Trianon a magyarság 100 év távlatából is erősen ható, kibeszéletlen traumája, és bár sokan igyekeznek nem „magukra venni”, gyakorlatilag mindenkire hat. A látszólag teljesen semleges „rég volt, megtörtént, minek felemlegetni, nézzünk előre” típusú hozzáállás is egyfajta elnyomott frusztrációt jelent: nem tudunk nyugodtan beszélni róla. Nem is szólva egymás mocskolásáról a témában megjelenő cikkek, nyilatkozatok, posztok nyomán.
Az elmúlt száz év megosztó, bűnbakkereső politikájának gyümölcseként a rendszerváltás után újabb hungarikum született: a mindenkit érintő nemzeti tragédia kapcsán egymás torkának esni egy évszázad múltán is. Ezt okozza a „kibeszéletlenség”. Józan párbeszéd megindítását tudósok objektív munkája nyomán remélhetjük, szerencsére egyre több olyan mű születik, mint Dr. Révész Tamás, a Trianon 100 Kutatócsoport munkatársának könyve: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben.
A történész rendhagyó módon az első világháború utáni toposzokat megkérdőjelezve nyúlt a témához, társadalom- és kultúrtörténeti szempontok bevonásával mutatja be a magyar kormányok hadseregszervezési problémáit, lehetőségeit. A szerzőt a haderő leszerelésének, az ellenállás lehetőségeinek néhány részletéről kérdeztük, amelyek még nem feszítik szét egy „újságcikk” kereteit, de manapság is igaz rájuk a „két magyar, három párt” mondás.
Katonák jöttek haza vagy a hadsereg?
Érdemes azzal kezdeni, hogy a Monarchia haderejének összeomlása már napokkal az 1918. november 3-án aláírt fegyverszünet előtt elkezdődött, a felbomlás október utolsó napjaiban megindult, a katonák viselkedését pedig nagyban meghatározta, hol érte őket a háború vége. Azt is fontos tudni, hogy ebben a pillanatban közel sem minden katona volt a fronton, több mint egymillióan – sebesültek, helyőrségek legénysége, az adminisztrációban szolgálók és mások – a Monarchia hátországában állomásoztak. A megmaradt statisztikákból az derült ki, hogy a háború négy különböző frontjáról november végéig 1,3 millióan tértek haza.
A legtöbben Észak-Olaszországból érkeztek, jóval kevesebben a Balkánról és a mai Ukrajna területéről, ahol megszálló egységek tagjaiként voltak jelen, illetve a legkisebb létszámban Franciaországból, Strasbourg körzetéből.
A jelentések alapján nagyjából azt mondhatjuk, hogy a katonák annál fegyelmezettebbek voltak, minél messzebbről indultak, november végéig összesen 328 ezer fő érkezett tisztjei vezetésével, zárt szállítmányban
– fogalmaz a történész. Hozzáteszi: többségük aztán hazatérve ünnepélyes fogadásban részesült, majd együtt vonultak be a laktanyába, hogy leszereljék őket.
A katonáknak jó okuk volt arra, hogy hazafelé együtt maradjanak. Az írni-olvasni épphogy tudó parasztemberekből sorozott férfiaknak Itáliában, Franciaországban szükségük volt egymásra, az idegen nyelveket beszélő tisztjeikre, valamiféle szervezettségre ahhoz, hogy egyáltalán hazajussanak. A többség viszont, csaknem egymillió ember úgy jött, ahogy tudott: egyedül, kisebb csoportokban, gyalog, vonaton, vagy ha együtt is indultak, egyszerűen leugráltak az otthonukhoz közeli állomásokon.
