Tudomány

Kannibalizmusra kényszerültek a magyarok

Bihari Dániel
Bihari Dániel

újságíró. 2018. 03. 28. 11:34

Gyermekek testrészei a kannibalizmus jeleivel, kemencébe rejtőző, majd ott kínhalált szenvedő anya és gyerekei – szívszorító részletek derülnek ki a tatárjárás „hétköznapjairól”. A mongol hordák soha nem látott brutalitással csaptak le az országra, arányaiban az I. és a II. világháború összesen nem járt olyan emberveszteséggel, mint ez a szűk egy év.
Korábban a témában:

A tatárjárás történelmünk közismert, már általános iskolában beégett tragikus epizódja: a Batu kán vezette mongolok 1241 márciusában törtek be az országba, a muhi csatában megverték a magyar haderőt, majd IV. Béla királyt az Adriai-tenger partjáig üldözve raboltak, dúltak, fosztogattak és gyilkoltak a Magyar Királyság területén. Majd csaknem pontosan egy év múlva ugyanolyan hirtelen távoztak, ahogy jöttek.

Mi történt ebben a 12 hónapban? Hogyan lehetett egyáltalán túlélni ezt az időszakot? Ezt dolgozza fel a Határtalan Régészet, a szegedi Móra Ferenc Múzeum magazinjának legfrissebb száma. Mi pedig a lap főszerkesztőjét, Dr. Felföldi Szabolcs régészt, az SZTE BTK Régészeti Tanszékének tudományos munkatársát kérdeztük a részletekről.

Nagyobb veszteség, mint a két világháborúban

A tatárjárás pusztítását sokan és sok módon próbálták már meghatározni, vannak akik a magyar népesség felének haláláról írnak, mások ennél jóval óvatosabban fogalmaznak. Abban viszont teljes az egyetértés, hogy 1100 éves történelmünk az arányokat tekintve legnagyobb emberveszteséget követelő tragédiája volt.

A legóvatosabb becslések szerint a lakosság 15 százaléka lelte halálát, ami az akkori népességet tekintve legkevesebb 3-400 ezer főt jelent. Ehhez képest az első világháborúban a teljes népesség négy, míg a másodikban 6,5 százaléka veszett el

– mondja a 24.hu-nak Felföldi Szabolcs.

Miért volt e brutalitás? Sokszor beszélünk mongol vagy tatár hordákról azt sugallva, mintha ösztönszinten fosztogató, gyilkoló rablóbandáról lett volna szó. De ez a legkevésbé sem volt így, sőt. A mongol harcosok kiválóan képzett, jól felszerelt, és ami esetünkben a lényeg: erős központi irányítás alatt álló hadsereget alkottak.

Birtokában voltak az akkor legmodernebbnek számító kínai ostromtechnikának és az alkalmazásához szükséges szaktudásnak is, a Magyarországot is lerohanó mongol vezér, Szübőtej ráadásul a néhai birodalomalapító Dzsingisz kán egyik jobbkeze, a kor legkiválóbb hadvezére volt.

Totális terror, tudatos kegyetlenség

Ebből máris adódik a feltételezés, hogy a támadók által véghez vitt pusztítás egyáltalán nem öncélú és „véletlenszerű”, hanem nagyon is tudatos volt. A tatárok minden meghódított vidéken ugyanazt a pofon egyszerű, ám hatékony taktikát alkalmazták. Ha egy-egy terület uralkodója nem hódolt be magától, akkor úgynevezett megelőző hadjáratot vont magára.

A totális terrort szabadították a kiszemelt területre, igyekeztek a lehető legnagyobb pusztítást végezni, hogy még az ellenállás szikráját is kiirtsák. Jellemzően óriási energiát áldoztak az adott állam uralkodójának kézre kerítésére és meggyilkolására is. Ezt követte rendszerint néhány év múlva a tényleges megszállás, ami ezek után már gyerekjáték volt

– emeli ki a szakember.

Egymást ölelő 6 és 14 év körüli gyermekek maradványai Bugacról (Fotó: Rosta Szabolcs):

Fotó: Rosta Szabolcs

Magyarországot lényegében ez a „megelőző csapás” érte 1241/42-ben, IV. Bélának tehát óriási szerencséje volt, hogy sikerült elmenekülnie. A végleges megszállás viszont a Mongol Birodalomban lejátszódó belső változások miatt viszont szerencsére elmaradt.

Tőlük származik a töméntelen szó

A gyakorlatban tehát a muhi csata után az ellenség egy csapata királyunk nyomába szegődött, míg a többiek kisebb-nagyobb egységekben az ország dúlásába kezdtek. Ahogy fent írtuk, szervezett akciók voltak ezek, céljuk a zsákmányszerzésen túl a minél nagyobb mértékű pusztítás és terror volt.

Nem tudjuk pontosan, hány harcos száguldozott keresztül-kasul az országban, a legközelebb akkor állunk az igazsághoz, ha számukat több tízezerre tesszük.

A tümen mongol katonai egység volt, a szó a magyarban is megtalálható a tömény, illetve a rendkívül sok, meghatározhatatlanul sok töméntelen jelentéssel. Hát ennyien voltak…

A portyák útvonalai, az esetleges központi táborok helye is ismeretlen, a főbb csapásirányok a Duna‒Tisza közén és a Tiszántúlon vezettek, de télen a Duna jegén átkelve a nyugati országrészt sem kímélték, bár a Dunántúl kétségtelenül kevesebbet szenvedhetett tőlük.

Tudták, mit akarnak

Az viszont biztos, hogy fejlett és nagyon jól működő kémhálózatukra támaszkodva a mongolok pontosan tudták, mit és hol keresnek. A kor szokásától eltérően gyakran letértek a főbb hadiutakról, váratlanul lepték el a vidéket, s szempillantás alatt zúdultak a falvakra.

