Március 8. a nők napja, pontosabban nemzetközi nőnap az ENSZ által is nyilvántartva. Férfiak alkotta sorok kígyóznak ma a virágboltok előtt, kertészeti osztályok polcai lerabolva, a médiumok és a politikusok egyenjogúságról, társadalmi igazságosságról, jogokról és textilpari munkásnők 1857-es tüntetéséről beszélnek. Megemlékezünk mi is, de kicsit megcsavarjuk:
A téma nyilvánvalóan köteteket tölthetne és tölt is meg, itt és most vázlatosan igyekszünk felvillantani néhány epizódot oldalbordától asszonyállaton keresztül a családot vezénylő matriarcháig.
Dr. Fónagy Zoltán történésszel, az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársával beszélgettünk.
Ember egyáltalán a nő?
Mindenek előtt le kell szögezni, hogy a történet nem évezredeken áthúzódó egyenes vonalú fejlődés, hanem egy nagyon is színes kép. Minden kornak megvoltak a maga normái, amitől a való élet annyi ponton tért el, hogy inkább a változatosságot tekinthetjük normálisnak.
Ettől függetlenül a nők hátrányos megkülönböztetése általában igaz, de ahogy a történész fogalmaz:
Nem egy fekete ruhába öltöztetett végtelen gyászmenetről szól ez a történet, amelynek a végén, a XX. század közepén eljön a szabadulás, a feltámadás.
A középkorban a nők jogi, társadalmi és filozófiai, mondjuk úgy „tudományos” megítélését a Bibliából és annak magyarázataiból eredeztették. Isten ugye Ádám oldalbordájából teremtette Évát, aki így a férfi társa lett, de nem egyenrangú partnere. Homogén képről sem időben, sem térben nem beszélhetünk, még a keresztény filozófusok körében is komoly viták folytak például arról, van-e a nőknek lelkük?
Miközben virágzott Szűz Mária kultusza, és egész Európát áthatotta a nagybetűs NŐ lovagi eszménye – csak hogy egyből be is mutassunk egy végig jellemző ellentmondást.
Inkább asszonyállat
A kereszténység mindenkori nőképe a szexualitással szembeni zavarával is összefüggött. Az utódnemzés, a vagyon és a család jövőjének biztosítása korokon átívelve a legfontosabb társadalmi kötelezettség, az egyént háttérbe szorító erkölcsi parancs volt. Ma már megmosolyogtató, a középkor gondolkodói hogyan hozták ki a nőket vesztesként épp e szent küldetés teljesítése kapcsán.
A fajfenntartás látványos mozzanatai, mint a menstruáció, a terhesség, a szülés, a szoptatás mind a nőkhöz kapcsolhatók, és teljes egyezést mutatnak az állatvilággal, legalábbis annak emlősök alkotta részével
– magyarázza Fónagy Zoltán.
A sok közös vonás miatt is tekintettek a nőkre alsóbbrendű élőlényként, talán itt találjuk gyökereit a magyar nyelvben elterjedt asszonyállat kifejezésnek is. Ez volt a hivatalos „álláspont”, a valóságban azonban más volt a helyzet már a középkorban is, de erről később.
Hisztis, ingatag, csak a baj van vele
Változást a felvilágosodás hozott, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk. A vallásos világkép és a teológiai érvek helyét a tudományos vagy legalábbis az annak vélt gondolatok vették át, és komoly viták bontakoztak ki például a nők agyi kapacitásáról vagy pszichés tulajdonságairól.
Az egyik legvitatottabb kérdés az volt, alkalmasak-e felsőfokú tanulmányokra, illetve közigazgatási, értelmiségi pályák betöltésére? Magyarán a kétezer éves meccs folytatódott a XIX. században is, csak egy másik pályán.
A fő ellenérvek itt is a biológiai sajátosságokat hangoztatták, ám a lényeget nálunk sokkal jobban el tudja mondani néhai Herczeghy Mór, aki 1883-ban megjelent „A nő physikai és szellemi természete” című könyvében ezt írta:
Az állam vezetésének funkcióira férfias erejű és alkotó jellegű tehetségek szükségeltetnek, melyeknek nem lehet bajlódni havi tisztulással, terhességgel, betegággyal és szoptatással.
Komoly hivatkozási alap volt akkoriban a menstruációval járó hangulatingadozás, és elfogadott nézet, miszerint a nők nem tudnak uralkodni magukon, következésképp alkalmatlanok bármilyen józanságot, higgadtságot, megfontolt döntéseket kívánó pályára.
Ellenállhatatlanul viccesnek találták például azokat a karikatúrákat, amelyek megmutatták mi lenne, ha nők ügyvédek is lehetnének: ők kapnának hajba egymással, nem a pereskedők.
