Gábor Áron, a székely határőrcsalád gyermeke maga is a katonai pályát választotta, 31 évesen, 1845-ben azonban leszerelt és kivándorolt Moldvába. Itt megházasodott és letelepedett, de a szabadságharc hírére azonnal hazajött felajánlani szolgálatait. Korábban pattantyús ágyúkezelői kiképzést kapott, majd a pesti tüzérezrednél szolgált és dolgozott a bécsi ágyúgyárban is. Tüzérképző műszaki főiskolára nem sikerült bejutnia, de autodidakta módon szorgalmasan képezte magát az ágyúöntő mesterségben.
Bekapcsolódott Háromszék önvédelmének megszervezésébe és felajánlotta ágyúöntő szaktudását is, ám az 1848. októberi Székely Nemzeti Gyűlésen senki nem vette komolyan – írja a Múlt-kor.hu. Ősz végére Erdély Háromszék kivételével elveszett, egymást érték a nemzetgyűlések: a székelyek elképzelhetetlennek tartották, hogy letegyék a fegyvert. A november 16-ai gyűlésen felszólalt Gábor Áron is.
Hatalmas siker
“Uraim! Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell. Semmi mást nem kérek, mint felhatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és ha azokkal a próbalövésnél célt nem találok, magam állok tíz lépésnyire az ágyú elejébe céltáblának.”
Felajánlását hatalmas öröm fogadta. Tizenkét nap múlva előhozta műhelyéből első két ágyúját, a vasbékákat, és 250 méterről sikeres próbalövést is végzett a Sepsiszentgyörgy melletti domboldalban. Először Bodvajon, majd Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen rendezett be ágyúöntőműhelyet, az elején vasból, később pedig beolvasztott bronzharangokból készítette a lövegeket. Arra azonban mindig ügyeltek, hogy minden faluban maradjon legalább egy harang, amivel a vészjeleket lehet továbbítani.
Ugyanis az alapanyagot a harangok szolgáltatták. Marosszék 93, Udvarhelyszék 14, Aranyosszék 25, Háromszék pedig 125 harangot küldött a kézdivásárhelyi műhelybe. A következő év nyaráig körülbelül 70 ágyút öntött itt. Minőségben persze elmaradtak a korszak legjobb lövegeitől, de a körülményekhez képest kiváló alkotások voltak. Első bevetésük remekül sikerült: az 1848. november 30-ai első hídvégi ütközet az ágyúknak köszönhetően székely győzelmet hozott. A császáriak annyira meglepődtek, hogy a támadó Puchner tábornok úgy vélte, francia tüzérség tartózkodik Háromszéken.
Életét és vagyonát áldozta
Gábor Áron minden vagyonát pénzzé tette, hogy támogassa a szabadságharcot. Elképesztő kitartással, éjt nappallá téve dolgozott. Műhelyéből a csatába ment, majd vissza, hetekig, hónapokig szinte nem aludt: volt egy kis zenegépe, annak hangjára szendergett olykor egy-egy órát. Művelt, németül és románul is kitűnően beszélő, jó humorú embernek írják le a források. Alárendeltjeivel udvariasan viselkedett, mindig szerény maradt, azonban hirtelenharagú is tudott lenni, ha valakin a nyerészkedés, s nem a haza szabadságának vágyát fedezte fel.
Életét is a hazának szentelte, az oroszok ellen vívott harc közben halt hősi halált 1849. július 2-án. A szemtanú így emlékszik: “lóháton száguldozott, vezényelt, az irányzást és az előrenyomulást irányította, biztatta, dicsérte vagy korholta az irányzókat. Lovára hajolva figyelte a lövések útját a középső részen, hol a legmakacsabbul folyt az ütközet”. Előbb lovát lőtték ki alóla, majd egy háromfontos ágyúgolyó leszakította a bal karját és a fél mellét.
