Tudomány trianon100

Így harcoltunk a románok és Trianon ellen – nem igaz, hogy meg sem próbáltuk

Magyarország 1919-ben hónapokig harcolt a román túlerő ellen, míg végül egy utolsó támadás felemésztette a magyar haderőt. Nem igaz, hogy „meg sem próbáltuk”, és a török–magyar párhuzam sem állja meg a helyét. Cikkünk első részében felvázoljuk, miért nem lehetett a magyar ellenállás olyan sikeres, mint Törökországban, illetve bemutatjuk a román benyomulást a keleti Kárpátoktól Budapestig, valamint a magyar-román háborút.
Korábban a témában:

Trianon aktuálpolitikából kiinduló narratívájának egyik régi eleme az 1918–19-es politikai elit „hibáztatása”. Ez leegyszerűsítve úgy szól, hogy Károlyi Mihály elhibázott (egyes megfogalmazások szerint „hazaáruló”) ténykedése nyomán Magyarország nem szállt szembe a megszállókkal, bezzeg a törökök fegyvert fogtak, és sikerrel jártak, jelentős területeket tudtak megmenteni.

Az újabb tudományos megközelítések ennél jóval árnyaltabb képet mutatnak. Az akkori politika hibásan mérte fel a helyzetet, de a bűnbakkeresés tévútra visz, a török példa pedig nem állja meg a helyét, főként pedig: 1918–19 folyamán hazánk változó intenzitású, de állandó honvédő háborút folytatott a megszálló csapatok ellen. Ezekről beszélgettünk Trianon 100. évfordulóján Dr. Révész Tamás történésszel, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet és a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport munkatársával.

Egészen eltérő körülmények

Nézzük először a török kérdést röviden, hogy aztán a valós honvédő harcokra koncentrálhassunk. A hivatkozás a török példára már a két világháború között megjelent a diskurzusban, a török párhuzam ekkoriban egyrészt a korban népszerű turáni gondolatba is jól illeszkedett: a magyar és a török rokon népek, amelyeket a nyugati hatalmak elárultak. Ennél azonban fontosabb lehetett, hogy Kemal Atatürköt könnyedén párhuzamba lehetett állítani Horthy Miklóssal, miszerint mindketten hasonlóan vészterhes időben vették át a hatalmat, és mentették meg nemzetüket. Török- és Magyarország földrajzi adottságai és lehetőségei közt azonban óriási különbségek voltak.

A nagy kiterjedésű Kis-Ázsiában Atatürk vissza tudott vonulni Anatóliába, a központi fekvésű, jól védhető török etnikai központba, itt megszervezhette ellenkormányát és a megszállók ellen bevethető haderőt. Ellenségei is sok szempontból rosszabb helyzetben voltak. Elsősorban a gyenge görög hadsereggel kellett szembenéznie, amelynek a teljes utánpótlását a tengeren át kellett megszerveznie, Athén ráadásul nem számított annyira fontos szövetségesnek a nyugati hatalmak számára, mint Prága vagy éppen Bukarest. Emellett Kemal igen jelentős anyagi segítséget és felszerelést kapott a bolsevik Szovjetuniótól.

Törökországgal kapcsolatban még egy fontos dolgot érdemes figyelembe venni. A sikeres török védekezésért igen komoly árat kellett fizetnie a helyi lakosságnak, rengeteg helyen történtek véres atrocitások és komoly etnikai tisztogatások, miközben török-görög lakosságcsere során milliók veszítették el az otthonukat.

Ezzel szemben Magyarország ekkori ellenségei a francia politika legfontosabb keleti szövetségeseinek számítottak. Megerősítésükre elsősorban azért volt szükségük, hogy fel tudják venni a versenyt egy esetleges német és szovjet veszéllyel szemben. Magyarország földrajza ráadásul alkalmatlan a hatékony védelem megszervezésére, és nem utolsó sorban – legalább is 1918 végén – egyetlen támogatót sem tudhatott maga mögött

– foglalja össze a 24.hu-nak Révész Tamás.

Eltávolodni a vesztes oldalról

Károlyi Mihályról a Trianon: miért nem lépett a magyar honvédség? című cikkünkben már szót ejtettünk február elején, külön itt nem fogunk rá kitérni, ám a honvédő háború áttekintése önmagában árnyalja a szerepét.

Trianon: miért nem lépett a magyar honvédség?
A fegyveres ellenállás Párizsból, Londonból úgy tűnt volna, mintha Magyarország folytatná az első világháborút, de hátrálni sem lehetett a végtelenségig.

A továbbiakban a jobb áttekinthetőség kedvéért nem időrendben, hanem égtájak szerint haladunk, miként annak idején is kelet, észak, dél és nyugat felől kellett szembenézni a támadókkal. Kezdjük azzal, hogy az 1918. október 31-én a Károlyi-kormányt forradalom emelte a hatalomba, első számú politikai célja volt önmagát, sőt az önálló Magyarország létét elismertetni a győztesekkel.

