Az első világháború gyakorlatilag még véget sem ért, Magyarország még meg sem kötötte a rá vonatkozó fegyverszünetet, amikor a környező államok támadásba lendültek. Az antant hallgatólagos engedélyével, sokszor tiltásai ellenére a szerb, román és csehszlovák hadmozdulatok célja minél nagyobb terület kihasítása volt a Magyar Királyság területéből.
Még a zavaros időkben, hogy aztán a közelgő béketárgyaláson már „birtokon belül ülve”, még nagyobb sikerrel váltsák valóra elképesztő területi igényeiket. Sikerrel jártak. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni „békeszerződés” hazánk Horvátország nélkül számított területének több mint kétharmadát osztotta szét a környező országok között.
Trianon árvái
A nemzetiségi elvet csak a győztesek esetében figyelembe vevő dokumentummal nagyjából 3,5 millió magyar került akaratán kívül idegen országok fennhatósága alá. Sokan voltak közülük, akik nem maradhattak: vagy egyszerűen kiutasították őket az utódállamokból, vagy lehetetlenné tették boldogulásukat, míg mások egyszerűen nem voltak hajlandók idegen állam polgáraiként élni szülőföldjükön. A korabeli hivatalos statisztikák szerint mintegy 350 ezer, ám a legújabb kutatások tükrében
Őket nevezzük rendkívül beszédes szóösszetétellel Trianon árváinak. Nemcsak azért, mert a korabeli repatriált, expatriált, kiutasított, szavaknál számunkra már mélyebben kifejezi a lényeget, hanem mert a történelmi emlékezet is mintha megfeledkezett volna róluk.
A Magyarországra menekült magyarok eleinte hatalmas szimpátiát kiváltva jelentek meg az akkori közbeszédben, majd ez megváltozott. A kormány is igyekezett mielőbb levenni a napirendről a kérdést, sorsuk 1945 után szóba sem kerülhetett, a történészszakma pedig a rendszerváltás után is bőven hagyott adósságot.
Ebből igyekszik most törleszteni az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport egy 15 ezer névből álló, kereshető adatbázis közzétételével. Ide kattintva az 1918-1928 között Magyarországra érkezett menekültek közt lehet keresni, a lista tartalmazza a név mellett a foglalkozást, az indulás és az érkezés helyét, illetve az adat forrását az esetleges megjegyzésekkel együtt. Trianon évfordulóján és az adatbázis kapcsán a csaknem félmillió magyar menekültről kérdeztük Dr. Ablonczy Balázs történészt, a kutatócsoport vezetőjét.
Kidobták őket…
Már csak az említett hiányos feldolgozottság okán is nehéz tendenciákat bemutatni, történetünk sokkal inkább egyéni sorsok, életpályák szövevénye. Menekültekről beszélünk, de tekintve a motivációk és a kényszer ezerarcúságát, nem ez a tűpontos megfogalmazás. Még akkor sem, ha a trianoni menekültekről sokaknak eszébe jutnak a tankönyvekből is ismert képek vagonokban, nyomorúságos körülmények közt élő emberek ezreiről. Maradjunk a Trianon árváinál, vagy trianoni árváknál.
Volt, akiknek jönniük kellett, mert egyik napról a másikra kiutasították őket „új hazájukból”. Zömében állami vagy vármegyei tisztviselőkről, hivatásos katonatisztekről, olyan állami alkalmazottakról van szó, mint a vasút vagy a posta tisztségviselői. A magas szaktudást igénylő területeken ideig-óráig megtartották a magyarokat, majd amikor már pótolni tudták őket – vagy adott állam úgy gondolta, már megteheti – elbocsátották, és sokakat az ország elhagyására utasítottak.
Csehszlovákia például felajánlotta a katonáknak, hogy rangjuk megtartása mellett átveszi őket hadseregébe, aki viszont ezzel nem kívánt élni, azt kötelezően besorozták közlegényként. Mindkét lehetőség vállalhatatlan volt egy volt császári és királyi tisztnek
– részletezi a 24.hu-nak Ablonczy Balázs.
…vagy elüldözték
Mások látszólag önszántukból hagyták maguk mögött addigi életüket, mert attól féltek, idővel egzisztenciálisan lehetetleníti el őket az új hatalom. A jórészt magyar tulajdonban lévő földbirtokokat földreformok révén elvették magyar tulajdonosaiktól, sokan egészen gyorsan koldusbotra jutottak.
Kevésbé direkt módszer volt az úgynevezett illetőség bizonyításának kényszere: az állampolgárságot, vagy „csak” egyes szakmák művelését, hivatalok betöltését tíz év helyben lakáshoz kötötték. Mivel hivatalos irattal ilyet azelőtt soha nem kellett bizonyítani, a többség most sem tudta, ezzel pedig nagyon komoly hátrányba került.
