Az 1918. október 31-én hatalomra került Károlyi Mihály és politikustársai nem tudhatták, hogy az antant nagyhatalmai már valamikor 1917 folyamán eldöntötték, győzelmük esetén felszámolják az Osztrák–Magyar Monarchiát. Úgy vélték, a dualista állam ekkorra már szinte a Német Birodalom vazallusává vált, ezért a továbbiakban nem fogja tudni betölteni az addigi európai kiegyensúlyozó szerepét, amit korábban, és amelynek célja az volt, hogy a dualista birodalom az oroszok nyugati és a németek keleti terjeszkedésének is hatékonyan szabjon gátat.
A Monarchia helyén keletkező hatalmi űrt Párizsban újonnan létrejövő kis nemzetállamokkal – főként a Magyarország területeiből felerősített kisantant országokkal – kívánták betölteni. Itt írtunk erről bővebben a Trianon: ezért „kellett” Magyarországot feldarabolni című cikkünkben.
A Károlyi-kormány belpolitikájában a hazai nemzetiségekkel történő kétségbeesett megegyezésben, külpolitikájában pedig a pacifizmustól remélt párizsi jóindulatban bízott. Végrehajtotta az egyre nagyobb területek kiürítésére vonatkozó antant parancsokat, elfogadta a szomszéd állami haderők előrenyomulását, hiszen mindezt sokáig átmeneti állapotnak tekintette, a végleges rendelkezéseket ugyanis – Károlyi és mások is úgy vélték – majd a békekonferencián hoznak. A kabinet első számú politikai célja volt önmagát, sőt az önálló Magyarország létét elismertetni a győztesekkel.
Próbálták hazánkat eltávolítani a vesztes oldalról, ezért úgy érveltek, hogy Magyarország kilépett a Monarchiából – akárcsak a csehek –, és így az új, független államon és annak a szerintük népakarat választotta kormányán nem kérhető számon a dualista monarchia háborús felelőssége. Így harcoltunk a románok és Trianon ellen – nem igaz, hogy meg sem próbáltuk című cikkünkben írtunk erről részletesebben.
Ebbe a vonalvezetésbe illik Jászi Oszkárnak, a nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszternek a kétségbeesett próbálkozása, hogy az ország föderális átalakításának tervével leszerelje a nemzetiségi vezetőket. Trianon100 cikksorozatunk jelen részében erről az „utolsó szalmaszálról”, és a birodalom korábbi átalakítási kísérleteiről kérdeztük Bödők Gergely történészt, a Clio Intézet társ-ügyvezetőjét. Szót ejtünk arról is, elképzelhető volt-e olyan kisebbségi politika, amely biztosíthatta volna a történelmi Magyarország határainak megmaradását.
50 koncepció született
A XIX. század a nemzeti ébredés, a jó értelemben vett nacionalizmus kora volt, a magyar nyelv, kultúra, tudomány, közélet és társadalom is ekkor lépett át végérvényesen az újkorba, Európa-szerte kialakult a mai értelemben vett modern nemzet fogalma. A soknemzetiségű Habsburg Birodalom viszont épp ezért találta szembe magát komoly problémával.
A XIX. század közepén a mintegy 40 milliós lakosság hét vallási csoportra és 12 nemzetiségre oszlott, és egyik sem alkotott döntő többséget. Sőt, a legnagyobb számú, a német etnikum 7,5 millió fővel is csak a birodalom lakosságának alig 20 százalékát tette ki
– mondja Bödők Gergely a 24.hu-nak.
Égető kérdéssé vált, hogy mi lehet az a kormányzati struktúra, amely a legtöbb nemzetiségnek legalább valamelyest megfelelne. 1918-ig legalább 50 koncepció született, mindegyik valamiféle területi, föderális átalakítással számolt.
Wesselényi államszövetsége
Magyar részről a „nemzetiségi kérdés” a pánszláv gondolat ellenében merült fel először: a hazai gondolkodók reális veszélynek érzékelték Oroszország és a Habsburg Birodalom szláv népeinek közeledését. Wesselényi Miklós 1843-ban kiadott Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében című munkája a birodalom államszövetséggé alakítását („álladalmi” szövetséggé – ahogy ő fogalmazott) javasolta a hazai szlávság és az oroszok elválasztásának lehetséges eszközeként.
