Amikor halálhírét bejelentették, mélységes gyász lett úrrá a Szovjetunión, milliók siratták őszintén, tízezrek taposták egymást ravatalánál. Az embereken bizonytalanság lett úrrá: meghalt a népek vezére, a nagy honvédő háború Generalissimusa, Joszif Visszarionovics Sztálin. További milliók ugyanakkor megkönnyebbülve vették tudomásul, gondolván ennél csak jobb következhet.
Máig nem igazán tudni, hogy környezete csak passzivitásával, vagy netán aktívan is hozzájárult 65 évvel ezelőtti, 1953. március 5-én bekövetkezett halálához, de annyi biztos: Mondhatnánk mindenki azt kapja, amit megérdemel, és itt idézhetjük is az éhínség, a terror áldozatainak számát, meg hogy Sztálin maga 44 500 ember kivégzését rendelte el személyesen. De értékelés helyett idézzük inkább fel utolsó napjait.
Italozás, megkönnyebbült vendégek
Február 28-án, egy szombati napon még megnézett egy filmet a Kremlben, majd a titkosrendőrség rettegett urával, Lavrentyij Berijával, Georgij Malenkov miniszterelnökkel és Nyikita Hruscsov első titkárral a kuncevói dácsában italozott. Filmek terén a westernt kedvelte és Chaplin alkotásait, ami pedig az ételt és italt: az orosz konyha hagyományos fogásait grúz borral öblögette.
Hosszú volt az éjszaka, a vendégek másnap hajnalban indultak haza, Hruscsov szerint megkönnyebbülten:
Az eléggé ittas Sztálin kiváló hangulatban volt. Ezután a „szeánsz” után mindannyian hazatértünk és boldogok voltunk, hogy semmi rossz nem jött közbe. A vacsorák Sztálinnál nem mindig végződtek kedvezően.
Hagyjátok aludni!
A Generalissimus is nyugovóra tért, egy ilyen átmulatott éjszaka után nyilvánvalóan testőrsége nem is várta, hogy korán kikel az ágyból. A beszámolók innentől kezdve homályosak és néhol egymásnak is ellent mondanak, megpróbáljuk a legvalószínűbb eseménysort követni.
A személyzetnek hiába tűnt fel a nagy csend Sztálin hálójából,
Pizsamában feküdt a földön nyitott szemmel, saját vizeletében – magánál volt, mert pillantásával igent intett amikor megkérdezték, felfektethetik-e a kanapéra.
A testőrség vezetője értesítette Beriját, aki Malenkov kíséretében a helyszínre sietett. Sztálin ekkor állítólag békésen hortyogva aludt, így hiába bizonygatta a testőrparancsnok, mekkora nagy a baj, csak fejmosást kapott:
Sztálin elvtárs mélyen alszik. Ne zavard őt, minket pedig ne zaklass
– és a két férfi hajnali három órakor távozott.
Agyvérzés, rettegő környezet
Pedig tényleg nagy volt a baj. Sztálin boncolási jegyzőkönyvét a legnagyobb titokban őrizték, 2013-ban jutott hozzá először nyugati történész a Német Történeti Intézet munkatársa, Matthias Uhl személyében. E szerint pedig az „egyes számú beteg” március 1-jén este fél hétkor kapott agyvérzést, ami az agy bal féltekéjét érintette, és gyomorvérzés párosult hozzá.
Nem tudni, Berijáék miért nem tettek semmit, de A lényeg, hogy csak március másodikán reggel kilenc óra körül érkeztek orvosok a beteghez. A doktorok reszkettek a félelemtől, egyikük remegő kezéből a földre esett a diktátor műfogsora, a másik Berijától kért engedélyt arra is, hogy kigombolja Sztálin mellén a ruhát.
A diktátor jobboldalára teljesen megbénult, hideg borogatással, hashajtó hatású magnézium-szulfátos beöntéssel, a füle mögé tett piócával próbálták gyógyítani hatástalanul. Állapota mit sem javult, de legalább egyszer magához tért. A rettegés légkörét tökéletesen visszaadja a Magyarországon és a krími tatárok körében is hírhedt Vorosilov marsall reakciója:
Sztálin elvtárs, itt vagyunk mindnyájan, az ön összes igaz barátja és munkatársa! Hogy érzi magát, drága barátunk?
„Megátkozott minket”
Sztálin elvtárs nem tudott válaszolni, de nyilvánvalóan nagyon rosszul érezhette magát: többször vért hányt és március 4-étől megállíthatatlan csuklás rázta. Végül 1953. március 5-én, este 21 óra 50 perckor halt meg.
Hruscsov szerint életében egyetlen emberi lényt szeretett, mégpedig a lányát, Szvetlanát. Ő élete tönkretevőjét látta apjában, utolsó perceire így emlékezett vissza:
A vérzés az egész agyat elborította. Az utolsó tizenkét órában nyilvánvalóvá lett az oxigénhiány, arca egyre feketébb lett. Agóniája szörnyű volt. Szemünk láttára fulladozott. Amikor eljött a vég, egy pillanatra hirtelen kinyitotta a szemét, hogy pillantásával egybefogja mindazokat, akik körülvették. Rettenetes volt a tekintete, az őrület és a harag határvonalán, tele volt félelemmel a haláltól és a föléje hajló orvosok ismeretlen arcától. És ekkor történt valami érthetetlen és rémisztő, amit én még ma sem értek, de nem tudom elfelejteni: felemelte a bal kezét. Azt állíthatnók, hogy jelzett valamit az égen és megátkozott minket.
(Kiemelt kép: Wikipedia)
