Dr. Szabolcs Zoltán professzor Magyarország egyik vezető szívsebésze, országosan és Közép-Európa szerte is ismert és elismert szaktekintély. A Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatóhelyettese, számos bonyolult szívműtéti eljárás hazai meghonosítója, a klinika szívtranszplantációs tevékenységének szakmai irányítója, felelőse – a városmajori létesítmény Európa második legaktívabb ilyen központja. Számos rangos szakmai szervezet tagja, vezetőségi tagja, többnek alapítója, a professzor szakmai önéletrajza itt érhető el.
„Öt perc alatt fordítottam hátat az érsebészetnek”
Iskolásként Szabolcs Zoltán annyit tudott, hogy a 8-tól 4-ig tartó irodai munka nem neki való, agronómusként, erdészként, geológusként is elképzelte már a jövőjét, mígnem a gimnáziumi évek során az orvosi, azon belül is a sebészi pálya mellett döntött. Az egyetemen pedig már határozottan hasi sebésznek készült. A diploma átvétele után Győrbe került, ott tette le a sebész szakorvosi vizsgát, és ha rajta múlik, szívesen ott is maradt volna.
Csakhogy későbbi felesége a fővárosban járt az orvostudományi egyetemre, ezért Szabolcs doktor is „visszaköltözött”, és a városmajori klinika érsebészetén kapott állást. Az 1970-es évek vége felé, a nyolcvanas évek elején járunk, a fiatal orvosok megfelelő kapcsolatok híján ott helyezkedtek el, ahol tudtak. Hamar megszerette az érsebészetet, így két év után lemondott a hasi sebészetről, és úgy vélte, nagy érsebész válik majd belőle. Csakhogy, amint mondani szokás, ember tervez…
Egy kolléga (a ma ugyancsak jól ismert Papp Lajos) külföldi tanulmányútja miatt a klinika akkori igazgatója átvezényelte a szívsebészetre „kampózni” – ez mellkasi műtéteknél a másodasszisztens feladatköre, aki a szívót és a kampót tartja. Az ifjú orvos ezt csak azért vállalta, mert két év után egy szívsebész szakvizsgával lehetett gazdagabb, ami így szakmailag egészen új perspektívát nyithatott számára az érsebészetben.
A véletlen, pontosabban Bodor Elek professzor, akkori szívsebész főnöke 1986-ban ismét közbeszólt. Másfél éves angliai tanulmányutat ajánlott fel, ráadásul a családot is magával vihette úgy, hogy „cserébe” hazatérése után házon belül a szívsebészeten kell maradnia.’86-ban Magyarországon ez még olyan lehetőség volt, ami egyszer adódik egy életben:
Egy hétvégén, feleségemmel a Vörösmarty téren sétálva futottunk össze Bodor Elekkel, amikor a kérdést nekem szegezte, és azonnal döntenem kellett. Gyakorlatilag ott öt perc alatt fordítottam hátat az érsebészetnek, és igent mondtam
– idézi fel a 24.hu-nak Szabolcs Zoltán. Így alakult, hogy a professzor 1988-tól végérvényesen a Városmajori Szív- és Érsebészeti Klinika szívsebész csapatának a tagja, 2003-tól 2017-ig a szívsebészeti osztály vezetője.
A szívátültetés egy igazi majorikum
Amikor Dél-Afrikában 1967 végén elvégezték az első szívátültetést, a szakma felbolydult, a világ minden centruma utánuk akarta csinálni. A városmajori klinikán is összeállt egy csapat, indult volna megtanulni az eljárást, de a belügy közbeszólt, senki nem kapott kiutazási vízumot. Szomorú, hogy csak 25 évvel később, 1992-ben végezhette el az első magyarországi szívtranszplantációt Szabó Zoltán professzor. Azóta viszont, főként a városmajori központ és a magyar orvosok tudásának, elkötelezettségének köszönhetően, a világ élvonalába tartozunk:
1992-től az egész klinika és az én életem is különleges pályára került, a hungarikum szót a városmajorral ötvözve azt szoktuk mondani, a szívátültetés klinikánk majorikumává vált.