A koncepció lényege az volt, hogy a „helyes és jogos” szláv igényeket elismerve olyan minőségi változást lehetne elérni, ami véget vetne a pánszláv eszme, és ezzel az orosz befolyás hazai nemkívánatos terjedésének. Ennek érdekében Wesselényi négy részből álló államszövetséget képzelt el, többé-kevésbé etnikai alapon. A német nyelvű és szlovén területek; Cseh-, Morvaország és Galícia; olasz Lombardia és Isztria, illetve a Magyar Királyság.
Érdemes még megemlíteni a század közepére megjelent úgynevezett ausztroszlávizmust, amely a szlávok egyenjogúsításával képzelte el a birodalom jövőjét, a kis népek összefogását sürgette – a birodalom állami keretein belül – a pángermán és pánszláv fenyegetés ellenében. Egy másik elgondolás, az illírizmus viszont már egy önálló állam érdekében elszakította volna a délszláv elemeket.
Dunai Szövetség
A nemzetiségi mozgalmak jelentette problémát tehát sokan és többé-kevésbé helyesen ismerték fel, de a gyakorlati megoldásig nem sikerült eljutni, sőt az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc visszalépést is jelentett, mert a „renitens” magyarok miatt Bécs minden addigi koncepciót lesöpört az asztalról. A szabadságharc alatt a magyarok is komoly pofonokat kaptak, amikor a császári kormányzat sikerrel állította a maga oldalára a hazai nemzetiségek egy jelentős részét.
Kossuth Lajos – ha már túl későn is, de – levonta a következtetéseket, 1851-ben tervekkel állt elő. Az úgynevezett kütahyai alkotmányban a dunai népek konföderációját javasolta, amely egy államszövetségben kezelte volna a Duna-táji népek közötti nemzeti feszültségeket. Az 1862-es „Dunai Szövetség” tervezetben Magyarországot, Szerbiát, Horvátországot és a román fejedelemségeket egyesítette volna egy 30 millió lakosú államalakulatban, amely már-már nagyhatalomként oltalmat nyújthatott volna a térség védtelen kis népeinek.
A közös külpolitika, hadügy és pénzügy mellett a fővárost időről időre mindig más tagállam adta volna. Magyarországon az ezeréves határok megőrzése mellett minden megye és község maga választhatta volna meg, milyen nyelvet szeretne használni, Erdély lakói pedig népszavazással dönthettek volna, hogy hivatalosan melyik tagállamhoz szeretnének tartozni, vagy esetleg az önállóságot választják.
Sajnos, hogy az ilyen nagyvonalú, megengedő koncepciók rendre akkor jelentek meg Magyarországon, amikor megvalósításukra már csak minimális vagy szemernyi esély sem volt
– jegyzi meg a történész. Hozzáteszi: Kossuth Duna-menti konföderációja 1848–49-ben talán még kihúzhatta volna a fullánkot, de így már csak akkor ígért nagyot, amikor nem lehetett volna betartani.
Megőrizhettük volna az országot?
A kiegyezés, a dualizmus létrejötte magyar szempontból valódi sikertörténet volt, de az osztrák-magyar kompromisszum még mindig nem oldotta meg a soknemzetiségű birodalom problémáit. Az 1910-es népszámlálás szerint a németek az összlakosság 24, a magyarok 20 százalékát adták, a maradék 56 százalék politikai jogai minimálisak maradtak. Cseh részről ezt követően merült fel erőteljesen a trializmus gondolata, amelyben Csehország is igazi társnemzetté válna: Ferenc József nem zárkózott el az „ötlettől”, ám a magyar elit erősen ellenezte.
Esetleg ha létrejön az Osztrák–Magyar–Cseh Monarchia, és a csehek is „hivatalos vesztesként” végzik az első világháborút, Nem csak Ausztriát és Magyarországot kiáltják ki főbűnösnek, és akár az ostor sem csattan ekkorát Trianonban sem. Természetesen nem tudhatjuk, „mi lett volna, ha”, ám ezen a ponton mindenképpen Bödők Gergelynek kell szegeznünk a kérdést: vajon egy időben megkezdett föderális átalakítással, a nemzetiségeknek mindenben kedvező politikával meg lehetett-e volna akadályozni a történelmi Magyarország széthullását?
A válasz természetesen csak hipotézisekre épülhet, tudományosan nem támasztható alá, de a válasz: többszörösen nem. Egyrészt Magyarország 1867-ig (de lényegében 1918-ig) sem volt abban a helyzetben, hogy akár csak saját belügyeit is teljesen szuverén módon irányíthatta volna, amikor pedig igen, gyakorlatilag minden elkésett. A XIX. század második felében létrejött a független Szerbia és Románia, a XX. század közeledtével pedig általában is minden nemzetiségi törekvés egyre agresszívabb, erőszakosabb lett.
