A legutóbbi népszámláláson 2439 honfitársunk vallotta magát szkítának azt állítva, hogy a szkíta az anyanyelve, ezt használja családi és baráti körben. Ehhez képest Attila király népéhez tartozónak „csupán” 345-en érzik magukat, bár tegyük hozzá már az elején: sem a hunok, sem a szkíták nyelvét nem ismerjük, mindkét nép réges-rég eltűnt már a történelem színpadáról.
A Központi Statisztikai Hivatal hivatalosan csak a 13 elismert magyarországi nemzetiség lélekszámait hozza nyilvánosságra, az ilyen önbevalláson alapuló identitásokat nem – az adatokat a hvg.hu kérte ki, itt írtunk róla bővebben.
Kik azok a szkíták (régies szóval szittyák), és hogyan érezheti magát bárki egy olyan nép tagjának, amely már a magyarok bejövetele előtt csaknem 1500 évvel eltűnt a Kárpát-medencéből? Miért nem elég, hogy magyarok vagyunk? Dr. Sudár Balázs történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa segítségét kértük.
Másfél évezred van közöttünk
Korábban egy különleges, sőt megrendítő régészeti lelet kapcsán készült cikkben leírtuk, hogy a szkíták legkorábbi említését görög történetíróknak, elsősorban Hérodotosznak köszönhetjük. Tudjuk, hogy nem egységes etnikumról, hanem a kelet-európai és ázsiai sztyeppén lovasnomád életmódot folytató, hasonló kultúrával bíró, és iráni eredetű nyelveket (vagy dialektusokat) beszélő konglomerátumról volt már akkor is szó, maga Hérodotosz is többféle szkíta népcsoportot különböztet meg.
Félelmetes harcosok voltak, a perzsa Dareiosznak és a világhódító makedón Nagy Sándornak is komolyan meggyűlt velük a baja. Valamikor a Krisztus előtti VI-V. században jelentek meg a Kárpát-medencében, a legtöbb tárgyi emlékük utóbbi évszázadból származik, szkíta jelenlét pedig legtovább a Krím-félszigeten mutatható ki a Kr. e. III-II. századig. Jelen tudásunk szerint
Az más kérdés, hogy a sztyeppei lovasnomád életből fakadóan nyilvánvalóan megvannak a kulturális és életmódbeli hasonlóságok. Itt adjuk át a szót Sudár Balázsnak.
Mindenki szkíta
Ha gyanútlanul fellapozzuk az internetet, hamar arra a következtetésre juthatunk, hogy már a magyar krónikás hagyomány is szkíta-hun-magyar leszármazásról ír, de ez nem egészen igaz. E szövegekben Szkítia sokkal inkább egy terület, „ország”, ahol a magyarok elődei élnek, és ahová esetleg ők is csak beköltöztek. Magukat a magyarokat nagyon ritkán nevezik ténylegesen szkítának, sokkal inkább szkítiainak, vagy Szkíta földről valónak.
Az antik, nyomukban pedig a középkori geográfusok a sztyeppe-régiót átfogóan Szkítiának, lovasnomád lakóit pedig szkítáknak nevezték
– mondja a 24.hu-nak Sudár Balázs.
A terület nyugati határának a Kárpátokat tekintették, keleti vége viszont képlékeny, valahova messze az ismeretlen Ázsiába tették. Mindenkit, aki a sztyeppei útvonalon érkezett Európába, és lovasnomád volt, magától értetődően szkítának neveztek. Anonymus is ilyen értelemben használta, nem írt szkíta-magyar rokonságról: mindvégig magyarokat említ, miközben az Árpád-házat Attila leszármazottainak, a székelyeket pedig Attila népéből való töredéknek tekintette.
Nagyon leegyszerűsítve valahogy úgy képzeljük el a történeti hagyományban élő Szkítiát, mint ma Afrikát. Ha valaki Afrikából érkezik, az afrikai, pedig lehet arab, kongói, dél-afrikai, és beszélhet az ott élő számtalan nyelv bármelyikén. Akkor mégis, honnan a szittya önérzet a XXI. századi magyarokban?
Régen minden jobb volt
A történész úgy véli, hogy a magyarságban él egyfajta kívülállástudat Európában a nyelvünk miatt. Ha megnézünk szinte bármely nemzetet a kontinensen, mindegyiküknek van legalább egy olyan szomszédja, akivel saját anyanyelvén is viszonylag jól megértik egymást, mert olyan közeli nyelvet beszélnek. Nekünk nincs ilyen, úgy is fogalmazhatunk, hogy a nyelvünk által vagyunk elválasztva a környezetünktől.
Emellé a különállás mellé jön még annak erős tudata, hogy „a messzi” keletről érkeztünk, utolsóként a sztyeppei régióból, akik itt államot tudtak alapítani. Ha a nyugattal gondjaink vannak, egyből kelet felé kacsingatunk, mert mi vagyunk azok, akiket itt „senki nem ért meg”.
Visszavágyakozás ez egyfajta aranykorba, a régen minden szebb és jobb volt gondolat
– magyarázza Sudár Balázs.
Nem egyedi vonás ez, minden nép körében vannak, akik történetük előző kulturális szakaszában keresik a romlatlan, tiszta aranykort, az angolok druidáznak, a franciák galloznak, a lengyelek szarmatáznak, mindenki így csinálja. Innen nézve a magyarság számára a kereszténység a „kapott kultúra”, az „igazi magyar” világ azt megelőző pogány, sztyeppei múlt.
Óriási előny a távolság
Itt persze előjön Attila, Isten ostora és hódító, harcos hunjai, ám ők számos problémát vetnek fel. A hunok „sajtója” Európában – valójában jó okkal – máig nagyon rossz, és ha megnézzük, hogy Attilának egyeduralkodóként alig néhány év adatott a történelemben, és hogy mi következett utána, akkor valójában egy bukástörténetet látunk, hiszen a Hun Birodalom darabokra hullott. Ha viszont a hunoktól még egy lépéssel hátrébb lépünk, akkor már a szkítákat találjuk, akiknek óriási előnyük a hatalmas időbeli távolság.
– fogalmaz a történész.
Ha pedig keveset tudunk, akkor elég a képzeletünkre bízni a saját, házi mitológiagyártást. Az ősi, romlatlan szkítákkal való rokonság gondolata egyébként a XIX. század végén jelent meg, és napjainkban reneszánszát éli, sőt sokan rá is dolgoznak. Sudár Balázs azonban úgy véli, gyorsan el fog múlni.
