A megtévesztés – és a megtéveszteni hagyás – vágya egyetemes jelenség, és a dokumentumfabrikálás egyidős az írással. Az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában az írástudás letéteményesei, a helyi papok régebbi fáraók, királyok nevében hamisítottak feliratokat, hogy privilégiumokat követelhessenek maguknak. Azóta is lámpással kellene keresni az olyan társadalmat, amelyben hasonló ne fordulna elő.
A hit kora egyben a hamisítás kora?
Kevés olyan időszaka van azonban a világtörténelemnek, amely a hamisítás mértékében összemérhető az európai középkorral. Tudósok kimutatták, hogy a frankok fölött (nagyjából 481 és 752 között) uralkodó Merovingoktól származó szövegek több mint a fele hamis; ugyancsak gyanús az Észak-Itáliában trónoló longobárdok nevében 568 és 774 között készült iratok egyharmada; és a XI. századi normann hódítás előtti Anglia csaknem kétezer dokumentuma között is hasonló lehet az arány. A hamisítások többsége tehát a középkorra, leggyakrabban a X-XIII. századra tehető, s megalkotójuk nem önfejű zsiványok szabadcsapata volt, hanem az egyház kiemelkedő alakja, így Merseburgi Thietmar (975–1018) szász krónikaíró és Gilbert Foliot (1110 k. – 1187) gloucesteri apát, Hereford későbbi püspöke.
A hamisítások ilyen jelentős mértéke egy paradoxonra is rámutat. Miként lehet, hogy a hit kora egyben a hamisítás kora is volt? Elképzelhető, hogy a tettesek mind hipokrita és cinikus emberek voltak, vagy más okok állnak a háttérben? Napjaink hamis hírei és politikai hírkozmetikázása felől nézve talán jobban megérthetjük e dolgot, mint a korábbi történészek. A látszólagos ellentét magyarázata ugyanis épp a mindent átható hitben rejlik. A középkorban a történetírás morális gyakorlat volt, a valós múlt egybeesett az isteni akarattal, amit nem lehetett feltétlenül korabeli dokumentumokkal is igazolni. Jól mutatja ezt az úgynevezett constantinusi adománylevél esete.
A VIII. századi Rómában készült okirat szerint I. Constantinus IV. századi római császár a pápai államot megalapozó területet adományozott I. Szilveszter pápának. Bár Constantinus valójában semmi hasonlót nem tett, akkoriban úgy hitték, megtörtént a dolog, és az adománylevél csupán alátámasztotta e népszerű mítoszt. A hamisítás kísértése éppen a középkori iratgyűjtemények töredékességéből származott, hiszen még maga a pápaság sem volt képes Constantinus koráig visszavezethető levéltárat fenntartani, máshol ennél is foszlányosabb volt az írásba foglalt emlékezet. Ilyen körülmények között a rések kitöltésének – mi történhetett, avagy minek kellett volna történnie? – nehéz volt ellenállni.
De még a középkorban sem volt egységesen elterjedt ez a módi. A X. század előtt még viszonylag ritkának számított, a XII. századra azonban már virágzott. A X. század vége volt az átmenet kitüntetett időszaka, amikor is a hamisítás először vált jellemzővé Nyugat-Európa központi régióiban (majd fokozatosan tovább erősödött a XI–XII. század folyamán). Ezt az újsütetű lelkesedést a helyi és intézményes emlékezettel kapcsolatos attitűd táplálta. A X. század második felében kezdte ugyanis leírni a saját történetét számos apátság és püspökség, s ezt olykor-olykor hamisítással színezték ki.
Kitalált dicsfény
Ez a folyamat tetten érhető mások mellett Szent Pilgrim, a délkelet-bajorországi Passau 971 és 991 közötti püspökének munkásságában. Az I. Ottó német-római császár megbízásából a magyarok keresztény hitre térítésében is nagy szerepet betöltő püspök az egyik legelőkelőbb bajor családba született, nagybátyja, Frigyes salzburgi érsek volt a közvetlen egyházi felettese. Pilgrim a Passautól feljebb a Dunánál található niederaltaichi bencés apátságban tanult, s valószínűleg Salzburgban egy időre nagybátyja is a szárnyai alá vette. Ezalatt sokat olvasott a régió történetéről, s miután püspök lett, mélyebben is elmerült egyházmegyéje históriájában. Ám a dicső és fennkölt múlt helyett csak néhány morzsa akadt a kezébe: korábbi uralkodók nevében adott privilégiumok, néhány kereskedelmi feljegyzés, valamint Szent Szeverin V. századi szerzetes életének krónikája (tanítványa, Eugippius munkája, a Vita Sancti Severini). S mikor már éppen felhagyott volna a reménnyel, ez utóbbi írásban talált egy futó hivatkozást a Constantinus nevű lorchi püspökre (vagyis inkább pontifexre).
A felső-ausztriai Lorch történetesen Pilgrim egyházkerületéhez tartozott. Szent Szeverin élettörténete azt sugallta, hogy jóval a passaui vagy a salzburgi megalapítása előtt, az V. században már létezett itt egyházi központ. Arra, hogy a helység valamikor fontos lehetett, a még mindig látható és Pilgrim számára is jól ismert településmaradványokból, ősi falakból és templomokból következtettek. És ami az egészben a legkecsegtetőbb elem volt: a Constantinusra használt latin titulus, a pontifex nem egyértelmű kifejezés, éppúgy jelölhetett püspököt, mint akár érseket, sőt pápát. Pilgrim szemében Constantinus hamarosan már nem egy mezei püspök, hanem az egész Noricum régió fölött rendelkező érsek lett, sőt mi több, meggyőzte magát arról is, hogy Passau az egykori lorchi érsekség egyenesági örököse – vagyis saját jogán érseki rangú.