Próbálták hazánkat eltávolítani a vesztes oldalról. Károlyi és politikustársai úgy érveltek, hogy Magyarország kilépett a vesztes Monarchiából – akárcsak a csehek –, és így az új, független államon és annak a szerintük népakarat választotta kormányán nem kérhető számon a dualista monarchia háborús felelőssége

– fogalmaz a történész. Hozzáteszi, pontosan ezért volt számukra létfontosságú, hogy a győztes nagyhatalmak valamilyen formában mielőbb elismerjék az új Károlyi-kormányt.

Károlyi Mihály egy hajó fedélzetén. Fotó: Library of Congress /Fortepan

A francia tábornok magánakciója

A kormányfő ezért november 7-én személyesen utazott Belgrádba, hogy találkozzon Franchet d’Esperey tábornokkal, az antant balkáni erőinek főparancsnokával. A végül 13-án Linder Béla által aláírt megállapodás többek között délen és keleten egy új demarkációs vonalat állapított meg, amely mögé az ekkorra maximum hat hadosztály nagyságú magyar haderőt kellett visszavonni.

Zahorán Csaba: Súlyos károkat okoz, ha egy politikai erő kizárólagossá akarja tenni a saját Trianon-képét
A történésszel arról beszélgettünk, miként alakult az elmúlt száz évben a békeszerződés emlékezetpolitikája.

A vonal a Drávától Pécsen, Baján és Aradon át egészen a Maros folyóig húzódott. Az egyezmény szerint a magyar közigazgatás elméletileg a helyén maradhatott volna, Károlyiék ezért a megszállást csak ideiglenesnek tekintették addig, míg a majdani béketárgyalásokon végleges megoldás születik.

A magyarok nem tudhatták, hogy d’Esperey felhatalmazás nélkül cselekedett, feltételei nemcsak nem tükrözték a nagyhatalmak akaratát, de Párizsban és Londonban is csak utólag értesültek akciójáról.

Az első arculcsapás

A román beszivárgás a Székelyföld hágóin át már november első napjaiban megindult, de az előrenyomulás hivatalosan november 13. után indult meg a Maros vonaláig. Közben Erdély-szerte erős román mozgolódás támadt, a parasztfelkelések után sok helyen elűzték a magyar közigazgatás képviselőit, és helyüket a sebtében megalakított román nemzeti tanácsok vették át. Ennek a részben Bukarestből támogatott mozgalomnak a csúcspontja volt a december 1-jén tartott gyulafehérvári gyűlés, amely kimondta 26 magyarországi (erdélyi és partiumi), román nemzetiségű lakosokkal is bíró vármegye egyesülését a Román Királysággal – az Erdélyt már Trianon előtt elvették című cikkünkben írtunk erről részletesen a 100. évfordulón.

Erdélyt már Trianon előtt elvették
December 1. keleti szomszédunk legnagyobb nemzeti ünnepe, 1918-ban ezen a napon mondta ki a gyulafehérvári román nemzetgyűlés Erdély elcsatolását. Vagy ahogy a székelyek emlékeznek kesernyés tréfával: Romániát kapcsolták Erdélyhez.

A helyi polgári és katonai vezetők számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a román állam egységei a gyulafehérvári pontok végleges jogi szentesítésére, vagy inkább mondjuk úgy, gyakorlati érvényesítésére érkeznek. A megszállást állandónak értelmezik, a magyar közigazgatást felszámolják, és a demarkációs vonalat sem tartják tiszteletben. A keletről érkező jelentések a hatalmas káoszban nehézkesen jutottak el Budapestre, ahol egyébként is nagy volt a fejetlenség. Ráadásul a román egységek önkényesen több helyen átlépték a Maros vonalát.

Az igazi arculcsapás azonban december közepén érte a magyar kormányt, amikor Henri Berthelot tábornok, a francia dunai hadsereg parancsnoka engedélyt adott a román haderőnek Erdély megszállására a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad vonalig.

A székely hadosztály

A magyar kormánynak el kellett döntenie, hogy harcol vagy visszavonul. Károlyiék egyrészt jól mérték fel, hogy az Erdélyben állomásozó gyenge haderőre támaszkodva az ellenállás nem lehet sikeres. Másrészt a kormánytagok továbbra sem tudtak szakítani pacifista álláspontjukkal, és még ekkor is abban bíztak, hogy ha az ország együttműködik, a békekonferencián lehetőség lesz kedvezőbb feltételeket kiharcolni.

Káros hatásokkal járó politikai naivitás volt ez részükről még akkor is, ha nem igazán álltak a rendelkezésükre komoly fegyveres erők.

A kabinet tehát a visszavonulás mellett döntött, miközben Kratochvil Károlyt nevezte ki a kolozsvári katonai körzet parancsnokává, aki már november végén Károlyiék jóváhagyásával elkezdte az önkéntesek toborzását: belőlük és az ország keleti felében állomásozó egykori honvéd és közös egységekből jött létre később a híres székely hadosztály

– emeli ki a történész.

