Valamikor a XII. században a közép-itáliai Assisiben élt egy posztókereskedő, Pietro Bernardore. Mérhetetlenül vagyonos ember volt, a város leggazdagabbjaként tartották számon. Provance-ból választott magának feleséget, és Pica asszonynak oroszlánrésze lehetett abban, hogy Pietro Franciaország nagy tisztelőjévé vált. Amikor a párnak 1181-82 táján fia született, a keresztségben a Giovanni, azaz a János nevet választották számára, de otthon csak “kis franciának”, azaz Francescónak szólították.
Lelki fegyverre cserélte a fizikait
A kis Francesco nem járt iskolába, de az olasz mellett írt és olvasott latinul és franciául, 18 éves koráig pedig kitanulta a posztókereskedés titkait. Emellett boldogan élte a dúsgazdag ifjak gondtalan életét, kedvelte a harci játékokat, szórta a pénzt, és szívesen mulatozott barátaival. Amikor városa Perugia ellen hadba vonult 1201-ben, Francesco is kardot kötött az oldalára.
A következő évben megsebesült, fogságba esett, ahonnan 1203-ban teljesen más emberként tért haza. Az átélt szenvedések, a hadifogságban szerzett betegsége rádöbbentette, milyen könnyelmű, léha életet élt addig, és magasabb rendű dolgokról kezdett gondolkodni.
Csatlakozott egy újabb sereghez, ám útban Apulia felé, Spoletóban különös álma volt. Egy hang a nevén szólította, és úticélja felől érdeklődött. Ő részletesen el is mesélte, Apuliába tart hadi babérokat szerezni. Erre a hang ismét kérdezett, a beszélgetés folytatódott:
– Ki tehet több jót, az úr, vagy a szolga?
– Az úr.
– Hát akkor miért keresed az úr helyett a szolgát?
– Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?
– Térj vissza szülőföldedre, mert látomásod lelki értelemben fog beteljesedni.
Eme álom hatására a fizikai fegyvereket lelkiekre cserélte, és a dicsvágyó Francescóból “megszületett” az ember, akit ma Assisi Szent Ferencként tisztelünk. És akinek tiszteletére Jorge Mario Bergoglio bíboros 2013-ban, pápává választásakor a Ferenc nevet vette fel.
A mennyei atyát választotta
Ferenc a látomás után rögvest visszafordult, és rokonai, barátai, a város közvéleményének legnagyobb megdöbbenésére az Assisi melletti lepratelepen vállalt szolgálatot, a legalantasabb munkákat végezte. Napjait főleg imáiba merülve töltötte, a csendet kereste. Rómába zarándokolt, belső sugallataihoz kezdett igazodni. A Szent Damján kápolnában 1205-ben háromszor hallotta a feszületről Krisztust: “Ferenc, menj, s állítsd helyre Egyházamat, mely, mint látod, romokban van!”
Eleinte persze mindenki bolondnak nézte, apja szép szóval és erővel is próbálta “észre téríteni”. Nem járt sikerrel, ezért először a városi tanácsnál, majd a püspöknél tette feljelentést fia ellen, hogy visszaszerezze tőle örökségét. A nyilvános tárgyaláson Ferenc anyaszült meztelenre vetkőzött, ruháit és erszényét a püspök lábai elé tette, majd így kiáltott fel:
Halljátok mindnyájan! Örömmel adom vissza atyámnak azt, ami az övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom mondani: »Atyám, Bernardone«, hanem azt mondom: »Miatyánk, ki vagy a mennyekben!«
A püspök erre saját palástjával takarta be a férfit, és nincstelenként elhagyta a világot, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Eleinte azon dolgozott, hogy felújítsa a környék romos templomait: felcsapott vásári énekesnek, és amikor az emberek köréje gyűltek, építőkövet koldult tőlük.
Tökéletes szegénység
Szó szerint vette az evangéliumot, amikor Jézus az apostolok számára előírta, hogy ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát, ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem. „Ez az, amit keresek!” – kiáltott fel Ferenc, és mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna „ruhában” vándorolt a vidéken.
Összesen tizenegyen csatlakoztak hozzá, és miután Ferenc egy évig oktatta őket, párosával elindultak prédikálni. Közösségük egyenrangú testvérekként élt együtt, magukat kisebb testvéreknek nevezték. III. Ince pápa 1209-ben szóban jóváhagyta, majd 1223-ban írásban is megerősítette az Ordo Fratrum Minorum, azaz a Kisebb Testvérek rendje, a ferencesek létrejöttét.
Ferenc alázatból nem akart pap lenni, ő és társai szigorú szegénységben élték életüket. Gyakran nélkülözték a legszükségesebb dolgokat is, csúfolták, bántalmazták, és leginkább saját rokonságuk üldözte őket. De az „assisi bűnbánók” végtelen türelme fölkeltette az emberek figyelmét: soha egyetlen fillért nem fogadnak el, vidámak és egymással szemben nagyon figyelmesek a szeretetben.
Sokan nyilvános bűnvallomás után, vagy anélkül, de elajándékozták minden vagyonukat, és csatlakoztak a ferencesekhez. Olyan sokan, hogy az alapítás után néhány évvel pünkösdkor már ötezer testvér gyűlt össze.
Megjelentek rajta a stigmák
Ferencet érdekes kapcsolat fűzte a természethez. Egyszer például átkot mondott egy vörösbegyre, mikor az elette a gyengébb madarak elől a szemet, és nem kedvelte a hangyákat, mert azok gyűjtenek maguknak. Különösen azokat a teremtményeket szerette, amelyekben Isten vagy a rend képmását látta: a búbospacsirtát, a bárányt vagy a Napot. Baráti módon tudott szólni az állatokhoz, mintha az egész teremtés paradicsomi állapotából mutatott volna meg valamit.
Sokat szenvedett. Assisibe visszatérve súlyos gyomor- és májbántalmak gyötörték, lábai megdagadtak. Éjszaka álmatlanul feküdt sárkunyhójában, vak volt, vérzett, és láztól reszkető testén patkányok szaladgáltak. Amikor az orvosok közölték vele, hogy hamarosan meg fog halni, felkiáltott: „Isten hozott, halál testvér!”
1226. október 3-án megáldotta testvéreit, fölolvastatta Jézus búcsúbeszédét, és még egyszer átnyújtott a jelenlévőknek egy-egy falat kenyeret. Majd megkérte őket, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta földre: azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája. Énekelve adta vissza lelkét az Úrnak.
IX. Gergely pápa avatta szentté 1228-ban, ünnepét október 4-ei dátummal azonnal felvették a római naptárba.
