A Nap nélkül nincs élet a Földön – hogy miért, az nem szorul magyarázatra. Csillagunkból érkeznek ugyanakkor azok a halálos UV sugarak is, amelyek képesek lennének elpusztítani a földi élet ma ismert formáit. A kezdetekben ezek a “sötét erők” voltak az urak, az élet nem is jöhetett volna létre, és létezhetett volna máshol, mint az óceánok mélyén, a víz jótékony védelmében. Kétmilliárd évvel ezelőtt azonban a tengerek apró, anaerob élőlényei oxigént kezdtek termelni, ami szépen, lassan felhalmozódott a légkörben.
Pajzsot tesz fölénk a támadó
Hat-hétszáz millió éve léptük át a vízválasztót. Amikor a magaslégköri oxigén már olyan védőburkot vont a Föld köré, ami lehetővé tette az élőlényeknek, hogy kitehessék lábukat a szárazra: ekkorra állt össze a magasban annyi ózon, ami képes volt megvédeni a szárazföldi bioszférát. Ráadásul épp a pusztító UV sugaraknak köszönhetjük e védőpajzsot – hangzott el a konferencián, amit az Országos Környezetegészségügyi Intézet rendezett az ózon világnapja alkalmából.
Az oxigén párba kapaszkodva jutott a légkörbe, ahol az UV sugárzás ismét szétválasztotta őket, mondhatnánk vesztére. Merthogy az atomok válaszul hármas molekulába rendeződve megalkották az ózont (O3), amely visszaveri a talaj felé tartó ultraviola sugarakat. Az ózonpajzs vagy ózonréteg azóta is hatékony védelmet nyújt a napsugarak káros hatása ellen. Ma az O3 a talajtól a legfelsőbb rétegekig megtalálható, de 15-30 kilométeres magasságban a legsűrűbb, itt alkot “pajzsot” felettünk.
fotó: Thinkstock
Kivédtük a saját csapást
Ez az a magasság ugyanis, ahol még elég erősek az ultraviola sugarak, de már elég O2 van jelen, hogy a reakció végbemenjen. A magaslégköri ózon koncentrációjának mértéke az 1960-as években kezdett csökkenni, majd a tendencia a ’80-as évektől mélyzuhanásba kezdett. A pusztulásért 70-75 százalékban az emberi tevékenység volt felelős, a hűtéshez és az aerosolok hajtóanyagaként használt gázok kieregedésével – monda el Tóth Róbert meteorológus, az Országos Meteorológiai Szolgálat elemző szakértője.
A felismerés ütött, a világ összekapta magát, és létrehozta az eddigi legtöbb eredménnyel járó környezetvédelmi megállapodást: 1987. szeptember 16-án aláírták a montreali jegyzőkönyvet, miszerint megszüntetik a magaslégköri ózont lebontó vegyületek gyártását, kereskedelmét és használatát. Mára gyakorlatilag a világ minden országa csatlakozott a szerződéhez, a siker pedig nem is maradt el. Az ózonkárosító anyagok gyártása és forgalmazása hivatalosan nullára csökkent – más kérdés, hogy ezek kiváltása többnyire üvegházgázokkal történik…
Ne igyunk előre…
Az összefogásnak köszönhetően ózonpajzsunk a század közepére visszaáll a ’80-as évek szintjére, és “szilárdsága” egyre nő majd. Miután pedig az ózon a Napból érkező káros sugarak ellen véd, joggal várhatjuk, hogy a bőrrák is visszaszorul, különös tekintettel arra, hogy ezt a csapást szinte egy az egyben az UV sugárzás mérte ránk. Ebben viszont csalódnunk kell. Az ózonréteg folyamatosan épül vissza, a bőrrákos megbetegedések száma viszont évről évre nő.
A környezetvédelmi erőfeszítések eredményeként – amihez Magyarországon a kommunista nehézipar gyors leépítése is nagyban hozzájárult – egyre csökken a légszennyezettség. Ez pedig azt jelenti, hogy a “tiszta levegőn” keresztül a Napból érkező káros sugarak is gyengébb szűrőn keresztül érik el a felszínt és az emberi bőrt.
Mindent összevetve tehát valamikor az évszázad utolsó évtizedeire várhatjuk, hogy az emberiség jó irányba tett erőfeszítései ellensúlyozzák a korábbi hibák hatásait. Az ózonpajzs unokáinkat már éppúgy védi majd a Nap káros sugaraitól, mint apáinkat és nagyapáinkat – ezzel már Tóth Zoltán meteorológus, csillagász, az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa nyugtatta a hallgatóságot.
És hogy a végéről ne hiányozzon a konklúzió: győzelemről számolhatunk be az ózon világnapján, az emberiségnek talán tényleg sikerült sikerül beforrasztani egy sebet, amit a Föld testén ütött. Holnap pedig a többi százat és ezret próbáljuk meg…