Ez a tömeg nagyban fokozta az itthoni káoszt, és megnehezíti a kiinduló kérdés megválaszolását. A történész szerint tehát tulajdonképpen azoknak is igazuk volt, akik a hátországban fejetlen „visszaözönlést” láttak, de érthető azoknak a tiszteknek az álláspontja is, akik rendezett visszavonulásról beszéltek. A statisztikák alapján nagyjából azt mondhatjuk, hogy a hosszú, kimerítő, ráadásul vesztes háború után frontkatonáink nagyjából egynegyede tért haza „szabályszerűen”. Ők és az egyénileg hazatérők egy része, több mint félmillió férfi aztán szabályosan leszerelt az ország különböző pontjain felállított leszerelő állomásokon.
Károlyi tönkre tette a hadsereget?
Visszatekintve számos helyzetet könnyű helyesen értékelni, ráadásul természetes reakció, hogy az emberek a kudarcokért a mindenkori politikai vezetőt teszik felelőssé. Károlyi Mihályról utólag egyértelműen kijelenthető, hogy elhibázott és naiv pacifizmusa igen alkalmassá tette a bűnbak szerepére. A két világháború között nem véletlenül alakult ki az a toposz miszerint a kormányfő – Linder Béla hadügyminiszterrel együtt – a pacifizmus jegyében a szomszédos országok támadásának előestéjén lenullázta a magyar haderőt. A „másik oldal, a Károlyi-párti emigráció erre aztán” a háborús kimerültség és a teljes szétesés toposzával felelt. Arra hivatkoztak, hogy, a leszereléssel a népakarat teljesült, és ez a folyamat elkerülhetetlen volt. Mindkét állításban van részigazság, de ebben a formában egyik sem igaz teljesen.
A magyar társadalmat – ahogy más európai társadalmakat is – erős békevágy jellemezte, de egyfajta széles körű antimilitarizmusról, hadsereg-ellenességről azért nem beszélhetünk. Sok településen a visszatérő katonákat hősökként fogadták, akik helyt álltak a harcban, a frontokon legyőzetlenek maradtak, és most lerakva a fegyvert a jövő társadalmának fontos részét fogják képezni. A Károlyi-kormány katonapolitikáját sem nevezhetjük antimilitárisnak, sőt, más vesztes országokkal összehasonlítva is inkább konzervatív volt. Mindez azonban sokkal inkább a véletlennek, mint tudatos döntéseknek volt köszönhető. A három pártból álló koalícióban egyedül a legkisebb partner, a szociáldemokraták rendelkeztek bárminemű koncepcióval a honvédséget illetően, ám akaratukat, legalábbis az első néhány hónap során nem tudták keresztülvinni.
A hadügyminisztériumban teljes káosz uralkodott, és a kormánynak nem volt igazi katonai szakértője, ezért az első hónapokban lényegében nem tettek mást, mint egyszerűen betű szerint végrehajtották az Osztrák-Magyar Monarchia katonai vezetése által 1915 és 1917 között kidolgozott leszerelési tervet
– emeli ki Révész Tamás.
Ennek lényege, hogy az öt legifjabb sorköteles korosztályt bent tartották a hadseregben, a többieket pedig leszerelték. Ennek következményként hazánk fegyveres ereje 1918 novemberének végén csupán 37 ezer főből állt, ráadásul rendkívül aránytalanul elosztva: Erdély területén például alig kicsivel több, mint 2000 katona állomásozott. A Károlyi-kormány katonapolitikája tehát alapvetően kudarcos volt, de ez inkább a belső hatalmi harcok, a koncepciótlanság és a háborús felbomlás okozta káosz eredménye volt, mintsem egyfajta tudatos „károkozásé”.
Folytattuk volna a háborút?
Közismert, hogy a cseh, a román és a szerb csapatok bizonyos területeken már a november 13-án megkötött belgrádi katonai konvenció előtt a történelmi Magyarország területére léptek. Zavartalanul nyomultak előre, a magyar kormány megtiltotta az ellenállást, a közigazgatás és a hadsereg kivonult az érintett körzetekből ugyanúgy, ahogy később az antant által kijelölt mind újabb és szigorúbb demarkációs vonalakat is tiszteletben tartotta.