A szívtranszplantáció a végstádiumú szívelégtelenségben szenvedők végső kezelési lehetősége, vagy mondjuk ki: utolsó esélye. Kezdetben a társadalom és a kardiológiai szakma is idegenkedett tőle, se a donor, se a recipiens oldal nem működött rendesen: alig 9–10 beteg volt a várólistán, és nagyon ritka volt a szervfelajánlás. Félő volt, hogyha Magyarország csatlakozik az Eurotransplanthoz – ahol a tagországok egymást segítik szervekkel, a folyamatról itt írtunk bővebben –, és továbbra is ennyire rövid lesz a várólista, hazánk szervexportőr országgá válik.
Nem így történt, 2019-ben már 64 felnőtt szívátültetést végeztek a Városmajorban, további nyolcat a Gottsegen György Országos Kardiológiai Központban. A városmajori klinika az Eurotransplant nyolc országot és 39 centrumot jelentő közösségének a második legaktívabb tagja, világviszonylatban az első 10 között foglal helyet. Nem a véletlen alakította így, hanem az elmúlt csaknem 30 év munkája, amire később még kitérünk.
Egyszerre a nyakat és a szívet
Ugorjunk kissé hátrébb az időben. Szabolcs Zoltán 1988-ban hazatért Angliából, és még abban az évben végrehajtotta az első magyarországi szimultán végzett carotis–coronaria műtétet. A laikus számára ördöngösen hangzik, de lényegében a professzor látásmódját adja vissza: a szívbeteg általában érbeteg is és fordítva, a funkcionális sebészi gondolkodás az embert nézi, nem az aktuálisan panaszt adó problémát.
A szívinfarktus oka a koszorúerek (coronaria) elmeszesedés miatti beszűkülése, elzáródása, de igencsak ritka, amikor a meszesedés más ereket nem érint. Generalizált betegségről van tehát szó, és ha az „egész embert vizsgájuk” kiderülhet, hogy egyidejűleg a nyaki erekben (carotis) is meghatározó szűkülete lehet:
Ha erről nem tudunk, és megoperáljuk a szívet, akkor a műtét sikerült, de a végén a beteg esetleg nem fog felébredni, mert sztrókot kap. Vagy operáljuk a nyaki verőeret az infarktust kockáztatva. Melyik ujjamat harapjam?
– teszi érthetővé a szívsebész.
Mindkét téren veszélyeztetett betegeknél megoldásként tehát először kezdik operálni a jelentős szűkületet mutató nyaki verőeret, majd a beteget fel sem ébresztve folytatják a koszorúérrel – az ilyen műtéteket olyan helyen lehet végezni, ahol érsebészet és szívsebészet is van.
Hibernálják a testet
Az első sikeres, teljes aortaív-csere (1993) is a nevéhez fűződik, a beavatkozás ismét a szív- és az érsebészetet hozza közös nevezőre, és laikusként itt már a sci-fi határvidékén érezhetjük magunkat. Az aortaív főverőerünk középső része, ugyanúgy mutathat tágulatot, szűkületet, érintett lehet érszakadással, érrepedéssel, stb., de megkülönböztetett területnek számít, mert innen indulnak a fej vérellátását szolgáló erek.
Nem megyünk bele a részletekbe, a lényeg, hogy az íven, teljes vértelenségben végzett 40–50 perces műtét kulcsa a test maghőmérsékletének 16–18 fokra való lehűtése – minél tovább tart a beavatkozás, annál lejjebb viszik a hőfokot –, máskülönben definitív agyi károsodás következhet be. A maghőmérséklet ilyen mértékű csökkentése biztosítja az agy számára azt a védelmet, hogy az agyi vérellátás átmeneti szüneteltetését is el tudja viselni. Soha nem lehet azonban tudni, hogy az adott agynak milyen az oxigénhiányt toleráló képessége, mert az agyunk rendkívül speciális, érzékeny szervünk.
A szívsebész kalauzolásával 2003-ban jutunk el az igazi tudományos fantasztikumhoz, hivatalos nevén Axillo-atrialis kanülálás alkalmazása az akut aorta dissectiók műtéteinél címhez, amibe ugyancsak Szabolcs professzor mert elsőként belevágni Magyarországon.
