A Mikulás jóval színesebb egyéniség volt a mai globalizált nagyszakállúnál

Eljött december 6., Szent Miklós püspök ünnepe, ami akkor nyer igazán hírértéket, ha Miklóst „becenevén” szólítjuk: Mikulás. Ma reggelre minden ablakba tett, szépen kitisztított cipő és csizma megtelt apró ajándékokkal.

Valójában ez Miklós halálának napja, így kissé fura lehet, hogy pont most ajándékoz, de szentről lévén szó, ez egyben égi újjászületésének dátuma is. Tehát mégiscsak van ok az ünnepre.

Ajándékozó és büntető figura

A Miklós napi ajándékozás Magyarországon osztrák hatásra jelent meg a XIX. században, és eleinte a városokban terjedt. A Mikulásról élő egyre általánosabb kép a globalizáció hatása, ma már Lappföldön él, ruhája piros, nagy szakálla hófehér, szánját rénszarvasok húzzák, munkáját manók segítik, a krampuszok lassan eltűnnek mellőle.

A téli ünnepek ajándékozó figuráinak régi hagyományai vannak egész Európában: részben szerencsét hozó és ajándékozó, részben ijesztő, démotikus lényekről van szó.

A magyar hagyomány részben a diákok középkori püspökválasztási szokásából ered, ami a XIII. században került Miklós napjára. Ez a miklósolás vagy Láncos Miklós ünnepe, Szent Miklós és a gyerekek szoros kapcsolatára épült, a karácsonyra való készülődés része volt:

Az ünnep előestéjén Szent Miklós betért azokba a házakba, ahol gyerekek voltak, imádkoztatta és vizsgáztatta őket, majd tudásuk alapján apró ajándékokkal jutalmazta, illetve virgáccsal büntette őket.

Láncos Miklós

Idővel az egész a tréfa és a játék irányába változott, sőt néha el is durvult. A fenyítést Miklós a későbbiekben a kíséretében lévő ördögökre, azaz krampuszokra bízta, akiktől meg is védte a kicsiket.

A kormos képű, szarvakat viselő krampuszok ijesztgették a gyerekeket, megpróbálták őket elragadni, a Mikulás erre megszégyenítette, elzavarta, esetleg láncra is verte őket – ezért nevezték a Mikulás ünnepet Láncos Miklósnak a Dunántúlon.

Ezen a XIX. századi német ábrázoláson nehéz az öröm jeleit felfedezni a kisfiú arcán:

A XIX század utolsó évtizedeire, az első ablakokba tett csizmák megjelenésekor a miklósozás „általánosságban” már zajos, játékos elemekkel tarkított szokás volt, kiszorult belőle a karácsonyra való lelki készülődés, sok helyen felbukkant benne a gonoszűzés is. Néha elég durván.

Csepregen például a fiatalok Miklós napján házról-házra jártak ijesztgetni, hosszú láncokat csörgettek, meg is verték vele a járókelőket. Ezen a napon senki nem mozdult ki szívesen otthonról.

Vépen Láncos Miklós álarcban, láncot zörgetve ijesztgette a lányokat a tollfosztóban, néha fához, kútágashoz kötözte őket és a gyerekeket. Cserébe gyakran megkergették.

Csornán a legények arcukat bekormozva, derekukra láncot kötve mentek a házakhoz köszönteni, imádkozni, amiért ajándékot kaptak.

Miklós, az ördög, az angyal, a halál és a koldus

Máshol egész eseménysorozat alakult az ünnep köré. Öt legény öltözött be Miklós püspöknek, angyalnak, halálnak, ördögnek és koldusnak, majd fonóról-fonóra jártak. Először a püspök lépett be, imádkoztatni kezdte a lányokat, akik tréfásan válaszoltak. Miklós ezért megharagudott, csöngetett, mire belépett a halál, és fa kardjával úgy tett, mintha lefejezné a pimasz menyecskét.

Beólálkodott közben az ördög, láncra verte a lányt, a konyhába vitte, ahol a legények ölelgetni kezdték. Megesett rajta az angyal szíve, visszavitte a szobába, legvégül pedig a koldus kért tőle alamizsnát. Ezt minden jelen lévővel eljátszották, de megesett, hogy egy-egy hevesebb asszony elkapta az ördögöt és jól megtáncoltatta.

Ehhez képest lássuk be, elég szegényes az a rénszarvas húzta szán és a cipőkbe rejtett csoki… A világért sem akarunk ünneprontók lenni, de ha hihetünk legendájának, Miklós püspök is jóval színesebb egyéniség volt a mai, „globalizált” nagyszakállúnál.

Feltámasztotta a halottakat

A XIII. században összeállított Legenda Aurea a Miklós, azaz Nicolaus nevet is megmagyarázza: nicos, azaz győzelem, és laos mint nép. Kisebb csavarral pedig így hangzik: a nép, vagyis a nép között elterjedt hitvány bűnök fölötti győzelem. De érthetjük úgy is, hogy a nép győzelme, hiszen életével és tanításával sok népnek bizonyította, hogyan lehet a vétkek és bűnök fölött győzedelmeskedni.

270-ben született Patera városában gazdag, szent életű szülőktől, kiválasztottsága hamar nyilvánvalóvá vált. Már egy naposan felállt fürdetés közben a teknőben, csak kedden és pénteken szopott, később pedig játék helyett sokkal inkább a templomok magányában érezte jól magát.

Már életében szentként tisztelték, számos csodát vitt véghez, képes volt a halottat is feltámasztani:

Egy ember, iskolás fia iránti szeretetéből, minden évben ünnepélyesen ülte meg Szent Miklós ünnepét. Egy alkalommal a fiú apja nagy lakomát készített, és sok klerikust meghívott. Eljött az ördög is a kapuhoz, és zarándok képében alamizsnát kért. Az apa gyorsan megparancsolta a fiának, hogy adjon neki alamizsnát. A fiú siet, de a vándornak hűlt helyét találja. Utánaered, s mikor egy keresztútra ér, az ördög megragadja a fiút és megfojtja. Az apa ezt hallván, jajveszékelni kezdett, hazavitte a holttestet, fölravatalozta a szobában, és fájdalmában kiáltozni kezdett, ezt mondván: »Drága fiam, mi történt veled? Szent Miklós, ez a jutalma a tisztelemnek, amelyet mind ez ideig irántad tanúsítottam?« S mikor ilyeneket és ehhez hasonlókat mondott, a gyermek, mintha csak álomból ébredne, kinyitotta szemét, és talpra ugrott.

Máskor egy gonosz vendéglős elcsábított három iskolás fiút, majd megölte őket, és mint a húst szokás, só közé egy hordóba rejtette a holttestüket. Miklóst egy angyal figyelmeztette az esetre, mire ő megjelent a vendéglős házánál, föltámasztotta a gyermekeket és megbüntette a bűnöst.

További csodákról és Szent Miklós életéről itt olvashat a középkori legendában.

(Kiemelt fotó: MTI/Kovács Tamás)