A propaganda, a keletről érkező hírek hatására a magyar lakosság rettegett a Vörös Hadsereg katonáitól. A szovjetek 1944. augusztus 26-án értek magyar területre az Úz völgyében, komoly harcok közepette vonultak nyugat felé, míg a front 1945 áprilisában átvonult az országon.
A Magyar Nemzeti Levéltár “Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között című dokumentumgyűjteményében. Szederkényi Györgyné emlékezett vissza 50 év távlatából Székesfehérvár szovjet megszállására.
Az ember szeretne bebújni a földbe
’44 decemberében az oroszok már a város széléről ágyúztak, hangosbemondón hívták fel a lakosságot, hogy ne támogassa a németeket. “Itt meg megvolt az ellenpropaganda: pálinkával itatják a katonákat, rongyosak, éhesek, a tisztek hátulról, fegyverrel kényszerítik harcba őket. Ölnek, pusztítanak, nők, szabad rablás, stb.”
Szederkényi Györgyné Klára családjával a pincében vészelte át a harcokat, ahogy írja, “azt sem tudtuk, mi van a szomszédban majd egy hónapig”. Hallották, ahogy közelednek a katyusákból kilőtt száz és ezer rakéta robbanásai.
Azt nem lehet leírni, milyen érzés, hogy az ember szeretne bebújni a földbe. És micsoda megkönnyebbülés, hogy továbbment. De jön vissza. És ez tart napokon, éjszakákon keresztül.
Inkább a halál?
A Vörös Hadsereg végül 1944. december 23-án vonult be a városba. A család a pinceablak elé tett deszkák résein nézte, ahogy lassan, a fal mellé lapulva egyesével megérkeznek a katonák, majd a menetoszlopok. Katyusákról és partizánokról énekelve masíroztak végig Fehérváron. A pincében pedig tetőfokára ért a rettegés. Elképesztő mondat:
Mi meg mindenre el voltunk készülve. Apám azon gondolkodott, hogy joga van-e kiirtani a családját. Szegény.
Aztán az oroszok elkezdtek házról-házra járni, németeket kerestek. Mikor Szederkényinéék kertjébe is beugráltak, édesapja cigarettával tömte meg a zsebét, és felemelt kézzel kiment a pincéből. Nem bántották, de a cigarettát és az óráját elvették. “Hányszor hallottuk: davaj csasz!”, azaz Add ide az órát!
Minden kölnit megittak
Később egy orosz már lement a pincébe géppisztollyal a kezében. Odabent lecsavarták a petróleumlámpa lángját, szinte teljesen sötét volt. Idegörlő percek következtek:
Lassan szemügyre vett bennünket körben. Testvéremet, apámat, nagyanyámat, engem, édesanyámat. Sorban mindegyikünkre ráfogta a fegyverét és rábámult. Naná, hogy féltünk.
Testvére magas, majdnem szőke, 17 éves fiú volt, akit a katona németnek nézett. Apja a srác bizonyítványát mutogatta, hogy diák. Magyar iskolásfiú.
Nagy nehezen elfogadta és gondolkodott, aztán elment. Lehet, hogy előtte ivott egy kis kölnivizet vagy parfümöt, már csak azért is, mert egyedül jött le a pincébe. […] A közelben volt egy illatszerbolt, azt is kirámolták, és amit találtak, megitták. Egyébként folyton ordibálva beszéltek egymással is. Később jöttünk rá, hogy ettől nem kell félni.
A németek január 22-én visszafoglalták Székesfehérvárt. “Az oroszok nem messze vonultak vissza, várható volt az újbóli felszabadítás. Már az első is szörnyű volt. Egy éjjel azonban eltűntek”.
Folytatjuk!
Cikkünk forrása: “Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között. Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2015. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: L. Balogh Béni.
(Kiemelt kép: Fortepan)