A páciensnek csak a feje él
Az aorta dissectio a főverőér hosszanti irányú repedését, szakadását jelenti. Az ilyen betegek 50 százaléka azonnal vagy még a mentő kiérkezése előtt meghal, aki pedig kórházba kerül, annak az állapota olyan súlyos, hogy a rohamkocsiból általában egyenesen a műtőasztalra fektetik – Magyarországon évente 100 körüli ilyen műtétet hajtanak végre.
A legnagyobb kockázatot épp az erek állapota jelenti. A műtéthez a beteget a véráramlás és a gázcsere fenntartását biztosító szív-tüdő motorra kell kapcsolni, ami egy „rongyosra szakadt” érrendszer mellett nem könnyű feladat. Korábban az ilyen beavatkozások nagyon kockázatosak voltak, a betegek akár felét is elveszthették: vagy azért, mert a vérzéses szövődményeket nem tudták elállítani, vagy mert az agy nem kapott elegendő vért.
Szabolcs Zoltán ezért a kulcscsont alatti ütőérhez csatlakoztatta a szív-tüdő motort, egy önmagába visszatérő agyi vérkört előállítva ezzel, hogy gyakorlatilag kikapcsolta rendszerből a nagy vérkör többi részét, miközben biztosította az agy megfelelő vérellátását. Tényleg scifi az egész:
A fejet kivéve az egész szervezetben áll a keringés, a szervezet gyakorlatilag »hibernált« állapotban van. Mondtam a kollégáknak, hogy elméletileg a pácienst akár fel is lehetne ébreszteni, és beszélgethetnénk vele, holott csak a feje él.
A módszernek köszönhetően agyi szövődmény miatt már alig vesztenek el beteget, az aorta dissectiós műtétek halálozási aránya 50-ről 15–17 százalékra csökkent És már csak egy mondat ide: a professzor végezte az első hazai műszívbeültetést is 2008-ban.
„Ezt jelenti számomra az orvoslás”
Tudni kell azt is, hogy a hatvanas-hetvenes években alig engedtek orvosokat nyugati tanulmányutakra, így az életmentő új módszereket, eljárásokat orvosaink folyóiratokban publikált szakcikkekből „tanulták”. „Elkezdtük azokat a műtéteket is elvégezni itt a Városmajorban, amelyeket Magyarországon mások nem mertek bevállalni” – válaszolja a szívsebész arra a kérdésre, milyen elhivatottság, bátorság kell az ilyen úttörő lépésekhez.
Napi nyolc órában is lehet becsületes, jó orvosnak lenni, de a betegek egy részénél haza kell vinni a problémát, 24 órában gyötrődni, szenvedni a megoldáson. Az ember nem számolja a 9., a 10. és az utána következő órákat, nem mehet időre a gyerekért az oviba vagy este színházba.
Volt, hogy 16 órán át operáltunk egy beteget, mert szövődmény követett szövődményt, már teljesen kitágult a betege pupillája, ami esetleg akár agyi károsodás jele is lehetett volna. Szusszantunk egyet, és folytattuk a műtétet. A 24. órában a Jóisten megfogta a kezünket: a műtétet be tudtuk fejezni, és a következő napon a páciens kinyitotta a szemét, ma is él, pedig 25 éve történt. Számomra ez jelenti az orvoslást.
Még egy gyakorlati példa arra, mit jelent az a hozzáállás, amit Szabolcs Zoltán a szív- és érsebészek új generációinak is igyekszik átadni. A Marfan-szindróma öröklődő kötőszöveti gyengeség, ami a főverőerek gyengeségében is megmutatkozik. A betegek születéskor várható élettartama 40 év, a halál leggyakoribb oka a már említett, érfalszakadással járó aorta dissectio, Magyarországon két-háromezer embert érint.
A szívsebész olvasatában arról van szó, hogy a betegek kezelés nélkül nem tudják elkerülni állapotuk rendkívül magas halálozási aránnyal járó következményeit, tehát „mi lépjünk előbb, ne a szövődmény”. A professzornak köszönhetően a ’80-as évek végétől megkezdődött a Marfan-szindrómás betegek szűrése, állandó ellenőrzése, és ha úgy látják, közeleg a baj, viszonylag alacsony kockázat mellett lehet elvégezni a szükséges megelőző, preventív műtéti beavatkozást.
