Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Felcsútiak!
Magyarországon valamilyen okból az a szokás alakult ki, hogyha meghívják valahova a miniszterelnököt, azt várják, hogy mondjon valamit, nem elég, hogy csak úgy ott van. Na, jó, voltam én nemrég egy temetésen, az kivétel volt, egyrészt, mert meg sem hívtak, másrészt, mert ha meghívtak volna, akkor sem várták volna, hogy mondjak valamit. Meg hát mit is tudtam volna mondani? Holtakról jót, vagy semmit, hát én a semmi mellett döntöttem, bár ahogy ott álltam, az nem volt semmi. Ha nincs mellettem Anikó, egyedül maradtam volna, mint az asztalosmester ujja. Azok után, azt kell mondanom: engedjék meg, hogy először is megköszönjem, hogy itt lehetek Önökkel.
A felnőttek vagy legalábbis a férfiak azt tanulták az elmúlt húsz, negyven, száz, ötszáz, ezer évben Magyarországon, hogy céltudatosnak és erősnek kell lenni, mert egyébként nem maradsz talpon. Bocs, hogy a nőket kihagyom ebből az erőlködésből, tisztelt Uraim, mindjárt át is lépve véglegesen a Hölgyeimen, hogy nálunk, a pártban nem szokás céltudatos és erős nőket foglalkoztatni, leszámítva azt az egy Vida Ildikót, aki azért jól odatette André Goodfriendet, aki először nem akart érteni a magyar szóból.
Jó, hogy vannak olyan események, amikor nem kell se céltudatosnak lenni, se erősnek, hanem csak lenni kell, együtt lenni a többiekkel. A többiek alatt persze véletlenül se értsék azokat, akikkel én magam sem akarok együtt lenni. Vagyunk mi, tudják, „Csak a Fidesz!”, és vannak a többiek, ez már csak így lesz, amíg a föld forog alattam.
Igazából nem is világos, hogy milyen alapon hívtak meg engem most ide a felcsútiak, hiszen én nem ebbe az óvodába jártam, és most ezt szégyellnem kell, látom, de az igazság az, hogy én Alcsúton jártam óvodába, mert csak nyolcéves koromban költöztünk ide, Felcsútra. Az embert általában olyan óvodába és iskolába hívják vissza, ahova járt, és nem is értem, Alcsútra mért nem hívnak engem? Na, majd, ahogy az óvoda után iskolába, ennek is utánajárunk. Talán menti a helyzetet, hogy Editnek osztálytársa voltam, és így talán a meghívásom a hiányzó óvodai évek ellenére is menthető. Edit, köszönöm szépen, hogy meghívtál, és köszönöm szépen, hogy itt lehetek. Látják, Uraim, ha Lőrinc barát hív, hogy disznóhizlaldát avassak, vagy ha Edit nővér hív ide, az oviba, én jövök, nem nézem azt, hogy Alcsút vagy Felcsút. Egyébként úgyis haza kellett ugranom, délután meccset játszik a Puskás Akadémia.
Mindig is tehetséges falu voltunk. Én például sokra vittem, igaz, laknak itt még páran, akik nem, de hát Lázár kollegám elmondta már: mindenki annyit ér, amennyije van. Na, jó, én valamivel többet. Felcsút, akár az állatorvosi ló, melyen az összes magyar falu főbb jellemzői láthatók és tapinthatók. Mindegyik határában van egy focipálya, mindegyik mellett ott a vasúti sín, mindegyikben van fölújított óvoda és iskola, mindegyikben járdát kaparnak és gazolnak a közmunkások, és már majdnem mindegyik adott az országnak legalább egy miniszterelnököt, tehát mindegyik tehetséges falu, akár Felcsút. Ha valakinek efelől lennének kétségei, akkor most, hogy látta itt a gyerekeket, akiket sutba dobhatja. Ez ugyan szerénytelenül hangzó mondat, nem az első, amit eddig mondottam, de az én szakmámban van egy olyan bölcsesség, miszerint a saját magunk dicsérete olyan fontos, hogy nem bízhatjuk másra. Itt megállanék egy pillanatra. Azt mondtam, „a szakmámban”, és ez kiegészítésre szorul. Valójában ez nem is szakma, mert ha az lenne, akkor én szakmunkásképző iskolában végeztem volna, és nem jártam volna egyetemre, s legfőképp sosem jutottam volna ki Angliába, hogy annak a mocskos, szemét Soros Györgynek a pénzén folytassam tanulmányaimat. Azt is mondottam, a magunk dicséretét nem bízhatjuk másra, és ez csak részben igaz. Ez úgy pontos, hogy nem bízhatjuk másra, mint a CÖF-re, meg azokra, akik a Magyarország jobban teljesít és a Működnek a reformok óriás plakátokat megálmodták.
