Mindenkivel előfordult már: az ember egyetlen pillanatra veszi le a szemét a lábasról és bekövetkezik a tésztapokalipszis, az egész konyhát elönti a tűzforró, bugyogó, habzó árvíz. Adódik hát a kérdés, hogy mégis miért? A fent leírt időzítés nyilván Murphynek köszönhető, magának a jelenségnek viszont tudományos magyarázata van.
Az egész a tészta összetételének köszönhető – liszt, víz és tojás, gyakorlatilag keményítő és fehérje különböző formákba szárítva. Kellően meleg és nedves környezetben (mint mondjuk egy lábas forró víz) a keményítő addig szívja magába a vizet, amíg fel nem robban. Ekkor a “keményítő-molekulák” megzavarják az állóvizet és elkezdenek az oly ismerős fehér habon dolgozni.
A problémákat az okozza, hogy a keményítős buborékok az átlagos buborékoknál sokkal jobban bírják a gyűrődést, vagyis nem hajlandóak olyan könnyen kipukkadni. Az így keletkező hab viszont elzárja a menekülni vágyó hő és gőz útját, amely viszont egy idő olyan erőt gyűjt, hogy kilöki a habot az edényből.
Nyilvánvaló megoldást jelent, ha az ember őrt áll és sűrű kavargatással, esetleg a hab eltávolításával előzi meg a helyzetet. Amennyiben ehhez nincs kedve, próbálkozhat nagyobb edénnyel, hogy az egész folyamatnak legyen helye, avagy fedő nélkül, ami a túlfutás szempontjából biztonságosabb ugyan, de a főzés szempontjából lassabb megoldás – ráadásul így csak pazarolja az értékes energiát.
Esetleg van egy konyhamentő ötleted? Oszd meg velünk a kommentek közt!
