De tényleg!
Az idén 13. alkalommal megrendezett miskolci CineFest Filmfesztivál, ha nem is hasonlítható össze olyan mustrákkal, mint a Sundance, vagy bármelyik európai A-kategóriás seregszemle, kis hazánkban mindenképp előkelő helyet foglal el az ilyen rendezvények között. Elsősorban azért, mert lehetőségeikhez képest a lehető legjobb válogatást igyekeznek nyújtani a világ filmgyártásából.
Ráadásul a VILÁG idén tényleg kinyílik Miskolcon, mert a fesztivál nem kapott pénzt a Creative Europe programtól, így már nincs az a kötöttség, hogy muszáj legalább hetven százalékban az öreg kontinensről származó alkotásokat bemutatni. A különböző szekciókban lesznek fesztiválkedvencek, az USA-tól Thaiföldig, régi klasszikusok és magyar filmek is:
Kis költségvetésű magyar remek: Ernelláék Farkaséknál
Hajdu Szabolcs egyike azon magyar rendezőknek, akinek munkásságára kiemelten illik odafigyelni, hiszen az egyik legtehetségesebb honi direktorok közé tartozik. Kárára azonban nem igazán találja a helyét az új filmfinanszírozási rendszerben, jó példa erre eggyel korábbi filmje, a magyar easternnek szánt Délibáb, amely az Andy Vajnával fennált sajnálatos kreatív nézetkülönbségeknek is köszönhetően olyan lett, amilyen. Nem igazán „hajdúszabolcsos”.
Ahogy vele készített interjúnkban el is mondta, ez teljesen traumatizálta, olyannyira, hogy egy ideig nem is akart filmkészítésre gondolni. A színházban viszont újra megtalálta magát, majd úgy döntött, barátaival és hallgatóival a saját lakásában leforgatja az általa írt darabot, minimál költségvetésből. A film premierje egy A-kategóriás fesztiválon, Karlovy Vary-ban volt, ahol el is vitte a fődíjat, sőt Hajdu Szabolcsot választották a legjobb színésznek (ugyanis ő is játszik a filmben).
A film az egymástól eltávolodott rokonok újra találkozásakor felszínre törő konfliktusok sorát mutatja be: Eszter nővére, Ernella családjával egy év után hazatér Skóciából és Eszterék kénytelenek befogadni őket. A kényszerű együttlét szembesíti a családtagokat egymással, felszínre hozva a lappangó ellentéteket.
A film nagy értéke, hogy rendkívül személyesre sikeredett.
Abszurd amerikai: Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Men)
A film az idei Sundance-en debütált, s amikor először olvastam róla, el is könyveltem magamban, hogy Daniel Radcliffe, a korábbi Harry Potter-filmek után annyira nem tud mit kezdeni saját magával, meg a karrierjével, hogy jegyet váltott a szarós-hányós-fosós Adam Sandler-vonatra.
Kiderült, hogy nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat, mert, bár a filmben Radcliffe egy szellentő (és néha erektáló) vízihullát alakít, akinek a segítségével Hank (Paul Dano) megpróbálja elhagyni a lakatlan szigetet, közben egy egészen komoly egzisztencialista dráma rajzolódik ki az élet, a világmindenség, meg minden értelméről. Egyszerre nagyon viccesen, de húsba vájóan nyersen is.
Kedves egymásratalálós: Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople)
Taika Waititi kétségtelenül az egyik legérdekesebb alkotó mostanában, az új-zélandi színész-rendező pedig egy újabb filmmel bizonyítja. Legutóbbi mozija, a Hétköznapi vámpírok például úgy rázta fel az Alkonyat-széria által megtépázott vérszívó-zsánert, hogy még azoknak is öröm volt nézni (például nekem), akik vallásos gyűlölettel viseltetnek a műfaj iránt.
Jelesen azért, mert úgy fogja meg vámpírlét viszontagságait, ahogy az a valóságban is történne négy vérszívó együttélésekor: meg kell küzdeniük a modern világ elvárásaival ugyanúgy, mint a halhatatlanságból, és főként a vámpírlétből fakadó nehézségekkel: amellett, hogy meg kell őrizniük a békét a halandó hatóságokkal és rivális rémlényekkel, össze kell hangolniuk a házimunkát is, miközben ők is vágynak bulizásra és szerelemre, plusz a napi betevő emberi véradagjukról is gondoskodniuk kell.