Talán csekélyke bizonyítéknak tűnhet egy mellékes megjegyzés egy szent élettörténetében és néhány épületrom ilyen nagy formátumú spekulációhoz. Ám Pilgrimnek mindössze ennyi állt a rendelkezésére, és nem is volt kevésbé hihető, mint a többi helytörténeti verzió. Ám ahhoz, hogy komolyan vegyék, valamivel többre volt szükség, mint pár ősi törmelékre és tudós okoskodásra. Ebben a kontextusban érdemes értelmezni az osztrák és bajor történelem egyik legképzeletgazdagabb és legkomplexebb hamisításának históriáját. Középpontjában néhány hamis pápai privilégium (vagyis a pápai pecsétet tartalmazó bulla) állt, amelyek már az V. századtól érseki jogokat biztosítottak és erősítettek meg Lorch számára. A fő állítás az volt, hogy Lorch később elvesztette az érseki rangját – pontosabban Salzburg lopta el tőle –, amikor politikai bizonytalanságok miatt az egyházi központ feljebb költözött a Dunán, Passauba.
A bullák mellett Pilgrim több más, korábbi uralkodók nevében fogalmazott iratot is komponált, melyek főként helyi földterületekre és egyházi jogokra irányultak. Az egyik azonban, amelyik Arnulf IX. század végi keleti frank király szignóját viselte, arról tájékoztatja az olvasót, hogy Lorch hajdani érseke miként volt kénytelen Passauba költözni, mely miatt elvesztette korábbi státuszát – pontosan úgy, ahogy a bullák állítják. Nagy szerencsénkre ez utóbbi irat eredeti változata is fennmaradt (a bulláknak viszont csak a XII. századi másolatai). Ebből kiderül, hogy a kézírás nem a IX., hanem a X. század végéről való, sőt az is jól látható – hiszen a 970-es években számos privilégiumot bocsátott ki Passau számára –, hogy maga Pilgrim írta. Egyszóval nem más, mint Szent Pilgrim volt e hamisítássorozat mestere.
Fortélyos világ
Mi volt hát a szerepe ezeknek a dokumentumoknak? Korábban úgy gondolták, Pilgrim a pápának akarta bemutatni őket, hogy előmozdítsa Passau érseki rangjának „helyreállítását”. Nemrégiben pedig amellett érveltek egyes történészek, hogy ugyanezzel a céllal a császári udvart akarta meggyőzni a püspök. Ugyanakkor egyik forgatókönyv sem tűnik túl valószerűnek. A korabeli pápai iratok papiruszra íródtak, mely az Alpoktól északra alig-alig volt használatos, olyan jól megkülönböztethető (és igencsak technicizált) kézírással, amelyet nem nagyon ismertek Rómán kívül. Valószínűtlen tehát, hogy Pilgrim bullái átmentek volna a rostán. Mindezt figyelembe véve az tűnik esélyesebbnek, hogy Pilgrim helyi közönségnek szánta a dokumentumokat, így a passaui székesegyház kanonokjainak, illetve a fennhéjázó szomszédnak, Salzburgnak. A hibák ez esetben észrevétlenül maradhattak.
Nyilvánvalóan szeretett volna érsek lenni, de azzal is tisztában volt Passau püspöke, hogy ez nem rövid távú cél – és nincs is rá bizonyítékunk, hogy komolyan ringbe szállt volna. A hamisítások igazi célja inkább az volt, hogy dicsőséges múltat kreáljon Passaunak, amely felveszi a versenyt Salzburgéval. Ez abból is kiderül, hogy milyen forrásokat használt: valamennyi álbulla korábbi salzburgi szövegeken alapul, ugyanez igaz a koholt uralkodói privilégiumokra. Pilgrim mindent, amit Salzburgban látott, Passaunak is meg akarta szerezni.
Mindezzel nem azt állítjuk, hogy a püspök teljesen ártatlan hazugságot koholt volna. Tény, hogy meg akart téveszteni másokat, ám egy olyan világban születtek ezek az iratok, ahol a megtévesztés mindennaposnak számított. Pilgrim nagybátya, Frigyes is számos áldokumentum készítésére adott megbízást Salzburg érdekében, Passau püspöke tehát ebben is a szomszédtól leste el a trükköt.
E hamisítványok a múltra irányuló és mind jobban gyökeret verő új attitűdre világítanak rá Európában. A püspökök és kanonokjaik egyre inkább különleges, saját történelemmel rendelkező közösségként tekintenek egyházmegyéjükre. Egyszerűen elképzelhetetlen az, hogy Passau múltja sötétbe burkolózzon, fel kell tárni, s ha nem megy, fel kell találni. Pilgrim nem az első volt és nem is az utolsó, aki magára vette ezt a keresztet.
A BBC History történelmi magazin új, májusi számában olvasható cikkből a fentieken túl az is kiderül, hogy milyen hibákat követett el a szent püspök a hamisítás során.
