Tudomány

Halállal végződhetnek a csaták a magyar erdőkben

Szarvasoktól hangosak a magyar erdők, a bikák összecsapása egyszerre fenséges és ijesztő látvány. Vajon mennyiben befolyásolja az állományt, hogy most van  a vadászati idény is, a kapitális példányokat kilövik, mielőtt szaporodnának?
Korábban a témában:

Szarvasbőgéstől hangosak a magyar erdők, üzekednek a gímek, ez a vadászati év csúcsa, a szarvasvadászat ideje. Ilyenkor szoktak sokan a vadászat, mint tevékenység erkölcsi megítélésén vitázni, a közösségi média felületeinek köszönhetően nagyon sokszor indulatból, ostobán és agresszívan.

Tegyük ezeket félre és nézzük a tényeket. Sokkal izgalmasabbak az olyan alapvető információk, amelyek segíthetik a laikus értékítéletét, mint például mi is történik ilyenkor erdeinkben? A trófeavadászat a kapitális példányok kiemelésével lerontja a faj genetikáját? Hogyan fér össze vadászat és természetes szelekció?

Ezekről kérdeztük Dr. Csányi Sándort, a Szent István Egyetem egyetemi tanárát, Vadvilág Megőrzési Intézetének vezetőjét.

Messzire száll a szó

Hazánkban nagyjából szeptemberre esik a gímszarvasok párosodási (üzekedés) időszaka, vadásznyelven a bőgés. Azért nevezzük szarvasbőgésnek, mert egyik legfeltűnőbb eleme a bikák jellegzetes, mély torokhangja, amely átjárja az erdőt. Ez a fajta kommunikáció egyszerre szól a bikáknak és a teheneknek, mindkét fél fontos következtetéseket von le a hang gazdájáról.

A bőgőhelyek a tehenek fő tartózkodási helyein alakulnak ki, itt jelennek meg a hímek, és kezdődik a szerenád: kutatások igazolják, hogy a nőstények figyelnek, és az erős, nagyobb, mélyebb hangú, idősebb egyedeket részesítik előnyben. Fülelnek a vetélytársak is, a másik bika nagyságára és erejére a távolból, már a hangjából is tudnak következtetni. A bőgés, mint hangsor jellegzetességei a bikák minőségét reklámozzák vagy hirdetik mindkét ivar számára.

A többiek eldöntik, hogy közelebbről is megvizsgálják-e az illetőt, akár a harcot is vállalják vele, vagy esélytelenségüket belátva továbbállnak

– magyarázza a professzor.

A szerelembe bele is lehet halni…

A szarvasbikák közötti harcnak megvan a maga koreográfiája. Két bika rendszerint csak akkor jut el a verekedésig, ha azonos erejűnek ítélik egymást. Amikor találkoznak, már a bőgés alapján is felmérik egymást és a gyengébb rendszerint ekkor „meggondolja” magát. Ezt követi egymás megtekintése, és jutnak el a párhuzamos sétáig, ami a harc előjátéka. Ez az erő fitogtatása és az idegek próbája, amikor a két hasonló adottságú állat találkozik, és ijesztő színjáték bontakozik ki.

Először egymás mellett párhuzamosan lépdelve próbálják a másikat elijeszteni, amikor a gyengébb még mindig kitérhet, és nagyobb „arcvesztés” nélkül, néhány hangos ordítás közepette eloldalazhat. Ha mindezek a szelepek kimerültek, összecsapnak az agancsok. Az agancsharc a végső megoldás, és ebben senki nem kockáztathatja, hogy a verekedés során valamilyen esetleg maradandó sérülést szenved. Az adatok alapján az esetek csupán 10-20 százaléka végződik valódi „verekedéssel”, amikor a bikák esetenként véres küzdelemben döntik el, hogy ki a legény a bőgőplaccon.

Ez a fajta verekedés valójában egyfajta birkózás. A két agancskorona egymáshoz illik, összeakasztható, és a bikák megpróbálják a másikat az egyensúlyából kifordítani, amikor az ellenfél nyaka, oldala sebezhetővé válik. Ilyenkor komoly sérüléseket ejthetnek egymáson, eltörhet az agancsuk, megszúrhatják a másikat vagy kiverhetik a másik szemét. Csányi Sándor itt megjegyzi, hogy

ezeknek a sérüléseknek csupán 2-5 százalék az esélye, de egy bőgés alatt a gyakran verekedő bikáknál már mérhető kockázatot jelent.

