Az autók megjelenésével és terjedésével Magyarországon is megszületett az igény a járművek valamiféle regisztrációjára, nyilvántartására. A kötelező műszaki vizsgát és a hatósági rendszám használatát már 1901-ben előírták. Öt évvel később a “legnagyobb” rendszám a 351-es volt, és Törley József egyik teherautóján függött. 1910-ben már 15 járműkerületre osztották az országot, amelyek betűjelet kaptak, így az új rendszám egy betűből, kötőjelből és három számból álltak.
Nem menekülhet a bűnös
A második világháború után a nyersanyaghiány miatt a tulajdonosok maguk látták el rendszámmal járművüket. Ennek a vége a vége az lett, hogy sokan kitalált jelölést használtak, és engedély nélkül közlekedtek. A két betűből és hat számból álló kódot 1958-ban vezették be, a kezdőbetűk a jármű típusára, jellegére, üzembentartójára utaltak. A jelenleg is használt három betű és három szám 1990-től érvényes.
No, de kanyarodjunk vissza a hőskorba, amikor 1934-ben egy magyar feltaláló megoldást talált a “lelkiismeretlen cserbenhagyásos gázolások” felgöngyölítésére. A vészelhárítónak nevezett szerkezet nem akadályozza meg a balesetet, de lehetetlenné teszi, hogy a sofőr nyom nélkül elhagyja a helyszínt.
A szerkezet elsősorban leállítja a motort az ütközés pillanatában, majd sok apró papírfecnin szétszórja az autó rendszámát. Így ha a bűnös valahogy mégis meglépne, rendszámát biztosan hátrahagyja a környéken. És hogy a sofőr nehogy elfelejtse feltölteni a vészelhárítót a papírdarabokkal, ezt a feladatot a tervező a hatóságokra bízta. A leplombált dobozba az autós nem nyúlhat bele. A Filmhíradó eredeti felvételét a nagyreményű találmányról ide kattintva nézheti meg.
A gyalog járók védelmében
Egy másik, a közlekedés biztonságát növelő fejlesztés a házfalakra függesztett “Vigyázz, autó” feliratot száműzte volna a múzeumokba. Az 1937-ben benyújtott találmány indoklása szerint „mindannyiszor, amikor a gépjárművek fallal határolt udvarból, kocsiszínből az utcára hajtanak, a gyalogjárók testi épségét, de legalább is idegeit nagy mértékben veszélyeztetik”.
Az említett tábla ráadásul gázolás esetén csak a felelősség elhárítására jó, sőt maga a sofőr is bátrabban hajt ki a kapun annak biztos tudatában, hogy “kint van a tábla, nem lehet baj”- bizonygatta találmánya létjogosultságát Zimányi László mérnöki kamarai tisztviselő. Mi több: a kreatív megoldással nem kell folyamatosan készenlétben állnia a gyalogosokat az utcán figyelmeztető, úgynevezett jelzőembernek.
A megoldás tehát: A kijárattól bizonyos távolságra egy rugalmas acéllemezzel lezárt csatornát helyeznek el, amely az áthaladó autó súlya alatt elmozdul és rövidre zár egy áramkört. Épp annyi időre, amíg egy autó kényelmes tempóval kihajthat a kapun. A rendszer emellett működésbe hozza a “gyalogjárók figyelmeztetésére a kapu elé helyezett jelzőtárcsát és ugyanígy a gépkocsi útjába helyezett, a soffőr figyelmeztetésére szolgáló jelzőtárcsát is”.
Annyi biztos, hogy egyik ötlet sem vertgyökeret a gyakorlatban, és sajnos a találmányok közvetlen sorsát sem ismerjük.