Ezt ajánlom a felcsútiaknak is. Legyünk büszkék arra, hogy mindig is tehetséges falu voltunk, sok tehetséges ember között lehetett itt fölnőni, és megmutatni, hogy én vagyok a legtehetségesebb, és ezt ne csak a talentumra értsék, kedves Uraim, hanem arra is, hogy az anyagiakat illetően is én lettem a legtehetségesebb. Most nemcsak a közéletről beszélek, de beszélhetnénk éppen az óvónőkről, akik – mint hallhattuk – mindenki által elismerten tehetséges és jó szakemberek voltak. Beszélhetünk a TSZ-ben dolgozó egykori földművesekről, akik most éppen, vagy hogyha nem is ők, akkor a gyermekeik magángazdák. Vagy beszélhetünk éppen vállalkozókról. Beszélhetnék róluk, de nem beszélek, mert isten tudja, hova lyukadnék ki, ha az állami földek értékesítése is szóba kerülne, meg nagy barátom, az Önök polgármester, tisztelt Uraim: Mészáros Lőrinc. Mindig ez a falu adott arra, hogy jó minőségű emberek lakják. (Hú, de rosszul jöttem ki ezzel a „Mindig ez a falu adott arra” félmondattal!), Hogy mit jelent a jó minőségű ember, nehéz lenne elmondani, maradjunk abban, hogy Felcsúton még a közmunkások is minőségi emberek, csak nekik ez a munka jutott, végtére is meg kell érteniük, nem lehet minden felcsúti emberből kormányfő.
Tisztelt Uraim!
Szeretném azt is elmondani Önöknek, hogy ezelőtt néhány évvel egy olyan változás történt a magyar közéletben, hogy az intézmények működtetésének nagy részét, sőt magukat az intézményeket, értsék úgy, hogy a köztévét, közrádiót, bírói intézményeket, ügyészséget, az Alkotmánybíróságot, sőt, a nyerőgépeket és a trafikokat is átvette az állam. /…/ …miután az óvodát nem az állam tartja fönn, hanem a települések, vagyis az itt élő emberek önerőből, ezért szeretnék mindenki arra figyelmeztetni, hogy a helyi adót rendesen fizesse be, mert egyébként nem lesz miből fönntartani az óvodát. /…/
Tisztelt Uraim!
/…/ Mindenki láthatja, hogy a falu fejlődik. Sok falu fejlődik ma Magyarországon, de messze nem mind. A falusi életforma egyáltalán nincs biztonságban, ha a jövőre nézünk. Persze a mi falunk biztonságban van, és amíg én leszek a kormányfő, biztonságban is lesz, működni fog a stadion, játszani fog az Akadémia, dől a pénz a csapat háza tájára, és lesz dolga a közmunkásoknak, de van jó néhány száz olyan falu Magyarországon, ahol nem ez a helyzet, úgyhogy veszélyeztetett életformának kell tekinteni a falusi életformát, és örülök annak, hogy az itt élők ezt érzékelik, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy fejlődjön a falu, mert ha a falu nem fejlődik, akkor a fiatalok itt fogják hagyni, éppúgy, ahogy otthagyták a fővárost is, meg más fejlődő nagy- és kisvárost is, mennek nyugatra, Ausztriába, Németországba, Belgiumba, Angliába, meg ki tudja, még hova, talán Oroszországba is, amit jómagam meg is értek, hisz ott, és arrafelé élnek a mi testvéreink, ők azok, akikért itt fogják hagyni a személyigazolvány magyarokat, és akkor ez az életforma megszűnik.