Mégis megéri: a terület legerősebb bikái végül elnyerik a tehenek kegyét és párosodhatnak, génjeikett továbbadhatják a következő generációnak. És itt jön a vadász, aki – a kívülálló logikája szerint – a kapitális trófea reményében épp ezeket a példányokat lövi ki, mielőtt párosodhatnának.

Kímélik a reményteli ifjakat

Kétféle trófeavadászat létezik. Az egyik nem állít határokat, vagy ha igen, azokat nem tartják be, és valóban szabályozás nélkül, korlátok nélkül hozzák terítékre a legnagyobb, legszebb agancsú vagy szarvú állatokat. Ez valóban kimerítheti a fajok génkészletét, legyen szó őzről, szarvasról, vadjuhról, de valójában bármilyen vadról. Nem mindegy tehát, milyen a vadászati rendszer.

A közép-európai, így a magyar trófeavadászat is erősen szabályozott, az állomány védelmét szolgálja, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyenge, beteg, rossz képességű egyedeket kilövik, míg az ígéretes fiatalokat óvják, engedik megöregedni. A szarvasbika körülbelül 10-12 éves korára jut ereje teljébe, akkor a legnagyobb az agancsa is, ezután képességei hanyatlani kezdenek.

A hazai trófeavadászat ezeket az idős bikákat célozza, és igaz, hogy a kilőtt példány adott évben már nem szaporodhat, de előtte, 8-9 éves korától már hárembika lehetett vagy volt, bőven volt alkalma párosodni

– világít rá Csányi Sándor.

A sikerese bikák nem életük egyetlen évében, hanem több éven keresztül lehetnek a csúcson. Itt pedig választ kaptunk arra is, nagyragadozók hiányában hogyan helyettesítheti a jó szemléletű vadászat a természetes szelekciót: ha a szélsőségeket elkerüljük, a jobbakat megkímélésére és a gyengék kiemelésére épülő módszert nevezhetjük evolúciósan felvilágosult állomány­kezelésnek.

A genetika nem mindenható

Érdemes arra is kitérni, hogy a genetika nem a mindent eldöntő végzet. Kutatások igazolják, hogy az agancstulajdonságok öröklődése korántsem csak az apa génjeitől függnek, az életkor, a gének és a környezet is fontos. Egy adott életkorban a szarvas agancsának nagysága mintegy 50 százalékban az állat korától, és nagyjából 15-15 százalékban a génjeitől és a környezeti tényezőktől függ, míg a maradék 20 százalékban több egyéb körülmények befolyásolhatják. Mint például az élelem mennyisége és minősége, az állat jóltápláltsága, egészségi állapota és még hosszan lehetne sorolni.

Nem véletlen, hogy a fiatalon az átlagnál erdősebb bikákat vagy a bakokat kímélik és hagyni kell megöregedni. Aztán persze ott van még az anya is, a génkészlet fele tőle származik, és bizony befolyással van az utód trófeaadottságaira – ránézésre persze a tehénen nem láthatjuk, hogy az agancs szempontjából milyen géneket is örökíthet. Egy szó, mint száz, a professzor szerint a hazai, szabályozott trófeavadászat nem fenyegeti a génkészletet.

A szabályozott trófeavadászat nem károsítja a gímszarvas állományt, amit Csányi Sándor valamint magyar és norvég kollégái közös cikkben is részletesen elemeztek. Erre az adott lehetőséget, hogy Magyarországon a XIX. század vége óta rendeztek trófeakiállításokat és ezekből egy 1881 és 2008 közötti adatsort tudtak összeállítani. A kérdést minden szempontból értékelő cikk végkövetkeztetése szerint:

„A trófeavadászat nem szükségszerűen vezet a trófeák visszafordíthatatlan csökkenéséhez, még évszázados időskálán sem. A fenntartható trófeagazdálkodás érdekében megfelelő tér- és időbeni védettséget, a kiváló bikák kulminációig való védelmét és a legkiválóbb egyedek magas trófeaárakkal való védelmét kell biztosítani.”

Kiemelt kép: MTI/Kovács Attila

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.