tartott ennyi ideig, amíg vele szóba áll valaki?
A témáktól függően hol nyitott volt, hol zárkózott. Voltak olyan témák, amelyekről nem szeretett beszélni. Az 1980-as években felesége mellett megjelent egy második nő, aki idővel a második felesége lett. Ez komoly feszültségeket szült már akkor a családban, első felesége és a már felnőtt gyerekei igen rossz néven vették apjuk lépését. Viszont imádott történelmi léptékű előadásokat tartani a világpolitikáról, Irak és a régió történetéről, amelyben természetesen igazolást talált mindarra a szörnyűségre, amit tett.
Az öregedés Szaddám Huszeinen is nyomot hagyott, egyre inkább a vallás felé fordult. Ezt is sokan félremagyarázták nyugaton, mint az al-Kaidával való együttműködés alapját látták benne (utólag kiderült, ilyen sem történt). Nixon egyik legnagyobb megdöbbenése inkább az volt, amikor szembesült azzal, hogy a volt diktátornak micsoda irodalmi ambíciói voltak. Szaddámnak az 1990-es évek végén megjelent egy romantikus regénye. Akkor a szakértők és (CIA-)elemzők egyértelműnek vették, hogy ezt megírta valaki helyette, hiszen a diktátoroknak vannak ilyen megalomán szokásaik. A kihallgatások során ezt a feltételezést Szaddám visszautasította, és kijelentette, nemcsak hogy ő írta azt is, de az amerikai invázió idején fejezte be éppen a második regényét. Mint később kiderült, az amerikai támadás idején nem a háború irányítása foglalkoztatta, hanem épp megküldte a kéziratot Tarik Aziz barátjának, egykori külügyminiszterének.
Képzeljük csak el, amint a háború előestéjén két nyugdíjaskorú iraki férfi egy regény kéziratáról beszélget, ahelyett, hogy iraki hadosztályok és diplomáciai lépések megtételét tervezik. A világ és a CIA ezt is benézte. Abban viszont semmi meglepő nem volt, hogy Szaddám mennyire hibásan mérte fel a körülötte levő világot. Ez minden diktátorral előfordul, aki elszigetelődik, és akit testőrei és tanácsadói elszigetelnek a világtól. Szaddám meg volt győződve róla, hogy az amerikaiak fenyegetése ezúttal is csak üres frázis, hiszen a megelőző tíz évben is többször fenyegették. 2001 szeptembere után azt hitte, szövetségesek lesznek, hiszen a szélsőséges dzsihadisták mindkét ország számára ellenséget jelentettek.
És sajnos az sem vigasz, hogy az amerikai vezetés ideológiailag ugyanolyan rövidlátó volt, mint korábban Szaddám, hiába volt, van a világ legjobbnak mondott titkosszolgálata a mindenkori amerikai elnök keze alatt.
