Az 1241–42-es tatárjárás hosszú időre traumatizálta a magyar társadalmat, az ellenség visszatérése nemzedékeken keresztül valós veszélyként élt a köztudatban. Nem alaptalanul, a következő évtizedekben több, kisebb horderejű mongol betörés is történt, a legjelentősebb a második tatárjárásként ismert hadjárat volt 1285-ben – az első támadás pusztítása viszont már soha nem ismétlődött meg.
Idővel a Dzsingisz kán alapította Mongol Birodalom is széthullott, a hosszabb-rövidebb ideig fennálló utódállamok viszont még évszázadokig tartották magukat, a magyarok kapcsolata hosszú időre állandósult egyes tatár etnikumokkal. Sok köszönet nem volt benne.
A középkori hódítások utáni újabb nagy hullámot az oszmán terjeszkedés indította el az újkor elején, a törökök előszeretettel szabadították tatár segédcsapataikat hazánkra. Különösebb hadászati szerepet nem játszottak, a száguldó lovasok feladata a hátország prédálása, gyengítése volt, amivel rengeteg szenvedést okoztak.
Még ma is regélik, beszélik
Ha létezik poszttraumás stressz szindróma kulturális értelemben, akkor a mongol hadjárat ezt váltotta ki a magyar nemzetben, a későbbi betörések pedig csak fokozták. Mindez természetesen nem múlt, nem múlhatott el nyom nélkül még évszázadok távlatából sem, és itt most nem a várakra, régészeti tárgyakra vagy a kun eredettudatra gondolunk. Hanem a népi emlékezetre, amely szájról szájra terjed immár 800 éve, és még napjainkban is fellelhető, egyes elemei ma is élő örökséget képeznek a magyar közösségekben.
Hosszan sorolhatnánk. Dr. Birtalan Ágnes, az ELTE BTK egyetemi tanára, a Mongol és Belső-ázsiai Tanszék vezetője a több évszázadnyi „szomszédság” során keletkezett mondákat és úgynevezett közléseket vizsgálva azt kutatja, ezek mely elemei származhatnak a XIII. századból, az első, nagy mongol hadjárat idejéből.
Az ELTE vezetésével – számos intézmény részvételével – alakult meg az a kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit. A részletekről, új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számoltunk be a 24.hu-n.
A folytatásban Birtalan Ágnessel a tatárjárás azon emlékeiről beszélgettünk, amelyeket a magyarság 800 éve őriz és ad tovább generációról generációra.
Még ugatott is a kutyafejű tatár
A tatárnak mondott etnikum már említett folyamatos jelenléte a magyarság környezetében, az ismétlődő fenyegetés rögzült a népi emlékezetben, idővel pedig az ellenségkép megszemélyesítőjévé vált. A népmondák és közlések (a mondánál jóval rövidebb narratíva) legendás elemekkel fűszerezett elbeszélések, ám mindegyikből kihámozható az igazság egy-egy morzsája.
A XIII. századi motívumok keresését nehezíti, hogy itt nemcsak a történet „evolúcióját” kell visszafejteni a számtalan jelenkori változatból, hanem azokat is ki kell rostálni, amelyek későbbi idők tatár tapasztalatai alapján születtek. Birtalan Ágnes mongolista filológusként veti össze a szájhagyományt az 1241–1242-es mongol hadjárat szemtanú krónikása, Rogerius mester és más kortárs írástudók műveivel, ennek alapján pedig több csoportra osztja a XIII. századi elemeket.
Az első ilyen a tatár névvel illetett ellenség morfológiája és taktikája, vagyis a kutyafejű tatár kegyetlensége. Magyar Zoltán Népmondák Erdély szívében. Alsó-Fehér megye mondahagyománya című könyvében a jelenkorig fennmaradó közlések szerepelnek: „A kutyafejű tatárok, hát azok vademberek vótak. (…) Mondták, hogy jönnek a kutyafejű tatárok! Emlegették még a gyermeknek, hogy: ügyeljetek, ha rosszalkodtok, gyünnek a kutyafejű tatárok, osztán azok megesznek vagy elvisznek!”
Az ellenség nyilvánvalóan velejéig romlott, amit ijesztő, torz külseje hangsúlyoz, és egy kutyafejűnek, emberevőnek lefestett harcos ilyen. Ráadásul XIII. századi misszionáriusok beszámolói alapján a távoli, ismeretlen keleten „valóban” éltek kutyafejű emberek, még Marco Polo is említést tesz róluk, ám ők nem voltak különösen rosszindulatú, agresszív nép.
Az ugyancsak messzi keletről jött mongolok azonban sokat tettek rettentő hírnevük érdekében, valójában a középkorban is brutális szintre emelve alkalmazták a „pszichológiai hadviselést” az ellenség megtörése érdekében. A sikeres hódítás után aztán megszűnt az erőszak, az úgynevezett „Pax Mongolica” valóban a békés fejlődés lehetőségét hozta el számos nép számára.
A félelmetes, kutyaszerű külső objektív alapja lehet egyébként a nyelv:
Hozzánk hasonlóan a mongol is a szó első szótagjára helyezi a hangsúlyt, de a magyarnál sokkal erőteljesebben és kizárólagosan. Avatatlan fülnek a mongol beszéd tényleg hasonlatos lehet a kutyák vakkantásához, kaffogásához
– fogalmaz a professzor.