Elmentek a falig
Visszatérve a szívátültetésekre, a világ élvonalába hazánk Merkely Béla professzor irányításával emelkedett: megerősítették a finanszírozást, új transzplantációs intenzív osztályt alakítottak ki, olyan szakorvosi szolgálatot építettek fel, amely a betegeket élethosszig gondozza. Most Szabolcs Zoltán az, aki a millió lakosra számítva Európa második legtöbb szívtranszplantációját végző klinikáján a teljes programért felel: a donációs aktivitás javításától a recipiens várólista bővítésén keresztül egészen odáig, hogy az adott donor szervhez kiválasszák a megfelelő recipienst, akinek a szív beültethető.
Annak ellenére, hogy a bő fél évszázados tapasztalatok alapján a „donorkínálattal” gyakorlatilag elmentek a falig.
Ma már 60 éves donorokból származó szerveket is felhasználnak, ha az egészséges, és eredeti „gazdáikban” akár még 15–20 évig még működhettek volna – természetesen idősebb recipiensek kerülnek ilyenkor szóba. Férfi is megkaphatja egy nő szívét, amennyiben utóbbi testsúlya meghaladja a befogadóét, és hosszan sorolhatnánk: a korábbi ellenjavallatok többségét a szakma már relativizálta és felülírta.
Mit lehet még tenni, mi a jövő, amikor a végstádiumú szívelégtelenségben szenvedők száma évről évre nő? A genetika vívmányait a hírekből követő laikusként nyilván rávágjuk, hogy majd a miénkhez nagyon hasonló sertésszívet fogjuk teljes egészében emberi szervvé „génmódosítani”, ám a tudomány talaján állva ez még délibábos elképzelés.
Műszíveké a jövő
A realitásoknál maradva Szabolcs Zoltán a „műszívekben” látja a jövőt. Azokban a keringéstámogató rendszerekben, amelyekkel jelenleg a betegek átlagosan 7–8 évet élhetnek még, de a technológia fejlődésével ez jelentősen növelhető. A legnagyobb gond ma még, hogy a műszív a testen belül, az energiaforrása viszont azon kívül van, és ehhez a kábel a hasfalon keresztül jut el.
A mellett, hogy bármilyen mechanikai meghibásodás benne van a pakliban, az esetek túlnyomó többségében idővel szinte elkerülhetetlen valamilyen fertőzés kialakulása. Ilyenkor a műszívet ki kell venni, és a továbbiakban csak a szívtranszplantáció jöhet szóba, mint reális kezelési alternatíva. Ha a műszívek megbízhatósága javul, és megoldják a kívülről tölthető, de beültetett energiaforrás problémáját is, akkor a jövőben egyre több végstádiumú szívbeteg életét menthetjük meg így. Sőt, hosszabb távon is teljes életet biztosíthatunk számukra.
„Szerintem még a mi életünkben meg fog jelenni a majdnem tökéletes műszív, de egy közlekedési balesetben elhunyt fiatal ember tökéletes állapotban lévő szívének nagyon sokáig nem lesz még alternatívája.”
Hány élet?
Végezetül természetesen megkérdeztük Szabolcs Zoltántól, pályája során eddig hány ember köszönheti neki az életét? A sablonos kérdésre rendkívül frappáns válasz érkezik:
A szívsebész nem azok közé tartozik, aki ezt számon tartja. Ha majd visszavonulok, és a búcsúztatómon valaki kiszámolja és elmondja, majd én is megtudom.
A magyar szívsebészi gyakorlat nem az, hogy előkészítenek egy nap 10 műtőt, a „főnök” pedig mindegyiken végigszalad, 30 ember dolgozik a keze alá, megcsinálja a legérzékenyebb, lényegi mozzanatokat, majd megy is tovább műtőről műtőre. A hazai „főnök” elejétől a végéig ott áll a műtőasztal mellett, és a magyar szívsebészeti hierarchia e szerint működik, hiszen a fiataloknak is operálniuk kell. Mert így működik a verkli.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
