Ma már az általánosban megtanuljuk, hogy a vért a szív keringeti a testben az ereken keresztül, és a vérátömlesztés is rutinnak számít. De hogy ez a tudás ilyen természetes legyen, ahhoz az orvoslásnak évezredes utat kellett bejárnia. Az újkor hajnalán több elmélet is létezett a vér szerepéről. Gyanították például, hogy a szívből az elhasználódott vér a tüdőbe kerül, majd levegővel “felfrissülve” oda is tér vissza. Ez lenne a kisvérkör, de bizonyítására senki nem vállalkozott.
Ókori tudás kőbe vésve
Még a XVII. század doktorainak is az ókori görögök tudására kellett támaszkodniuk ez ügyben, amit a még ekkor is megfellebbezhetetlen tekintély, a Krisztus utáni II. században élt Galénosz hagyott az utókorra.
A vér eztán visszafolyik a májba, a salakanyagok pedig a kilélegzett levegővel és a vizelettel távoznak. Az artériákon viszont légnemű anyag halad, a levegőből származó éltető elem, a pneuma.
Csak Isten értheti meg?
Ez volt a kőbe vésett tudás, amikor az angol William Harvey 1602-ben orvosi diplomát szerzett. Sikeres doktorként egyre magasabb körökbe emelkedett, évekig szolgálta a királyi családot is. Magas támogatóinak köszönhetően sok időt és energiát tölthetett a “vérmozgás” tanulmányozásával. A szív mozgását annyira nehéz követni, hogy sokáig Harvey sem igazán hitt a sikerben:
A feladatot olyan merésznek, nehézségekben bővelkedőnek találtam, hogy hajlamos voltam hinni: a szív mozgását csak az Isten értheti meg
– idézi Birtalan Győző Óriáslépések az orvostudományban című művében.
Éveken át kutatott, a királyi vadászatokon megsebzett, de még élő állatokat boncolt – több mint 80 faj számtalan egyedét. Megfigyelte például, hogy a szív egy óra alatt a testsúly háromszorosának megfelelő vért lövell ki. Ha Galénosznak igaza volt, akkor hogyan termelődhet ennyi vér ilyen rövid idő alatt, és hova tűnik? A test szövetei nem bírnak ekkora mennyiséggel – morfondírozott.
A pokolba vezető út is jó szándékkal…
Egyetlen logikus magyarázat volt: a vér kering a szervezetben. A ütőereken indul, majd a vénák hálózatán jut vissza. Megfigyeléseit, következtetéseit számos bizonyíték felsorolásával 1628-ban adta ki A szív mozgásáról címmel. Megszületett a vérkeringés tana, ami először a szakma heves elutasításával találkozott, de lassanként mégis győzedelmeskedett.
A vércsoportokat ekkor még nem ismerték, a próbálkozások sokszor végződtek halállal, az állatok vérének “átcsapolásáról” nem is beszélve. A szörnyű tapasztalatok egy idő után kijózanították a lelkes doktorokat, bár a későbbi évszázadokban is időről-időre megpróbálkoztak vérátömlesztéssel. Biztonságossá akkor vált, amikor Karl Landsteiner a XX. század fordulóján meghatározta a vércsoportokat.