Nők elrablása és a tatár öregasszony
Sorozatunk több részében is kitértünk már rá, hogy a mongol taktika fontos elemének számított a terror, indokolatlan brutalitással léptek fel a megtámadott terület lakosságával szemben. Céljuk a megfélemlítés volt, hogy közeledésük hírére az embernek inkább menekülni támadjon kedve, mint fegyvert fogni. A kortárs keresztény és mongol dokumentumok is alátámasztják, hogy a hódítók szinte tobzódtak az erőszakban.
Ennek egyik eszköze volt az emberrablás, megbecsülni sem tudjuk, hány ezer, tízezer embert vittek a Magyar Királyságból is megláncolva a birodalom területére. A magyar népmondákban ebből emberevés alakult, és visszatérő motívumként nők foglyul ejtése: a mellüknél fogva fűzték rabszíjra és hurcolták őket messzi idegenbe. Hitelt érdemlően sem a kannibalizmus, sem utóbbi kegyetlen bánásmód nem igazolható, ám ezek puszta fennmaradása arra utal, hogy a középkor sokat látott embere is erős túlzásként élte meg a mongol taktika erőszakosságát.
Az emberevésre épülő mondák közé tartozik A tatárok öreganyja elbeszélés, ami Jancsi és Juliska „tatárosított” történetét meséli el. Pengót és Jancsit templomba menet rabolták el a kutyafejűek, nekiálltak hizlalni őket, majd az utolsó pillanatban a lány ügyesen az öregasszonyt vetette a kemencébe. Ám a boldogan éltek, míg meg nem haltak befejezést itt felejtsük el, a „mese” így végződik:
Úgyhogy aztán a fiú és a leány is úgy megromlottak, mondotta az én nagyanyám, hogy nem sokat éltek, mert nagyon megijedtek
– olvashatjuk Magyar Zoltán erdélyi gyűjtésében.
Óriáskalács és kaszák a sárban
Külön motívumcsoportot alkotnak a magyar ellenállás módjai. Az újabb kutatások egyre több bizonyítékát találják, hogy ha volt megerősíthető hely, például kőből épült templom, akkor a közösség oda menekülve próbálta védeni magát. Az ilyen elkeseredett harc hiába volt kétségkívül hősies, nem lehetett sikeres a mongolok iszonyú tömege ellen – ebben a cikkünkben mutattunk be két példát szinte személyes sorsokon keresztül Szankról és Tázlárról.
Az életben maradás egyetlen eszköze az volt, ha valaki el tudott bújni egy közeli erdőben, barlangban, mocsárban. Ezek emléke is több történetben fennmaradt sokszor »furfanggal« kiegészítve
– mondja Birtalan Ágnes.
Ilyenkor a mocsárba vezető egyetlen úton kaszákat vagy cserépdarabokat rejtettek el a sárban, hogy a lovak haladását gátolják. Többször találkozhatunk óriáskaláccsal vagy -pereccel. Ha erődített helyre tudtak húzódni, a menekülők összeadták minden lisztjüket, ami csak volt, hatalmas tésztát sütöttek, és kiakasztották a falra: így jelezték az ellenségnek, hogy bővelkednek minden földi jóban, nehéz lesz őket megadásra bírni.
A találékonyság nagyon fontos elem, az utókorra is bátorítólag hatott az üzenet, miszerint bármilyen nagy a túlerő, reménytelen a helyzet, mégis sikereket érhetünk el.
Táltosasszony és kincsőrző tatár szellem
A tatárjárás idején gyakran megesett, hogy miután a férfiakat lemészárolták, elhurcolták, nők vették át a közösség irányítását, szervezték a védelmet. A már idézett műből: „Az én anyám mondta, édesanyámnak az anyja mondta, hogy az asszonyok felmásztak oda a várba, olvasztották a szurkot, dobták a tatárokra. Hogy pusztítsák őket, hogy ne vegyék el a várat. A szegény asszonyok, mert a férfiak el vótak a háborúba.”
Beszédes a toponímia, vagyis az olyan helynevek, amelyek nagyrészt a XIII. századhoz köthetők. Ilyen például a Tatárlik: országszerte több barlang, kőfülke, természetes képződmény viseli a nevet, ahol az emberek elbújtak az ellenség elől. Az Őrfa, Őrhalom elnevezések is sokat mondanak, ezen pontokról nagy területet lehetett belátni, és a lehető leghamarabb figyelmeztetni a közeledő veszélyre.
Szomorú történetekre utalnak a kincsőrző tatár szelleméről szóló visszaemlékezések, amelyekben a mocsári lidércfények kapnak „történelmi” magyarázatot. A sebtiben való menekülés során sokan döntöttek úgy, hogy kincseiket elássák, a tatárok távozásával pedig majd visszatérnek érte. A régészeti kutatás egyre több ilyen leletet tár fel: a tulajdonost minden bizonnyal meggyilkolták.
Ugyanez a jelenség nyilván „fordítva” is megtörtént, amikor a gyorsan száguldó mongol harcosok rejtették el átmenetileg összerabolt kincseiket vagy azok egy részét. Ám elengedni haláluk után sem tudták, ezért szellemként bolyongtak, őrködtek a rejtekhely felett – legalábbis a magyar nép képzeletében olyan éjszakákon, amikor a távolban fel-fellobbant a lidércfény halványkék lángja.