Szeretnék köszönetet mondani azoknak is, akik fejlesztik a mi életünket, fejlesztik a mi életterünket és falunkat. Természetesen, miután Felcsút adja Magyarország miniszterelnökét, (basszus, ezt ki írta bele, ez alapban nem igaz, mert nem Felcsút adja az ország kormányfőjét, maximum itt születtem, na, lesz kapsz, Habony!), de az igaz, hogy minden itt bekövetkező fejlődés támadásoknak van kitéve. Minden támadás jó hír, mert azt jelenti, hogy történik valami, ha nem támadnának bennünket, az azt jelentené, hogy nem csinálunk semmit, ami ugyancsak nem igaz, mert inkább azért támadnak bennünket, mert olyasféléket is csinálunk, ami sokaknak szemet szúr, de kit érdekel, megmondtam már párszor: kétharmadunk van, azt csinálunk, amit akarunk, arra és annyi költünk, amire és amennyit akarunk, oszt jó napot! Olyan nincs, hogy mi nem csinálunk semmit. Ezt egyáltalán nem mondhatjuk el. Önök is látják, hogy időnként szakmányban járnak ide, egyébként semmittevő, bajkeverő alakok, hogy kifejezzék a kötözködésüket. (Hát ez se egy nyertes félmondat volt, mert mi az, hogy kifejezzék kötözködésüket? Alapban az a helyzet, hogy akik ide jönnek, nem kötözködnek, csak figyelnek, kíváncsiskodnak, próbálják nyomon követni a Felcsútra nyomott pénzek útját, akkor is, ha ez lehetetlenség, azért mi sem vagyunk fajankók.) Még szerencse, hogy a falu szélén lakom, és így a falu belső része ebből semmit nem tapasztal./…/ …nagyon fontos ugyanakkor, hogy ezt semmiképpen ne vegyük a lelkünkre. Minél inkább támadnak bennünket azért, mert valami történik a falunkban, fejlődik a falu, annál inkább folytatni kell a munkánkat. Ez a kisvasútra is igaz, ami a mostani legutolsó eset. Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig. Onnan már csak egy köpésre van Székesfehérvár, és ha már eljutottunk odáig, irány Siófok, de akár fordulhat az egyik sín Budapest felé is, és ha kell, kihozatom a Délit Budaörsre, a Keletit meg ide, a Pancho Aréna mellé, akkor legalább nem találnak ide a migránsok. Csak figyeljék meg, tisztelt Uraim, minket minden oldalról támadnak, és azt is láthatják, ez ad nekünk erőt. Harcolnunk kell, ez a mi lételemünk. Ez nem krakélerség, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hanem életfölfogás, sőt talán életösztön. Mert ha hagyjuk, hogy ne azt csináljuk, amit mi szeretnénk, akkor a végén még mások fogják megmondani, hogy mit csinálunk, és mit nem, hogy éljünk, és hogy nem, és akkor vissza fogunk szorulni a falu közterületeiről a házainkba, mert már csak ott lehetünk igazából szabadok. Nehogy már a puska mondja meg, hogy hova lőjek! /…/
Ezek után engedjék meg, hogy mondjak még egy szót a Váli-völgyről is. A falu fejlettségi szintje, mármint a mienk, Felcsút fejlettségi szintje kiváló és elismerésre méltó. A Váli-völgy nem minden faluja áll ilyen jól. Szerintem az itt élő emberek, mármint a felcsútiak nem önző emberek. /…/ Nekünk nem az a dolgunk, vagy nem az kell, hogy örömet okozzon, hogy mi jobban vagyunk, mint a szomszédjaink, hanem az kell, hogy örömet okozzon, hogy mindenkinek jól megy. Na, jó, azért amikor azt mondom, hogy „mindenkinek” jól menjen, nem egészen pontos, mert az is a mi fölfogásunk, hogy Csak a Fidesz! /…/
Engedjék meg, hogy mondjak egy szót az országról is. Vannak gyerekeink, igaz, hogy nem annyi, amennyi kellene, mert miközben örülünk a sok szép gyereknek, akiket itt láttunk, nem szabad elfeledkezni arról, hogy kevesebben születnek, mint amennyien meghalunk. Magyarországon összességében kevesebb a keresztelő, mint a temetés. És itt mondom el, mert valahol el kell mondanom, nem hagyhatom ki a migránsok ügyét még a felcsúti óvoda épületében sem: attól, hogy ők ide hoznának gyerekeket, és attól hogy ide költöznének, még nem lenne több a keresztelő… Ugye, értik, amit mondok?… /…/ De van nekünk gyerekünk így is elegendő, nem szükséges hogy kényszerbetelepítéssel még másokat a nyakunkra hozzanak. Azt hittem, itt majd tapsolnak, tisztelt Uraim, de úgy látom, Habony megint gyöngére írta a poénomat.
