Pozsony után Eisenachnál is megvertük a németeket

Ma kissé méltatlanul kalandozásoknak nevezzük győztes csaták, hadjáratok több évtizednyi sorát, amelyet őseink Kárpát-medencei megtelepedésük után indítottak a szélrózsa szinte minden irányába. Vagy már előtte is? 881-ben egy Bécs alatt küzdő magyar sereget említenek a források. Honnan indultak és hova tértek haza? Nem tudjuk.

Azt viszont igen, hogy 899-ben keleti frank szövetségben a Brenta melletti csatában tönkreverték Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő seregét.

Majd a bajorokkal háborúztak, 904-ben ismét Észak-Itáliában küzdöttek immár Berengár szövetségeseként, 906-ban pedig a szláv dalamancok hívására Szászföldre vezettek háborút.

Nyomatékosították a pozsonyi üzenetet

A frankok 907-re megértették, milyen veszélyes a láthatóan jó erőben lévő Magyar Nagyfejedelemség megtelepedése a szomszédban, ezért IV. (Gyermek) Lajos király elrendelte, hogy “a magyarok kiirtassanak”. A vége pedig az lett, hogy Pozsony környékén Árpád vitézei tönkreverték a kor Európájának egyik leghatalmasabb és legjobban felszerelt hadseregét.

A következő évben őseink nyomatékosították a védekezésből aratott pozsonyi diadal “mondanivalóját”, miszerint végleg helyet kívánnak foglalni a nagyok között. Komoly sereg tört be a Szászok földjére, amelynek Burghard őrgróf vezetésével próbálták a németek útját állni 908 augusztusában.

Az Eisenach mellett megvívott ütközetben augusztus 3-án viszont megsemmisítő vereséget szenvedtek, holtan maradt a mezőn az őrgróf és két püspök, a magyarok pedig Brémáig felégették a vidéket.

Célzott hadjáratok

A sort még hosszan folytathatnánk, de ennyi is elég, hogy kilyukadjunk mondanivalónk lényegére, a “kalandozásokra”. A szó maga is egy barbár nép szervezetlen, ötletszerű portyáit sugallja, és sokan ma is úgy vélik, a magyarság “bűnös módon” gyilkolta, rabolta végig Nyugat-Európát. Pedig nem.

A kontinens nyugati részén a X. század első felében erős megosztottság uralkodott. Hispánia jó részét arab hódítók tartották megszállásuk alatt, az egykori frank birodalom területén pedig egyenként is hatalmas tartományokat birtokló uralkodók harcoltak egymással Nagy Károly államának felélesztéséért. Ezekbe az állandósult harcokba kapcsolódott be a Magyar Nagyfejedelemség.

A keleti frankok 907-es támadását épp a magyarok államának látható megerősödése váltotta ki, miért gondolkodtak volna másképp őseink? Ők is tettek róla, hogy a német területek megosztottsága tartós legyen, a nyugati szomszéd ne erősödhessen meg túlságosan.

A “kalandozásokat” sokkal inkább nevezhetjük tudatos, politikai célok megvalósítására, államérdekből indított hadjáratoknak.

Csak a rablás?

Ezek során nyilván jelentős zsákmányt is szedtek, ám a legyőzött javai a kor szokásai szerint a győzőt illették. A frankok sem csináltak gondot az avar kagáni kincstár kifosztásából, ami pedig a kegyetlenséget, vérontást és pusztítást illeti, a nyugati katonáktól még tanulni is lehetett volna e téren.

A “rablóbanda” elképzelést cáfolja, és a központi irányítást feltételezi az is, hogy magyar seregek – ellentétben a vikingekkel és az arabokkal – soha nem fordultak egymás ellen,nem lehetett egyiket másikuk ellen felbérelni sem. És ha csak a zsákmányszerzés motiválta volna őket, miért tettek volna meg több ezer kilométert ellenséges területen, hágók közt átverekedve magukat?

Ha csakis ez lett volna a cél, keresve sem találhattak volna egyszerűbb célpontot és gazdagabb zsákmányt az északi karavánutak kereskedőinek, városainak fosztogatásánál. Északra viszont egyetlen portyát sem vezettek.

Végezetül álljon itt egy történet a Sankt Gallen kolostorát elfoglaló magyar csapatról 926-ból. Az egyik barát, a félkegyelmű Heribald nem menekült el a többiekkel, később pedig így emlékezett a “megszállókra”:

Bizony, igen tetszettek, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a kolostorunkban […] amikor egyszer intettem nekik, hogy az Istenre gondolva legalább a templomban viselkedjenek csendesebben, súlyos ütéseket mértek a nyakamra, de tüstént borral kínáltak, így tévén jóvá, amit ellenem vétettek; ezt egyikőtök se tette volna velem.