A magyar csapatok fokozatosan kiürítették a területet, és a gyakorlatilag ellenállás nélkül előrenyomuló romának karácsonykor megszállták Kolozsvárt, 1919 elejére pedig eljutottak a demarkációs vonalig. Itt álltak meg velük szemben az addigra már partiumi önkéntesekkel is kiegészített, nagyjából csaknem 12 ezer főből álló, viszonylag jól felfegyverzett és felszerelt székely hadosztály egységei, a vonal déli részén pedig 6. hadosztály katonái álltak körülbelül 8000 fős létszámmal.

A folyamatosan erősödő román haderő ezzel szemben hat hadosztályt tudott ekkor már felvonultatni, ami létszámban kétszeres, tüzérségben háromszoros fölényt jelentett. A megszállt területekről sokan csatlakoztak, illetve az antanttól folyamatosan érkeztek a fegyverek, a haditechnika, az utánpótlás – amiért a Román Királyság egyébként az orosz bolsevizmus elleni küzdelemre hivatkozva folyamodott Párizshoz.

Magyar–román háború

Az 1919 elejére megszilárduló demarkációs vonalon január és március között folyamatosak voltak a kisebb összecsapások, de nagyobb ütközetekre nem került sor. Az év elején a csehek is megkezdték a Felvidék megszállását, bevonultak Kassára és Pozsonyba, a magyar kormány pedig az események hatására a tél végére feladta addigi pacifista álláspontját a külpolitikában.

Károlyi Mihály március 2-án, a székely hadosztály előtt tartott beszédében mindenki számára egyértelműen meghirdette a fegyveres önvédelmet.

Ám a gyengén felszerelt, utánpótlási gondokkal küzdő magyar katonák morálja egyre romlott, a helyzetet a harmadik Vix-jegyzék mozdította ki a holtpontról 1919. március 20-án: az antant gyakorlatilag a mai trianoni határokig követelte a Partium kiürítését. Károlyi és a kormány nem akarta elfogadni ezeket a feltételeket, ezért lemondott, így megalakult a Magyarországi Tanácsköztársaság. Ez első körben önmagában nem hozott lényegi változást a keleti fronton.

Az általános román támadás csak három héttel később, április 16-án indult meg a front teljes szélességében, a hatalmas túlerő napok alatt felszámolta a magyar ellenállást, és nagy tempóban indultak nyugatnak, miközben a maradék magyar erők harcolva hátráltak. A székely hadosztály nagyobb része – értelmetlennek látva az ellenállást – letette a fegyvert, míg kisebb csapatrészei továbbra is fegyverben maradva beolvadtak a Vörös Hadsereg más alakulataiba.

Május elején a románok elérték a Tisza vonalát, itt felsőbb parancsra meg kellett állniuk, ezen a fronton ezek után viszonylag nyugalom állt be. A magyar Vörös Hadsereg északi irányban indította meg a támadást a csehszlovák haderő ellen, ám a sikeres hadjárat után az antant tárgyalásokat kezdett Kun Béláékkal, hogy adják fel a Felvidéken elért eredményeket, vonuljanak vissza, cserébe a románokat kivonják a Tiszántúlról.

Szabad a rablás és a gyilkosság

A magyarok így is tettek, de a román haderő nem mozdult. A magyar Vörös Hadsereg ezért július 20-án három helyen is átlépte a folyót, a támadás azonban a román túlerő miatt alig 3–4 nap után összeomlott. Hadseregünk felbomlott, az ellenség a magyar bolsevik veszély felszámolására hivatkozva augusztus 4-én bevonult Budapestre, és még tovább nyugati irányba Győrig, Veszprémig is eljutott.

A demarkációs vonalon túl a román haderő egyértelműen megszállóként viselkedett, szabad rablás folyt az országban azon ürüggyel, hogy Romániát Erdély és a Partium területének arányában megilletik Magyarország javai. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy szinte minden mozdíthatót igyekeztek elszállítani, élelmiszertől kezdve műkincseken, iparcikkeken keresztül mozdonyokig, vasúti kocsikig, komplett gyárak felszereléséig.

Mindennaposak voltak az atrocitások, jelenleg is folynak a kutatások a témában, de úgy tűnik, hogy a román megszállás legalább ezer halálos áldozatot követelt a „trianoni Magyarország” területén.

A kiürítés végül több lépcsőben történt az antant nyomására. Először a Dunántúl megszállása ért véget, majd a 1919 őszén a fővárost is elhagyták, hogy Horthy Miklós november 16-án bevonulhasson, a Tiszán túli területekről azonban csak 1920-ban távoztak a román katonák.

Cikkünk folytatásában a Felvidékért vívott harcokról, a déli határ reménytelenségéről és a burgenlandi sikerrel folytatjuk Révész Tamás történésszel.

Kiemelt kép: Babarczy Eszter /Fortepan

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.