A Károlyi-kormány úgy gondolta, hogy a visszavonulás csak ideiglenes, a helyi magyar közigazgatás a megszállás ellenére is a helyén maradhat, és a béketárgyalások során fogják majd rendezni az ország jövőjét. A kabinet vezető politikusai mindvégig alapvetően a történelmi Magyarország fenntartásában gondolkoztak, annak valamilyen – föderatív jellegű – átszervezése mellett.
A sikeres fegyveres ellenálláshoz számos tényezőnek kellett volna együtt állnia. A nagyhatalmak jóindulatára, viszonylag gyenge ellenségre, esetleg a környező országok közötti érdekellentétre és végül helyben szerveződő ellenállásra.
Kedvezőtlen körülmények, káros hezitálás
A fenti tényezők azonban, sajnos, egyidejűleg sehol sem voltak jelen. A nagyhatalmak közül az angol és amerikai delegáció több helyen támogatott volna bizonyos magyar igényeket – például a Partiumban. Itt azonban a román hadsereg, legalábbis 1919 telére, már nagyon komoly erőt képviselt. A Bánságban volt konfliktus a szerb és román erők között, itt azonban a magyar kormány igényeit senki nem támogatta Párizsban.
A legfeltűnőbb azonban talán a magyar közigazgatás reakciója volt. Magyarország a kiegyezés óta Budapestről irányított, centralista nemzetállamként működött – vagy legalábbis próbált meg működni –, nem voltak autonóm régiók vagy erős helyi politikai vezetők, a válság hatására mindenki a fővárosba táviratozott utasításokért. A legjelentősebb – és Balassagyarmat mellett az egyetlen valamennyire önálló – kezdeményezés egyfajta helyi ellenállás megszervezésére a Székely Hadosztály létrehozása volt.
Fontos látni, hogy minden nehézség ellenére a Károlyi-kormány sem akart végtelenségig engedni az antant nyomásának. A demarkációs vonalak folyamatos átlépésének hatására Károlyi Mihály 1918–1919 telén végleg szakított külpolitikai pacifizmusával (ahogy fent már írtuk, katonai kérdésekben különben sem illett rá ez a jelző), és március 2-án a Székely Hadosztály előtt tartott beszédében nyíltan meghirdette a fegyveres önvédelmet:
Ha nem sikerül barátságos úton, az igazság fegyvereivel országunk területi épségének lehetőséges megvédése, akkor nem lesz ezen országban egyelten magyar ember, aki fegyvert ne fogjon, hogy visszaszerezzük, amit tőlünk jogtalanul elvettek.
Hosszú folyamat vezetett el idáig, és nagyon későn jött az elhatározás. A kormány tagjaiban soha fel sem merült az ország kereteinek feladása, semmiféle terület átadása, a jövőt föderalisztikus átalakítással képzelték el, de az „ezeréves” határok között.
Mi lett volna, ha?
Révész Tamás nem hisz a történelmi determinizmusban, ezért válaszol az utolsó kérdésünkre is: mi lett volna, ha…?
A Szent István kori határok, mondjuk úgy a Nagy-Magyarország megvédése nem lehetett reális gondolat. Azokon a területeken, ahol az ellenséges hadseregek jóval erősebbek voltak – mint a Délvidék – soha nem is került sor ilyen kísérletre. Más részeken a fent említett négy tényező – amelyek alapján más vesztes országok részsikereket tudtak elérni – egyenként mind megvoltak hazánkban is, de az összes együtt soha.
Nagyon nehéz megválaszolni, hogy egy jobb politikával elképzelhető lett volna-e a Felvidék vagy a Partium egyes magyarlakta részeinek megtartása. Talán egy-egy helyen igen, de igazán nagy területek bajosan maradhattak volna Magyarország részei. Ami Károlyi Mihályt illeti, természetes van felelőssége, de nem egy személyben: ebben a kudarcban az elhibázott magyar politika mellett még számos más tényező is szerepet játszott.
Kiemelt kép: Tarbay Júlia/ Fortepan
