Az 1945-ös földreform megvalósítása – ami a nagybirtokrendszer megszüntetését eredményezte Monostorpályiban – a földterületek változó minősége miatt nem zajlott zökkenőmentesen. A sorozatos reklamációk miatt háromszor ismételték meg a földmérést. Azonban az emberek többsége örült, mivel sokan uradalmi cselédek és szegényparasztok lévén nem is álmodhattak azelőtt saját földről. Az 1947-48-as kommunista hatalomátvétel után három komoly változás következett be:
- kuláknak minősítették a lakosság egy részét
- beszolgáltatásra került sor
- megkezdődött a tsz-esítés.
A termelőszövetkezetek alakítása, a meglevők átalakítása és továbbfejlesztése nem volt könnyű feladat és nem ment könnyen. A nehézségek fő oka az volt, hogy a fokozatosság elvének betartása nélkül egyszerre a harmadik típusú szövetkezetbe akarták beléptetni a parasztságot.
A nagyapám kerékgyártó kisiparosként dolgozott, a termelőszövetkezetbe való belépése után is megtarthatta otthon a szerszámait, számára a havi fizetés jobb megélhetést jelentett. Sokan viszont, akik addig a saját állataikkal és eszközeikkel a saját földjüket művelték, úgy érezték, mindenüket elveszi az állam, hiszen be kell adni a „közösbe”. Fejenként két disznót és egy tehenet tarthattak meg, ehhez jött még a háztáji föld.
A Magyar Kommunista Párt helyi alapszervezete 1945-ben alakult meg, a kezdeti létszám 27 fő volt, ami gyorsan gyarapodott (sokan a földosztás reménye miatt léptek be).
Voltak néhányan, akik komolyan hittek abban, hogy amit tesznek, helyes. Hittek a kommunista eszmékben, célkitűzésekben, és ők maguk is igyekeztek ezeknek megfelelően élni. Nem gyűjtöttek vagyont, nem kértek a kiváltságokból, ott segítettek, ahol tudtak. A párttagok nagy része viszont az előnyök miatt lépett be a pártba, erőszakosak és hatalmaskodók voltak, a maguk gyarapodásával törődtek, mások problémái nem érdekelték őket. Voltak szép számmal olyanok is – mint a nagyapád-, akik féltek a zaklatástól, meghurcoltatástól, és passzív, csendes tagként abban reménykedtek, hogy így talán békén hagyják őket – meséli édesanyám.
Az ’56-os eseményekről, a fővárosi és a debreceni megmozdulásokról kevés hír jutott el ezekhez az emberekhez. Akkor már folytak a magyar televízió kísérleti adásai, de csak 1957. május elsejétől indult meg a műsoradás. Mindössze a rádió híradásaiból és az írott sajtóban megjelenő legtöbbször ellentmondásos cikkekből tudtak az emberek tájékozódni.
Többségünkhöz még a debreceni tüntetés és sortűz híre sem jutott el hosszú ideig. Az iskola is bezárt, nem tanítottunk, bár minden reggel be kellett mennünk a kollégákkal eligazításra. Az igazgatónk tartotta, amit tudtunk, tőle tudtuk. Egyik nap az elégedetlen gazdák kisebb csoportja puskákat szerzett valahonnan, és a párttagok agyonlövését követelte a faluban.
Monostorpályit a román határtól két község, Vértes és Nagyléta választotta el (azóta egyesültek Létavértes néven). A szovjet tankok itt lépték át az országhatárt, innen vonultak tovább a főváros felé, hogy leverjék a forradalmat.
Ott álltunk az országúttól nem messze, és néztük, hogyan haladnak a tankok tovább. Mivel közeli volt még a háború emléke, féltünk, mi következik ezután. Bennünket nem bántottak, hogy mi történt Budapesten, csak jóval később tudtuk meg. Azt éreztük, hogy valami befejeződött. Utána nem nagyon mertünk beszélni – egymás között sem – ’56 októberéről. Az iskolában sem taníthattunk róla mást, csak amit nekünk mondtak: hogy ellenforradalom volt.
A faluban újra megindult az élet. Megszűnt a beszolgáltatás, felváltotta az állami felvásárlás. A tsz-be való belépést sem erőltették már annyira…
Fotó: Fortepan
