Az emberi tevékenység a klímaváltozás mellett – és részben ezzel összefüggésben – talán a biológiai invázió elősegítésével árt legtöbbet bolygónk élővilágának. Főleg, ha az vizeinket érinti. Ám míg az éghajlatváltozást már ha nem is napról-napra, de hónapról hónapra a bőrünkön érezzük, addig a laikusnak nemigen tűnik fel a felszíni vizeinkben végbemenő változás. Leginkább csak akkor, amikor az már alkalmatlanná válik fürdőzésre, horgászatra, bármiféle emberi használatra.
Hogyan befolyásolják a behurcolt fajok a felszíni vizek minőségét a legkisebb erecskétől a Dunán át a Balatonig? Mit az invázió veszélye, és egyáltalán mit takar ez a fogalom? Dr. Lukács Balázst, az MTA Ökológiai Kutatóközpont munkatársát kérdeztük.
Ökológiai állapot
Nem szorul magyarázatra, a víz minősége mennyire fontos, legyen szó öntözésről, turisztikai vagy szabadidős programokról, illetve magáról az ivóvízről. Egy-egy mérgező anyag bejutása, műtrágyabemosódás hamar komoly következményekkel jár, ám ezektől eltekintve vizeink állapotát alapvetően a benne található élőlények állapota, fajgazdagsága, kölcsönhatása szabja meg, úgy is mondjuk, hogy az élővilág kiváló indikátora a vízminőségnek.
Az ökológiailag jó állapotban lévő víz emberi felhasználásra alkalmas, kémiailag és biológiailag is egyensúlyban van, felszíni vizeink állapotát az EU Víz Keretirányelve alapján öt osztályba soroljuk:
A jó és kiváló minőség akkor érhető el, ha a benne élő növények és állatok – öt élőlénycsoport (halak, vízi makrogerinctelenek, fitoplankton, fitobenton és növények) tartozik ide – diverz közösséget alkotnak
– mondja a 24.hu-nak a szakember.
Ezt pedig az őshonos fajok hosszú időn keresztül kialakult kölcsönhatása, együttélése tudja a leginkább biztosítani: bármelyik jövevény potenciálisan alkalmas lehet az egyensúly megbontására, következésképp előidézheti a vízminőség romlását. Érdemes itt megállni egy pillanatra és tisztázni a fogalmakat – rögvest kiderül, hogy az idegenhonosság nem ördögtől való, és az őshonos is lehet inváziós.
Őshonos és idegen
Definíció szerint őshonosnak tekintjük azon élőlényeket, amelyek már bizonyítottan legalább ezer éve adott területen élnek. Nem egy statikus meghatározás, hanem egy folyamat, hiszen nagyon kisarkítva valamikor a múltban minden állat, növény és gomba új jövevény volt a Kárpát-medencében. Ettől függetlenül egy évezred már elég ahhoz, hogy szerves módon beilleszkedjen a környezetébe és stabil közösség alakuljon ki.
A kora tavasszal nyíló téltemető például ma egyik kedves kis virágunk, védettséget is élvez, holott források bizonyítják, hogy a középkor folyamán szerzetesek hozták a Mediterráneumból, és terjesztették el hazánkban
– hozza a példát Lukács Balázs.
Idegenhonosnak pedig azokat a fajokat mondjuk, amelyek a közelmúltban, a turizmussal, a nemzetközi kereskedelemmel, vagy természetes módon, például vonuló madarak közvetítésével nagyon távoli élőhelyekről érkeztek és érkeznek egyre nagyobb számban hazánkba.
Idegen és inváziós: a legrosszabb páros
Ha a környezet, az időjárás nem megfelelő számukra, rendre elpusztulnak. Ha viszont ideális körülményeket találnak, illetve kialakul egy alkalmazkodásra képes genetikai vonal, invazívvá válhatnak, és komoly károkat képesek okozni. Az invazív fajok definíciója: környezeti változás, vagy bolygatás hatására egyedszámuk robbanásszerűen megnő, nagyon gyors ütemben kezdenek terjeszkedni, természetesen más fajok rovására.
Őshonos fajok is válhatnak invázióssá, példa rá a sulyom iszonyú felszaporodása a Tisza-tóban az 1990-es években, de idegenhonosaknál nagyobb az esély. Ezek ugyanis maguk mögött hagyták kórokozóikat, élősködőiket, sokszor ragadozóikat is, így ha a már említett környezeti feltételek optimálisak, gyakorlatilag semmi nem állítja meg őket.