Papucsférj és erős nő
Az uralkodó világszemlélet hosszú évszázadokig háttérbe szorította, mondhatjuk úgy is elnyomta a nőket a jog, a normák, az elvárások szintjén, ám a társadalom szövete roppant bonyolult, lefelé haladva egyre változatosabb viszonyokat látunk.
A hagyományos társadalmak alapja a család, amely egyben gazdálkodási egység is volt: legyen szó parasztokról, kézművesekről vagy kereskedőkről, minden tagnak megvolt benne a maga feladata, felelőssége. Férj, feleség, a nagyobb gyerekek részvétele a munkában, hozzájárulása a megélhetéshez nélkülözhetetlen és közvetlenül érzékelhető volt.
Ebben a környezetben a nők pozíciója már munkájukból eredően is sokkal jobb volt, mint az a fenti elméleti háttérből látszik. A nagycsaládban például a családfő felesége – anyaként, anyósként, nagymamaként rögtön a férfit követte a hierarchiában, férjén kívül mindenki más engedelmességgel tartozott neki. Ő osztotta be a család költéseit, vezette a háztartást, irányította a gyerekeket
– emeli ki Fónagy Zoltán.
Összességében a nők szerepét a XIX. század második feléig sem szabad általánosítani, és differenciálatlanul az áldozat szerepébe helyezni őket.
- A valóban létező jogfosztottság nem csak, sőt elsősorban nem nemük miatt volt, hanem társadalmi státuszukból eredt. Ha alsóbb társadalmi rétegből származtak, akkor férjeik is éppúgy elnyomottak voltak, mint ők.
- A családot kifelé a férfi képviselte, látszólag ő hozta a döntéseket, de az otthoni hatalmat a jobbára a nőnek adta át a gyerekek és cselédek, a házikassza felett. Sőt, minden korban számolni kell az érzelmi közösséggel, amikor a házaspár közös megegyezéssel alakította életét, és nyilvánvalóan az erős nő, valamint a papucsférj fogalma is már jóval az emancipáció térnyerése előtt ismert volt.
- Egy nő helyzete – ugyanúgy, ahogy ma – soha nem volt statikus. Sok olyan özvegyről tudunk az előző századokból is, aki férje halála után az elvárások ellenére sem ment újra férjhez, hanem magához ragadta a kormányrudat. Sikeresen irányította családját, birtokát vagy az örökölt vállalkozást, kemény munkával fialtatta a vagyont.
Saját börtönük őrei
Az iparosodás térnyerésével, a XIX. század 30-as és 40-es éveitől a XX. század első néhány évtizedéig a nők helyzete a nyugati világban, Magyarországon is rosszabbra fordult. A hagyományos gazdálkodási formák fokozatos eltűnésével megszűntek a család, mint gazdasági egységben betöltött szerepek is.
Persze nem egyik napról a másikra, és az iparosodás mértékének függvényében nyugaton inkább előbb, mint keleten, de ez lett az általános tendencia.
Rövid, de markáns időszak volt ez, ha valaki ma hagyományos családmodellt emleget Magyarországon, akkor az nagyjából a Monarchia idejének idealizált, középosztálybeli családjára gondol. Ahol apa dolgozott, anya felügyelte a háztartást, gondoskodott a gyerekekről és ápolta a társadalmi kapcsolatokat – mondja a történész, és itt hívja fel a figyelmet egy paradoxonra:
Jelesül, hogy a férfidominanciájú társadalomban a nők is milyen aktív szerepet játszottak saját hátrányos helyzetük fenntartásában, mondhatni önmaguk börtönőrei voltak.
A társadalmi normák megszegőit ugyanis a világi vagy egyházi hatalom csak akkor üldözte, ha az írott jogba ütközött.
A „közvélemény” viszont ennél sokkal szélesebb körben büntetett: ha a feleség nem volt elég szorgos, engedelmes, jámbor vagy ügyes, sokat szájalt, netán félrelépett, a közösség azonnal a szájára vette, többé-kevésbé kiközösítette. Úgy falun mint a városi szalonokban, és túllépve a sztereotípiákon: ebben bizony a női közösségek jártak és járnak az élen ma is.
Ki a világ közepe?
Ha pedig eljutottunk a jelenbe, jegyezzük meg, napjainkra mekkorát fordult a kocka. A társadalmilag elfogadott norma ma már a teljes egyenjogúság minden téren, míg a gyakorlatban a nők nehezebben kapnak meg egy-egy állást, sokszor ugyanolyan munkakörben kevesebbet keresnek, és családon belül is nagyon sok helyen megvan az alá-fölé rendeltség.
Hogy mégis eljutottunk idáig, az a modern kor megváltozott mentalitásának köszönhető. A már említett hagyományos társadalom központjában a család állt, az egyén érdekei háttérbe szorultak, ő csak mintegy összekötő kapocsként szerepelt az előző és az utána következő generáció között.