Marha lábszárcsontjába elrejtett tatárjárás kori érmelelet Pécsről (Janus Pannonius Múzeum, Pécs):

Janus Pannonius Múzeum, Pécs

Amit nem vittek magukkal, azt felgyújtották, az embereket megölték, a nőket gyakran megerőszakolták. Útjukat porrá égett mezőgazdasági területek, települések, temetetlen hullák szegélyezték. Aki tehette mocsarak, járhatatlan erdők, barlangok, hegyek menedékébe vagy megerődített helyekre vonult vissza előlük. Akinek erre ideje vagy lehetősége nem volt, az elveszett.

Az ellenség meglehetősen ravasz volt. Még arra is volt érkezésük, hogy álhíreket terjesszenek: elmúlt a veszély, haza lehet térni megkezdeni az újjáépítést, betakarítani azt, ami a vetésből megmaradt, folytatni az életet. Amikor pedig a lakosok előbújtak rejtekükből a mongol egységek lecsaptak rájuk.

Kannibalizmus

A pusztulás mértékét több forrás is ecseteli, ám régészeti bizonyítékok sokáig nem támasztották alá az írott szót:

Olyan nagy volt a leletek hiánya, hogy már-már azt lehetett gondolni, történetíróink esetleg jócskán eltúlozták az egészet. Aztán a ’90-es években és a 2000-es évek elején a nagy területeket érintő ásatások során egyre-másra bukkantak fel a régészeti leletek is: temetetlen holttestek, hevenyészve készített tömegsírok

– mondja Felföldi Szabolcs.

És ezzel válik az egész még szívszorítóbbá, amikor a bizonyos 15 százalékos statisztikai adat hús-vér emberekké válik. Dunaföldvár mellett például 33 személy gödrökbe dobált maradványait találták meg, közülük csupán két csontváz volt ép: a többi halottnak – főként gyermekek és serdülőkorúak – csak a testrészei kerültek elő.

A Kiskunmajsán talált csontok között is sok volt az olyan emberi végtag, amelyekhez „hiányzott” a test. Miért? Egy 6-9 év körüli fiú combcsontján kannibalizmus jeleit találták: a húst lefejtő éles késtől származó vágásokat, amit rendes esetben csak sertés, marha vagy juh csontjain találni. A szükség emberevésre kényszerítette a túlélőket.

Cegléd határában egy leégett falu egyik összeomlott házának kemencéjében egy anya, valamint kislánya és kisfia maradványait találták. Hirtelenjében oda bújtak a támadáskor, és ott ragadtak, amikor a mongolok rájuk gyújtották a házat. A nő be sem fért teljesen, lábai kilógtak a kemencéből.

A ház kemencéjében menedéket kereső nő és két gyermeke maradványai Cegléd mellől (Fotó: Bartuczné Farkas Ildikó):

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Fotó: Bartuczné Farkas Ildikó

A következmények még halálosabbak voltak

Az emberek akkor sem lélegezhettek fel, amikor az ellenség végre kitakarodott az országból, miként Felföldi Szabolcs fogalmaz:

A totális terror ellenére még így is csak a veszteségek kisebbik része származhatott közvetlenül a gyilkosságokból, a többség a tatárjárás következtében fellépő éhínség és a járványok miatt veszíthette életét.

Érdekes módon a különböző helyszíneken megtalált áldozatok 60 százaléka gyermek és fiatal, 34 százaléka nő volt. Mi lett a férfiakkal? Ők vagy valamilyen megerősített helyen harcoltak otthonuktól akár távol, vagy elhurcolták őket. A mongolok ugyanis a megtámadott és alávetett népek férfijait betagolták hadseregükbe, ők alkották az elővédet, így őket állították például a várostromokkor az első sorokba. Ma úgy mondanánk, golyófogónak használták őket.

Egy 8-9 éves gyermek combcsontja a hús lefejtésére mutató vágásnyomokkal (Fotó: Bernert Zsolt):

Fotó: Bernert Zsolt

Nem voltunk tehetetlenek

Végezetül érdemes azt is megemlíteni, hogy a következmények ellenére a Magyar Királyság nem volt annyira kiszolgáltatott helyzetben, mint a kelet-európai államok. A mongolok gyors távozásának okaként szokás emlegetni Ödögej nagykán halálát és az új kán megválasztására összehívott gyűlést, amire az itt harcoló vezérek is haza kívántak térni, hogy személyesen vehessenek részt a hatalmi harcokban.

Felföldi Szabolcs szerint is ezt tekinthetjük fő oknak, ám rögtön a második, miszerint Magyarország a látszat ellenére sem volt olyan könnyű falat. Az óriási kelet-európai térségektől eltérően az Árpád-kori Magyarország települési hálózata jóval sűrűbb volt, a hatékonyan védhető erődítmények, megerősített települések sorozatos ostroma mongol részről pedig komoly erőforrásokat igényelt.

Elegük lehetett tehát abból, hogy míg a mai ukrán és dél-orosz területeken 3-400 kilométerenként kellett ilyenekkel bajlódni, addig hazánkban ennél jóval sűrűbben kényszerültek harcba bocsátkozni.

IV. Béla államférfiúi jelentőségét különösképp kihangsúlyozza a mongolok kivonulását követő periódus, mely során a király levonta a támadás legfontosabb konzekvenciáit és számos tekintetben szakítva korábbi politikájával, rendkívül energikusan megteremtette a lehetőségét egy jövőbeli mongol támadás elleni sikeres védekezésnek is.

(Kiemelt kép: gödörbe dobált testek Dunaföldvárról. Fotó: Serlegi Gábor)

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.