Ami a vízi élővilágot illeti, hazánkban már 70 behurcolt növényfaj telepedett meg. Állatokkal kapcsolatban a szakértő nem mer becslésekbe bocsátkozni, mert a ezen a területen kevés a kutató, kevés az eredmény. Az viszont biztos, gerinctelenektől a kétéltűeken, hüllőkön át a halakig több tucatnyi fajról beszélhetünk.
Úszkáló „agyak”
A változásokkal a kutatók után a horgászok szembesülnek leghamarabb, illetve az olyan természetjárók, evezősök, akik például találkoztak már a korallok édesvízi rokonával, a mára a Duna teljes hosszán elterjedt mohaállatkával. Magyar neve nincs, latinul Pectinatella magnificának hívják.
Nagy, színes, kocsonyás gömb, olyan, mintha egy színpompás agy úszna a vízen. Ijesztő és »gusztustalan« látvány a mit sem sejtő fürdőzőnek vagy vízitúrázónak
– ecseteli az ökológus.
Károkat nem okoz azon túl, hogy a legtöbb embert távol tartja a víztől, de például egy Olaszországban elterjedt rokona már igencsak veszélyes. A mohaállatok vízinövényeken, bármilyen víz alatti objektumon megtelepszenek, a vizet szűrik, de ezek a fajok nagyon gyorsan nagy telepeket hoznak létre akár zsilipeken is, amiket benőve lehetetlenné teszik mozgatásukat, akár árvízveszélyt is okozhatnak.
Akklimatizálódik és hódít
No, de térjünk vissza a biológiai invázióra, amelynek menete minden élőlénycsoportot tekintve hasonló. Ha sokszor és sok helyre hurcolják be, a nagy számok törvénye alapján lesz egy olyan pont, ahol adott idegenhonos faj megtelepszik. Rengeteg akadályt kell még legyőznie ahhoz, hogy terjeszkedni is tudjon, de sokuk igen ügyesen megoldja.
A probléma akkor kezdődik, ha invazívvá válik, ami lehet hogy soha nem következik be, máskor akár néhány éven belül, de évtizedek is eltelhetnek, vagyis egyetlen jövevény esetén sem lehetünk nyugodtak. Lukács Balázs a kék rizsjácintot említi, ami az 1990-es években érkezett külföldi vetőmagszállítmányokkal az Alföldre.
Hosszú ideig csak lokálisan volt jelen a parcellák sekély, nagyon meleg vizében, majd 15 év múlva hirtelen kitört, ennyi idő kellett neki, hogy akklimatizlódjon. Ma már elterjedt a csatornák hideg vizében is, a Keleti-főcsatorna például tele van vele.
Minden elvész, ha borul az egyensúly
És miért baj az ilyen jellegű terjedés? Mert az invazív fajok kiszorítják vagy közvetlenül pusztítják az őshonos élőlényeket, olyanokat is, amelyek kulcsszerepet töltenek be a víztisztaság megőrzésében. Megváltoztatják az élőhely struktúráját, felborul az egyensúly, a rendszer elveszíti rendkívül fontos ökológiai szerepét.
Megszűnik a víz turisztikai vonzereje: algás, poshadt „pocsolyának” az ember még a közelébe sem megy szívesen, illetve alkalmatlanná válik bármilyen más felhasználásra is.
De még csak ennyire messzire sem kell mennünk, elég lehet egyetlen faj nagy tömege. Az úgynevezett átokhínár például lehetetlenné teszi az úszást, kínlódássá az evezést, de még a motorcsónakok, hajók propellereit is „lefogja”. Amerikából érkezett, a neve nagyon is találó.
Még az is jobb, ha elpusztítja
Az egészben talán az a legszomorúbb, hogy jelenhelyzetet mi magunk idéztük elő, méghozzá tevőlegesen. A vízi világot veszélyeztető idegenhonos, bármelyik pillanatban biológiai invázióval fenyegető faj döntő többségét akvaristák, hobbi állattartók engedték szabadon vagy kertészetekből szabadultak ki.
Nagyon fontos: ha valaki felszámolja az akváriumát, megunja az otthon tartott hüllőt, rákot, halat, kétéltűt, bármilyen állatot, akkor ajándékozza el, vigye vissza a kereskedésbe. Még az is jobb, ha elpusztítja, minthogy kiengedje a természetben.
A felelős magatartáson túl a tudományra komoly feladat hárul. A védekezés érdekében meg kell ismerni a jövevény fajokat, meg kell határozni, hogy milyenkörnyezeti hatásra miként reagálnak, mely tulajdonságaik alapján kezdhetnek terjeszkedésbe. Ezeket felhasználva lehet kezelési módszereket fejleszteni, amelyeket szükség esetén be lehet vetni az inváziós fajok ellen lehetőleg úgy, hogy az őshonos élőlényekre ártalmatlan legyen.