Voltak olyanok is szép számmal, akik egyszerűen csak nem voltak hajlandók beletörődni a változásba, nem akartak magyarként egy másik ország állampolgárai lenni. Ők is a távozást választották. Valójában tényleg ahány ember, annyi indok, és nem hagyhatjuk említés nélkül a félelmet, pánikot sem, a bizonytalan jövőtől való menekülést.
Nem tudjuk, mi lett velük itthon
Az erdélyi magyarság nagyobb létszámából adódóan számszerűen Erdélyből és a Partiumból érkeztek a legtöbben, de arányok tekintetében nincs különbség. A Magyarországra menekülő 400-420 ezer fő azt jelenti,
Voltak, akik lovaskocsikon, szekereken jöttek, de a döntő többség vasúton érkezett: vagonokra pakoltak minden mozdíthatót, és irány valamelyik nagyobb magyar pályaudvar.
Hogyan szívta fel ezt a hatalmas tömeget a magyar társadalom, milyen technikákkal sikerült őket elhelyezni, beilleszteni? Nem tudjuk
– jegyzi meg a történész.
Az biztos, hogy a köztudatban elterjedt és még ma is gyakran emlegetett „vagonlakók” csupán a trianoni árvák hetedét-nyolcadát jelentette. Persze ez is rengeteg ember, akik hosszabb ideig kényszerültek rendezőpályaudvarok, nagyobb állomások vágányaira félretolt vasúti kocsikban élni. Szó se róla pokoli körülmények között, szörnyű nyomorban, talán ezért is ivódott bele oly mélyen a történelmi tudatba.
Otthagyták Erdélyt a románoknak
Az árvák hazai fogadtatásában a szolidaritás volt az első érzés, a nemzeti tragédia összekovácsolta az embereket, főleg szerencsétlen vagonlakók testesítették meg az áldozati bárányt a társadalom szemében. Aztán ahogy a probléma elhúzódott, a menekülteknek az állam lakásokat épített, ingatlanokat utalt ki, megpróbálta elhelyezni őket (erről később lesz még szó), a közhangulat is megváltozott.
Megszólaltak azok a hangok is, amelyek szerint az új határokon túlról érkezők »élősködnek« az itthoniakon vagy a szemükre vetették, hogy »Erdélyt otthagyták a románoknak«
– mondja a szakember.
Nem érdemes elhamarkodottan és főleg utólag ítélkezni. Trianon árvái egy elgyötört társadalomba érkeztek a háború után kivérzett és megcsonkított országba, amely túl volt az őszirózsás forradalmon, a tanácsköztársaság hónapjain, Budapest román megszállásán, majd az ellenforradalmi kormány konszolidációján. Befogadó volt a magyar társadalom, de idővel teljesen érthető módon kibontakoztak a konfliktusok is.
Korlátozták a befogadást
Ebben a helyzetben és ilyen nagyságrend mellett a kormány mozgástere is szűknek bizonyult. Rövid távon iskolákban, a háborúból maradt kórházbarakkokban helyezte el az érkezőket, bérlakásokkal, hosszabb távon szükséglakások építésével próbálta enyhíteni a helyzetet. Utóbbiból hiába készült el néhány éven belül több ezer, a majd’ félmilliós tömeget nem tudta felszívni.
Munkahely sem volt elég, sőt 1924-25-ben a népszövetségi kölcsön lehívása érdekében komoly elbocsátási hullám kezdődött az állami szférában. A Teleki-kormány már 1920 végén drasztikus lépéseket tett a „menekülthullám” megállítására. A következő évtől csak azt engedték be az országba, aki:
- igazolni tudta, hogy „új hazájából” kiutasították, vagy;
- felelősséget vállalt, hogy 48 órán belül elhagyja a vagont, amivel érkezett, és nem szorul támogatásra, vagy;
- igazolni tudta, hogy nem önálló kereső személy.
Hatékony lépésnek bizonyult, ám addigra a Trianoni árvák 80-85 százaléka már Magyarországon volt, ettől függetlenül az évtized végéig szórványosan, egyre csökkenő számban a húszas évek folyamán folyamatosan érkeztek még repatriáltak.
Mobil társadalom
Sőt, ahogy a történész fogalmaz, még sokáig nem beszélhetünk a folyamat lezárásáról. A mából visszatekintve már egészen más fogalmaink vannak a mobilis társadalomról, de már akkor is létezett. Voltak, akik idővel hazamentek, mint Benedek Elek vagy Bánffy MIklós, hogy csak két ismert nevet említsünk.
Mások idővel, ahogy új egzisztenciát teremtettek maguk után hozták a családjukat, vagy épp ellenkezőleg, a család bővülésével visszatértek Erdélybe, a Felvidékre vagy a Délvidékre – de ők a töredéket jelentik csak. Az egyéni sorsokat vizsgálva találunk olyat is, aki például Erdély és Magyarország között ingázott sokáig, összességében úgy is fogalmazhatunk: az első sokk elmúltával az emberek egyre inkább józan ésszel, hideg logikával mérték fel, hogyan boldogulhatnak ebben a feje tetejére állt új világban.
Kiemelt kép: Révai Nagy lexikon / Wikipedia