Görcsösség nélküli, vegytiszta szórakozás volt a film, nem véletlen, hogy a Marvel le is csapott Waititire, és a Thor: Ragnarok rendezőjévé tette. A direktor a napokban azt is megmutatta, hogy mennyire lazán kezeli a megbízást, és kidobott egy zseniális áldokumentumfilmet arról, hogy Thor mivel múlatta az idejét a Polgárháború eseményei alatt.
A rendező játékossága a Cinefesten debütáló Vademberek hajszájában is tetten érhető majd, amelyben Ricky, a dacos nagyvárosi kölyök egyszer csak az új-zélandi bozótban találja magát zsémbes mostoha-nagybátyja társaságában. Viszont menekülniük kell, országos körözést adnak ki ellenük, ezért a páros kénytelen félretenni az ellentéteket és együttműködni. A film klasszikus toposz az egymásra találó, különböző lelkületű emberekről, vagyis minden arra utal, ilyen filmet már láttunk vagy százat, de Waititi ezt is megcsavarja.
Durva szocio: Motel Mist
A Variety azt írta a filmről, hogy olyan, mintha Harmony Korine, Gaspar Noé és Nicolas Winding Refn látásmódja közös nevezőre került volna, s a végeredménye a Motel Mist lett. Ezt könnyű el is hinni, hiszen a thaiföldi író, Prabda Yoon első játékfilmje olyan elemeket tartalmaz, mind képileg, mind témaválasztásilag, ami nagynevű kollégáira jellemző.
A film cselekménye egy szexhotelben, a Motel Mistress-ben játszódik, ahová Sopol felviszi legújabb ifjú áldozatát, az iskolás Lailát. Az otthonról elszökött egykori gyermekszínész, Tun szintén ebben a motelben vesz ki egy szobát. Tot, a szálloda alkalmazottja már a kezében érzi a Tun anyja által felajánlott jutalmat. Végül megérkezik a szexi Vicky is, pont időben ahhoz, hogy megmentse Lailát az erőszakos Sopoltól. Az öt ember sorsa végül összefonódik.
Elég durva módon.
Inpolkorrekt: Elle
Ha valaki azt kérdezné tőlem, melyik rendezőnek adnék lehetőséget, hogy komédiát készítsen a szexuális zaklatás témakörében, gondolkodás nélkül Paul Verhoeven nevét mondanám. És mit ad az ég, a 78 éves holland rendező készített is egy ilyet. Munkásságának meghatározó témái között szerepel az erőszak és a szexualitás kapcsolata, valamint az emberi psziché sötét oldalának bemutatása a múltban, a jelenben és a jövőben, elég csak néhány filmjére gondolnunk, ami eklatáns társadalomkritikát fogalmaz meg:
- Csillagközi invázió
- Showgirls (bár ez irgalmatlan bukás volt)
- Elemi ösztön
- Total Recall – Az emlékmás
- Robotzsaru
A film főszereplője Michèle, aki egy piacvezető vállalat keménykezű igazgatója. Egy nap egy ismeretlen tettes betör a lakásába, s onnantól furcsa játszma kezdődik a férfi és a nő között. Olyan ez, mint az Elemi ösztön, csak végtelen szarkazmusba fojtva.
Brazil film, ami orosz parafrázis: Aquarius
A film főhősnője Clara, a 65 éves özvegyasszony egy 40-es években épült, kétszintes ház, az Aquarius utolsó lakója. Az összes többi lakást felvásárolta már egy építési vállalat, de Clara megfogadta, hogy élve nem hagyja el az épületet és egyfajta hidegháborúba kezd a vállalattal szemben. Hasonló filmet láthattunk már az utóbbi években, Andrey Zvyagintsev 2014-es Leviatánja szinte ugyanezt meséli el, csak egy család szemszögéből, bár ez esetben nem kell olyan tragédiára számítani, mint az orosz film esetében. Az idei Cannes-i filmfesztiválon díjat nem nyert, de sokan dicsérték.
Szélvészgyors élőhalottak: Vonat Busanba – Zombi expressz (Busanhaeng / Train to Busan)
Ahogyan írásban mi is elkészítettük A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles történetét 20 fejezetben, úgy dél-koreában és készítettek élőhalottas alkotást, ami görbetükröt mutat a hollywoodi sémáknak. Ebben a zombifilm-variációban ugyanolyan szupergyors élőhalottak vannak, mint a World War Z-ben, az események pedig egy Szöulból Busanig robogó expresszvonat 453 kilométere alatt eszkalálódnak.
Jóféle trashnek ígérkezik!
További filmek és időpontok a fesztivál honlapján olvashatók.