Most itt azért jöttünk össze, hogy /…/ az országról is essék szó. És hadd mondjam el Önöknek, hogy szelíden, a bajbajutott emberek iránti együttérzéssel, de mégis mondjuk ki világosan, hogy nem tudjuk azt elfogadni, hogy valahol máshol – nem Felcsúton, nem Budapesten, nem Magyarországon, hanem valahol máshol – döntsék el, hogy minekünk kikkel kell együtt élni. Ebbe nem törődhetünk bele, ezt nem fogadhatjuk el. Mindenkit arra szeretnénk kérni, hogy ott, ahol teheti, ez ellen a gondolat ellen szólaljon föl, ez ellen álljon föl, álljon ki a magyar nemzeti álláspont mellett. A kvótarendszerről megint lesz kérdőív, mert mi mindig, és minden közös, számunkra fontos ügyben kíváncsiak vagyunk az Önök véleményére. A Nemzet és Mi együtt akarunk működni, és közös döntéseket akarunk hozni. Jó példa erre, hogy a migránsokról már másodszor kérdezzük az Önök véleményét, és egyszer se merjük az üzletek vasárnapi zárva tartásáról. Majd én megmondom, hogy milyen kérdésben lesz Nemzeti Együttműködés, és melyikben nem.
Tisztelt Uraim!
Mindannyian tudjuk, hogy az életben ahhoz, hogy sikeresek legyünk, sőt hogy egyáltalán talpon tudjunk maradni, erőket kell mozgósítani. És ha Önök visszagondolnak, vagy csak belegondolnak a saját életükbe, akkor azt fogják tapasztalni, hogy a legtöbb erőt akkor mozgósították, amikor a gyereknek szüksége volt valamire. Nem tudom én, hogy ez a többi néppel is így van-e, de a magyar ilyen fajta. Jó, a többi, nálunk jobban élő népeknél nem kell mozgósítani efféle erőket, egyszerűen bemennek az üzletekbe, akár egy vasárnapi családi séta közben, és amire szüksége van a gyerekeknek, azt megveszik, és eszükbe sem jut, hogy mozgósítsák az erejüket. Mit tegyünk, mi már csak ilyen fajta nép vagyunk. A gyerek miatt mozgósítjuk a legtöbb erőnket. Ez egy rendkívül nagy fölhajtóerő. Ezért persze mindenkinek megvan a saját gyereke, és minden gyerek valakié, de az összes gyerek közben mindannyiunké. Közjószág – ha szabad ezt mondanom –, nem tudom, ezt honnan vette az Árpi, de úgy emlékszem, Mészáros Lőrinc hízlaldájának avatásán is ezt a szót használtam, szóval a gyermek egy olyan érték, amely a legjobbat tudja kihozni a magyarokból, a legjobb teljesítményt, a legjobb érzéseket, ezért fontos, hogy Magyarország család- és gyermekbarát országgá váljon. Nem könnyű kimondanom, de most még nem tartunk itt, de reméljük, azzá válhatunk a következő időszakban.
És végezetül a gyerekek adnak értelmet az életünknek. Ritkán szoktunk erről beszélni, különösen a férfiak, de ez mégiscsak így van, mert azt szeretnénk, hogyha a gyerekeink szebbek, egészségesebbek, okosabbak és sikeresebbek lennének, mint amilyenek mi, az ő szüleik voltunk. Ott van például az én lányom, aki a szemük láttára ment férjhez a Tiborcz gyerekhez, és lám, szebbek is voltak, mint mi, okosabbak is, és úgy látom, sikeresebbek is lettek, hála istennek és nekem, csakis saját erejükből, amit mozgósítottak, de nagyon. /…/ Ők azok, akik segítenek életben tartani azt az energiát, ami az egész magyar közösséget, a magyar nemzetet fölfelé emelheti. Köszönjük szépen a munkájukat!
