A magyar főváros fejlődésének komoly gátja volt a XIX. század első felében, hogy Buda és Pest között nem volt a stabil összeköttetést biztosító állandó híd. “A Dunától kettészakított haza s annak szívének összeforrasztását” elsősorban Széchenyi István gróf szorgalmazta, akit részben személyes ok vezetett. Az erős jégzajlás miatt nem tudott átkelni a folyón, és nem vehetett részt édesapja temetésén 1820. január 4-én.
Egy évvel később így fogalmazott: “egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol”. Nemhiába ő volt a legnagyobb magyar…
Angliai útján a grófnak megtetszett a frissen átadott Temze-híd Marlow városában, és terveket kért annak alkotójától, William Tierney Clarktól. Ő csak névrokona volt későbbi helyettesének, a Lánchíd munkálatait a gyakorlatban irányító Adam Clarknak.
Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele (Wikipedia)
A híd soha nem készül el!
Az országgyűlés az 1836-ban döntött az első állandó magyarországi Duna-híd építéséről, az ehhez kapcsolódó munkák szervezésére testületet állítottak fel Széchenyi elnökletével. Clark (még mindig nem Adam) három tervet mutatott be, amelyekből a 380 méter hosszú, háromnyílású változatot fogadták el. Elég szerencsétlen volt a hely kiválasztása, a budai oldalon ugyanis a híd a Várhegybe futott, ezért kellett később megépíteni az alagutat. Tegyük hozzá, ma már örülünk neki, ez is Budapest egyik éke.
Építésvezetőként ekkor érkezett Budapestre Adam Clark, és 1842 augusztusának elején ünnepélyes keretek közt lerakták az alapkövet. Az építkezés azonban cseppet sem volt eseménytelen. A forradalom és szabadságharc eseményei komolyan hátráltatták az építkezést, a célegyenesben, 1848 nyarán pedig súlyos baleset történt.
Július 18-án este fél nyolckor az utolsó tartólánc kifeszítése történt, amire mind a parton, mind a közelbe kormányzott hajókon tengernyi ember gyűlt össze. A tartólánc már majdnem a helyére került, amikor az emelőcsiga lánca elszakadt, és a súlyos hídelem a két pillér között lévő, emberekkel teli hajóra zuhant. Sokan – köztük maga Széchenyi is – a vízbe estek, az elszabadult hajóroncsok pedig a közeli hajóhidat is szétszakították.
Az amúgy is rossz testi és lelki állapotban lévő gróf összeomlott. “8 óra előtt elpattan a dob egyik gyűrűje, és lezuhan az egész! Én, Majláth, két kisfiam, Adam Clark csak nagynehezen menekülünk meg. Nyitva látom a: túlvilágot! – Babilon! Pusztulás! Nem Kossuth és társai tesznek tönkre mindent, amit én megpendítettem – hanem magasabb hatalmak, a Nemezis! Szétmorzsolódva érzem magam! Most már világosan látom, hogy el vagyunk veszve, visszasüllyedünk a barbárságba. A híd sohasem fog elkészülni, romként fog itt állni” – írta naplójába.
Clark Ádám megmentette
Augusztus végére a híd elkészült, ám az átadásra még várni kellett. Első utasa a császáriak elől a Szent Koronát Debrecenbe menekítő Bónis Sámuel országos biztos volt 1849. január 1-jén. Néhány nap múlva osztrák katonák tízezrei masíroztak végig a magyar főváros első hídján. Májusban pedig, mikor a honvédek Budát ostromolták, a vár parancsnoka, Heinrich Hentzi parancsot adott a híd felrobbantására.
Alois Alnoch megpróbálja felrobbantani a hidat (Wikipedia)
Ekkor Adam Clark lépett közbe, megnyittatta a Lánchíd kamráit és a Dunát összekötő zsilipeket, a szivattyúkat pedig összetörette, hogy a betódult vizet onnan ki ne szivattyúzhassák. Ezzel megvédte alkotása legsebezhetőbb részét, az osztrákok kénytelenek voltak magára a hídra tenni a puskaporos hordókat. Ám a robbanás így nem okozott komoly kárt az építményben, viszont a kivitelezésével megbízott osztrák ezredest darabokra tépte a detonáció.
Nem sokkal később a visszavonuló Dembinszky Henrik akarta elpusztítani a hidat, de Adam Clark ezt sem hagyta. Rábeszélte a tábornokot, hogy inkább bontassa le egy nagyobb darabon a kereszttartókat és az útpályát, így a híd négy-öt napig járhatatlan lesz. Ennél több időt úgysem nyerhet, mert az ellenség hajóhidat épít.
Haynau volt az első
A harcok végeztével aztán megtörtént a Lánchíd felavatása is 1849. november 20-án. Sem Széchenyit, sem Adam Clarkot nem hívták meg, és egyáltalán senki nem ünnepelt az aradi vértanúk és Batthyány Lajos kivégzése után a megalázott országban. Elsőként Magyarország leggyűlöltebb személye, Julius Haynau haladt át a Lánchídon.
Amit pedig sem az osztrákok, sem a magyarok nem tettek meg, megtette a visszavonuló német hadsereg: 1945. január 18-án levegőbe röpítették a hidat. A háború után azonnal megkezdődött az újjáépítés, hivatalosan 1949. november 20-án, száz évvel az első hídavatás után adták át ünnepélyesen.
