Az égbolt és a föld közötti szférában tartózkodó állatokat régóta félték, tisztelték és az időjárás, a jövendő házastárs, a katasztrófa és a halál előre jelzőinek tartották őket. A libatollat és pihét ugyan nem kapcsolták össze a halállal, de nagyon is sokan ellenezték a vadmadarak tollainak használatát a matracokban és párnákban, különösen a galambtollat becsmérelték.
A XIX. századi Wiltshire-ben William Grey tisztelendő megjegyezte, hogy amikor a háztartásvezetője galambpástétomot csinál, a tollakat mindig elégeti: „Biztosított róla, hogy ha egyetlen toll is utat találna az ágyba vagy párnába, lassú kiszenvedésnek lenne valaki kitéve, míg el nem távolítják.” Egy lelkészfeleség, Charlotte Latham pedig így gondolkodott: „Vasárnap semmiképp ne fordítsd meg a dunyhád, mert egész héten szörnyű álmaid lesznek.”
A pávatollaktól különösen rettegett az angol jónép, miként azt John Nicholson, Hull iskolamestere is írta 1890-ben: „A pávatollak ma már ugyan divatosak és esztétikusak, ám a régi iskola hívei ellenérzéssel tekintenek rájuk, mivel mindig balszerencsésnek tartották ezeket.” Személyesen is ismert valakit, aki elégetett egy drága ajándékot, egy pávatoll kályhaellenzőt, mert félt a balsorstól.
Véres állatküzdelmek
Évszázadokon át nemzeti sportnak számított a kakasviadal Nagy-Britanniában, a XVIII. században élte virágkorát, és csupán 1849-ben (Skóciában 1895-ben) tiltották be. Ezt a minden társadalmi osztály által kedvelt mulatságot még szerencsejátékkal is súlyosbították. A fiúkat egyenesen arra biztatták, hogy saját harci kakast neveljenek, ezeket aztán húshagyókedden az iskolákban eresztették egymásnak.
Ezrével akadtak kül- és beltéri küzdőterek az országban, még a templomok és templomudvarok sem számítottak kivételnek. A kifejezetten erre tenyésztett harci kakasokat zsákokban vitték a helyszínre, s a csontsarkantyújukat fémeszközzel élesítették, vagy egyenesen fémsarkantyút húztak rá, hogy nagyobb sérülést okozzon. Amikor a hannoveri Friedrich von Kielmansegge 1762-ben Londonba látogatott III. György király koronázására, a Királyi Küzdőtérre is elment, ahol „egész héten át tartó” viadalt rendeztek. Így tudósított erről:
a kör közepén, padokkal körülvett karzat karéjában, kissé megemelt színtér áll, ezen csapnak össze a kakasok… kiknek lábára hosszú, tűszerű sarkantyút tűznek, mellyel sérülést tudnak okozni.
Vándorlás a holdba
Számos madárfaj több ezer kilométert repül, hogy a telet melegebb éghajlaton vészelje át. Elődeinknek azonban évszázadokon át fogalmuk sem volt erről, inkább azt hitték, a madarak a holdba vándorolnak téli álmot aludni vagy más madárrá változni. Amikor már jobban ismerték a jelenséget, akkor sem voltak tisztában vele, mennyi madárfajt érint a vándorlás, a legtöbb madárvonulás ugyanis éjszaka zajlott. Az utcai lámpák feltalálása azonban segített tetten érni a szárnyas elkövetőket. A fény vonzotta a madarakat, Henry Stevenson ornitológus fel is figyelt arra, hogy a norwichi gázlámpák körül sereglenek az aranylilék, egy 1865-ös augusztus viharban egész éjjel visszhangzott a rikoltozásuk.
A világítótornyok szintén mágnesként hatottak a madarakra, 1879-től kezdve ezért a világítótornyok őreit kérdőívek kitöltésére kötelezték, melyek rendkívüli eredményt hoztak: kiderült, hogy elképzelhetetlen mennyiségű madár szárnyal keresztül-kasul a tengereken.
John Arnie-Brown ornitológus fel is jegyezte: „Szinte valamennyi, elfogott, elpusztult vagy lámpának ütköző madarat sötét, felhős éjszakán észleltek, ködös, párás vagy havas, esős, ónos esős időben… Ilyen éjszakákon a madarak rendszerint a lámpák körül maradnak, avagy a torony és erkélyek párkányain pihennek, avagy igyekeznek bejutni magába a toronyba”. Hajnalban aztán megtörik az igézet, és újfent útra kelnek.
Repülés a győzelembe
A postagalamboknak titokzatos hatodik érzékük van a hazataláláshoz, így nem csoda, hogy üzeneteket bíztak rájuk, amit aztán egy otthonos padlásra vagy ketrecbe kézbesítettek. A vasúthálózat terjedésével egyszerűsödött a szállításuk, ami népszerűvé tette a távolsági galambversenyeket és ráébresztette az embereket, hogy katonai hasznuk is lehet. A brit Admiralitás a XIX. század végén hozta létre galambszolgálatát, majd 1908-ban leállította. Az első világháború kezdetén Alfred Osman, a The Racing Pigeon magazin alapítója postagalambokkal látta el az Északi-tengeren aknákat kereső vonóhálós halászhajókat, valamint a Királyi Haditengerészeti Légiszolgálat hajóit és hidroplánjait.
A háború alatti vészhelyzetekkor szabadjára engedett galambok a keleti brit partokon lévő padlásaikba tértek haza üzeneteikkel. 1917 szeptemberében a két Zeppelinnel konfliktusba keveredő DH.4 brit gyártmányú, kétüléses, könnyűbombázó repülőgép megpróbált visszatérni Great Yarmouth kikötővárosába, ám kénytelen volt a tengeren kényszerleszállást végrehajtani. A kísérő hidroplán mellette landolt, kimentette a személyzetet, ám elrugaszkodni már nem tudott, ezért útjára bocsátotta négy postagalambját.
Végül sikeresen kimentették őket, a hálás túlélők pedig kitömték az egyik kimerültségtől elpusztuló galambot, amely most is látható a Királyi Légierő Múzeumában, ezzel felirattal: „A hős úriember”.
A teljes cikk a BBC History magazin júniusi számában olvasható.
