A 16. század elején az Oszmán Birodalom ereje sokszorosan felülmúlta a Magyar Királyságét, 1520-as trónra lépésével Szulejmán szultán az akkori világ leghatalmasabb hadseregét birtokolta – az erőviszonyok alakulásáról itt írtunk bővebben. Kortársai úgy gondolták, elődeinél békésebb politikát fog folytatni, ám ez súlyos tévedésnek bizonyult. Szakított apja déli és keleti irányú hódításaival, tekintetét nyugatra szegezte. Amint elfoglalta a trónt, szinte rögvest el is rendelte a felkészülést a következő évi hadjáratra.
A sereg 1521. május 18-án indult, az ifjú uralkodó célja a Magyar Királyság volt, amelybe nagy elődje, a példaképének tekintett II. Mehmed bicskája beletört: 1456-ban Nándorfehérvárnál súlyos vereséget szenvedett Hunyadi Jánostól. Szulejmán nem hozta magával a teljes szultáni sereget, az ázsiai csapatok nagy része otthon maradt, ám mintegy 60 ezer katonája így is csaknem kétszeresen meghaladta az 1456-os ostromlók létszámát. Serege egyik része július elején elfoglalta Szabácsot, míg a másik körülzárta Nándorfehérvárt, a hónap közepére pedig már a teljes haderő utóbbi vár alatt táborozott. Tanultak Mehmed hibájából, ezúttal hermetikus gyűrűt vontak az erőd köré, viszont elég lagymatagon folytatták az ostromot.
Csakhogy a magyarok tudták, egy ilyen ütközet haderejük megsemmisítését jelentette volna, így Mohácsnál megálltak, nem siettek a vár védelmére. A törökök kezdtek kifutni az időből, augusztus elején megindították a komoly, erős ostromot. A védők keményen ellenálltak, végül a szabad elvonulás fejében feladták a rommá lőtt várat: a kortárs forrás szerint 72 életben maradt vitézt azonban az oszmánok lemészárolták. Nándorfehérvár elvesztése sokkolta a magyar közvéleményt, az ország kulcsa, kapuja elveszett. Innentől kezdve, csak idő kérdése volt, Szulejmán mikor tér vissza megadni a „kegyelemdöfést”.