A háború vízválasztó volt
A szakember úgy véli, a Szent István-i határok sem a győztes, sem a vesztes háborút nem élhették volna túl. Ha viszont nincs a világégés, az államhatalom a nemzetiségi kérdést önmagában lehetséges, hogy kezelni tudta volna: a megelőző évtizedekben jócskán megnőtt a magukat magyarnak vallók aránya, az 1910-es népszámláláskor már 54 százalék volt – a kulturális és politikai önállóságot élvező Horvátországot nem számolva.
Ha a tendencia folytatódik, és van arra idő, hogy 20–30 vagy 40 év múlva előálljon egy kétharmados magyar többség, a politikai elit is feltehetően nyugodtabban, magabiztosabban állt volna a kérdéshez, és nagyvonalúbb gesztusokkal is tudott volna élni – Magyarország pedig talán önmagától is átalakul. Ismét hangsúlyozzuk: mindez nem több feltételezésnél, a „mi lett volna, ha” kérdésre vonatkozó gondolatkísérletnél.
Visszatérve eredeti témánkhoz, a nagy háború fordulópontot hozott, az elhúzódó küzdelem a nemzetiségi törekvések katalizátoraként működött, a kisebbségek reális esélyt láttak a Monarchia szétbontására. Az antant vezetése valamikor 1917 folyamán döntötte el, hogy a háború után az Osztrák–Magyar Monarchiát nemzetállamokra „cseréli” a cikkünk elején leírt okból. Az utóbb 3,3 millió, idegen ország fennhatósága alá került magyart, a Romániában megjelenő több milliós kisebbségeket, illetve az önmagában is heterogén Csehszlovákiát és Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot tekintve elmondhatjuk: ez a terv nem sikerült.
Nagyhatalmi akarat nélkül, egyedül a nemzeti törekvések 1918–19-ben nem tudták volna megbontani a dualista állam egységét, ám hatalmas előnnyel indultak. Emigráns kormányok működtek Londonban, Párizsban nagyon komoly propagandatevékenységet kifejtve. A háború végére, mondhatni, birtokon belülre kerültek, őket meghallgatták az 1919 januárjában kezdődő békekonferencián, és más informális csatornákon is képesek voltak befolyásolni a döntnököket, a vesztes feleket – így az osztrákokat és a magyarokat pedig meg sem hívták Párizsba.
Duna-menti Egyesült Államok
Az utolsó „átalakítási kísérlet” Jászi Oszkár nevéhez fűződik. A jogász végzettségű liberális, rendszerkritikus szerkesztő, újságíró, a Huszadik Század folyóirat egyik alapítója, az 1914-ben megalakult Polgári Radikális Párt elnöke volt. A Károlyi-kormányban tárca nélküli miniszterként vitte a kisebbségi ügyeket, ami elég hálátlan szerep volt: tárgyalásai és meggyőzési kísérletei az elszakadni kívánó kisebbségi vezetőkkel igazi mission impossible-t jelentett.
A Monarchia jövője címmel könyvben foglalta össze elképzeléseit a „kelet-európai Svájcról”, ami alatt az osztrák-magyar állam föderális átalakítását értette. Úgy vélte, ezzel a birodalom átmenthető, és mint jelentős, önálló kulturális-gazdasági régió, sikerrel állhat ellen mind a német, mind az orosz befolyásnak.
Öt államegységet képzelt el a Monarcia felváltására, ami osztrákokat, magyarokat, cseheket, lengyeleket és délszlávokat tömörített volna azonos jogok és autonómia alapján – ez lett volna a Duna-menti Egyesült Államok. Jászi a románsággal nem számolt, Erdélyt magyar fennhatóság alatt tartotta volna, ám egyéb esetekben a történelmi magyar határokat alárendelte volna a nemzetiségi megoszlásnak.
A csehek már rég Csehszlovákiában gondolkodtak, a francia-szerb haderő Pécs fölött járt, a románokat meg az foglalkoztatta, hogyan tudnának még több magyar területet megszállni Erdélyben és a Partiumban, sőt, még jócskán a demarkációs vonalakon túl is túl. Jászit a nemzeti tanácsok meghallgatták, de már annyira nyeregben érezték magukat, hogy gyakorlatilag érdemi válasz nélkül haza is küldték.
Kiemelt kép: Magyar Világhíradó
