Utoljára így láttuk a szereplőket:
Egész pontosan úgy, hogy Negan módszeresen szétvert valakit Lucille-lel, a baseballütővel. Azóta rettegünk, hogy vajon kit – ez ki is derül, mégsem ez a legsúlyosabb elem az epizódban. A képregényeket ismerő rajongók eleve nem számíthattak túl sok jóra Negantól, a sorozatot követők részéről pedig naivitás lett volna akár csak egy pillanatig is azt gondolni, hogy Rick status quója megváltozik. Nem fog.
Februárban a félévadnyitóról azt írtam, hogy halódik a sorozat, aztán legnagyobb meglepetésemre az évad a végére olyan színvonalas lett, mint anno a legendás harmadik évad.
Gondolom most mindenki arra kíváncsi, hogy ki halt meg, de nem fogom elárulni. Nem is az a legfontosabb, hogy ki, hanem az, hogy miért.
Nem először van szó a hatalom és a megfélemlítés viszonyáról a sorozatban. A jó öreg Hershel a második évadban, a Kormányzó a harmadik évadtól, de akár a legutóbbi évadban Deanna is mindig úgy kerültek szembe Rickkel, hogy Ricknek voltak lehetőségei, tudott tervezni. Ráadásul Deanna-től és Hersheltől nem is kellett különösebb retorzióra számítani, hiszen ők a “jó oldalon” álltak.
Jelen epizódhoz képest az eddigi szituációknak, kis eufemizmussal élve, nem volt különösebb tétje. A Kormányzó ténykedéseiben éppen az volt nagyon kettős, hogy a néző hiába utálta meg a karaktert, ha a sorozat írói gondoskodtak róla, hogy ne csak ellenszenvet, hanem szánalmat is érezzünk iránta a lánya miatt. Persze Negant egyelőre nem ismerjük teljesen…
A “kisebb” kaliberű ellenségek, mint a Terminusiak vagy a Farkasfalka tagjai pedig végső soron ugyanúgy elesett, megtört emberek, mint a főszereplőink, csak rosszabbul élik meg az apokalipszist, és egyfajta megoldást keresnek a helyzetükre. Ez pedig értelemszerűen nem minden esetben jár együtt a régi társadalmi normákkal.
Az már az előző évad végén egyértelmű volt, hogy a két nagyágyú: Rick és Negan finoman szólva is másképpen gondolkodik a hatalom természetéről. Rick az örökös jófiú, aki néha azért hajlandó kemény döntéseket hozni. Negan alapvetése viszont egyszerűen az, hogy mindenkinek kuss a neve. Nem alkuszik, nem üzletel, nem kér szépen, nem tesz ajánlatot. Kijelent, parancsol, közöl. Ez és ez lesz, úgy, ahogy ő akarja. Ha nem értetted elsőre, akkor megtanít rá, hogy fogadd el, hogy neki van igaza.
A The Walking Dead rosszfiúival kapcsolatban az ember, ha nagyon keresett, mindig talált valamilyen felmentést. Zűrös családi háttér, a civil életben való elnyomás, pszichózis. Negan viszont, úgy tűnik, egyszerűen ilyen. Gonosz, és ezzel nagyon is tisztában van. Nem ideologizálja a módszereit, csak megteszi és közben kommenteli cselekedeteit, hogy még több fájdalmat okozzon Rickéknek. Az erősebb kutya tudjuk, mit csinál. Negan sokkal rosszabb dolgokat csinál a szereplőkkel. Negan tanít. Keservesen, de tanít.
Az epizód kezdeti komótossága jól aláhúzza a kínzó feszültséget, amivel az alkotók előkészítik az elkerülhetetlent: valaki rosszul fog járni. Ezt pedig már a legutóbbi évad óta tudjuk. Mégsem türelmetlenséget érzünk, hanem zavartságot. Haragot és szomorúságot. Azt, hogy az élet a Senki Földjén talán még sokkal kilátástalanabb, mint ahogy eddig gondoltuk. A rész végére pedig ugyan kapunk valamiféle megnyugvást, de egyértelmű: a java csak ezután következik. Senki sincs biztonságban és nem utoljára hallottuk, hogy
Ecc-pecc, kimehetsz
Az idei évad nagyot vállalt az első epizóddal, a most már készítők nem engedhetik meg maguknak, hogy elkövessék azokat a hibákat, amiket a hatodik évad első felében. Mind a történetvezetés, mind a dialógok tekintetében, remélem, sikerül még tovább emelni a tetet. Ha nem, akkor is szívesen fogom újra és újra nézni ezt a részt, mert annyira kompakt, hogy önmagában is megállja a helyét.
