Lehel vezér kürtje, a vesztes augsburgi csata, Vérbulcsú és Lehel kivégzése mindenki előtt ismert. Írtunk már arról, hogy bár 955-ben valóban lezárultak a nyugati irányú hadjáratok, semmiképp nem volt megrendítő az augsburgi vereség, és korántsem semmisült ott meg a magyar haderő. A németek védekező pozícióból nyertek, és nem is gondoltak arra, hogy a győzelmet kihasználva a magyarok ellen induljanak.
A továbbiakban történetíróink által megörökített hagyományt mutatjuk be, itt és most nem foglalkozunk vele, mi az igazság és mi a mese, kinek hihetünk és kinek nem. Még azt sem tudjuk biztosan, ugyanazon Botond a két történet főhőse, vagy sem, de ez még a tudomány számára is nyitott kérdés. Ígérjük, rövidesen történész segítségét kérjük a tisztázásához.
Először a lovaikat ölték meg
Jöjjön először az a kevésbé ismert történet, miszerint az Augsburggal hadjáraton Lehel és Bulcsú mellett ott lovagolt a magyar seregek élén Botond vezér is, mint már annyiszor korábban. Anonymus úgy tudja, hogy mikor látta bajtársai szorult helyzetét:
Egymást nem hagyták el, hanem mindenképpen rajta voltak, hogy a veszedelemben maradó résznek segítségére legyenek. Mint sebzett oroszlánok, úgy rohantak ordítva a fegyverek közé, és az ellenséget szörnyű nagy öldökléssel terítették le.
A Képes Krónika részletgazdagabban fogalmaz. “Egy másik magyar sereg Augsburg városától távol táborozott […] meghallották, milyen keményen megszorították, elfogták, megölték társaikat: visszavonultak valami szigetre, és lesték, mikor oszlik meg a császár serege”.
Amikor pedig a németek nagy része a Rajna felé indult, körülvették őket.
… azután nyilazással először lovaikat ölték meg, naphosszat sem megállni, sem megfutni nem engedték őket. Végre is, miután nem mozdulhattak, megadták magukat: ezekkel váltották meg Regensburgban fogva tartott társaikat.
Vadul kegyetlenkedtek
Kézai mester viszont úgy tudja, Lehel és Bulcsú véréért az összes foglyot, több mint nyolcezer embert lemészároltak a magyarok. Majd – ismét a Képes Krónikát idézzük – szabad folyást engedtek a bosszúnak.
“[…] átkeltek a Rajnán, tűzzel-vassal dúlták a lotaringiai hercegséget, majd Strassburg körül csatában elfogták Eckhard lotaringiai herceget és a segítségére siető Berthold brabanti herceget, és lenyakazták őket.
Majd dühödten nyomorgatták Galliát, vadul kegyetlenkedtek az Isten egyházával, pusztították Metz, Trier és Aachen vidékét; […] Susa és Torino városait rombolták le […] amikor Lombardia síksága tárult szemük elé, sebes nyargalvást szinte az egész tartományt feldúlták; így tértek meg diadallal saját országukba.
Két magyar jöjjön!
Nem tudjuk, hogy Botond vezér, vagy egy névrokona az öt évvel később, 960-ban Konstantinápoly bevehetetlen falai alatt történteknek. A lényeg, hogy egy görög óriás jött ki a városból, és “azt kívánta, két magyar keljen vele birokra, mondván, ha le nem győzi mind a kettőt, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak”.
Ezt persze nem lehetett szó nélkül hagyni, hamar meg is találták az ellenfelet:
Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között; végy magad mellé még két görögöt: egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik pedig temesse el testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög császárt.
A császár csak mosolygott…
Amíg a küzdőteret kialakították, Apor, a magyar sereg kapitánya megparancsolta Botondnak, hogy mutassa meg erejét a város érckapuján. Az apró termetű vitéz egyetlen csapással olyan lyukat vágott rajta, hogy azon egy ötéves gyermek minden gond nélkül átbújhatott. Mondják, a görögök később meg sem javították, mint csodát őrizték.
A viadal egyébként nem tartott sokáig,
A lényeg viszont, hogy a görög császár, császárné és a városlakók, akik eddig a falakról szemlélték a küzdelmet, szégyenkezve vonultak el a lóháton ülő magyarok szeme elől.
Mikor azonban a magyarok követet küldtek az ígért adóért, a császár csak mosolygott és válaszra sem méltatta. felforrt erre a magyar hadinép vére, abbahagyták a város vívását, “elpusztították egész Görögországot; aranyat, drágaköveket, gyöngyöt, barmot zsákmányoltak onnan töméntelen számban, így tértek meg saját földjükre.”
