Vannak kifejezéseink, amelyek – szó szerint! – megtévesztésig hasonlítanak egymásra, így törvényszerű, hogy sokan el is rontják a használatukat. Mi jön ki ebből? Kissé komikus mondatok a beszélő tudta nélkül.
Tegyük fel, hogy összehívtunk egy megbeszélést a munkatársainkkal/ügyfeleinkkel. Hogyan köszönjük meg a végén, hogy eljöttek? Netán így: „Köszönöm a részvétet” ? (Hallottunk már ilyenről…)
Vajon mi lehet a téma a megbeszélésen, ha annak, aki összehívta, részvétnyilvánításokat kell fogadnia (= „Köszönöm a részvétet!”) ?
A részvét a hétköznapi szóhasználatban ’a gyászolókkal való együttérzés’-t jelenti. Elvonással keletkezett a „részvétel” szóból, amely vallásos, egyházi szövegkörnyezetben ma is felbukkan azonos jelentésben (a latin compassio, azaz ’együttérzés’, ’részvétel a szenvedésben’, ’bevonódás a szenvedésbe’ magyar megfelelőjeként).
A részvétel jelentése a részvétével szemben nem szűkült le a gyászban osztozás kifejezésére, nap mint nap használjuk: részvétel a választáson, részvétel a tüntetésen, vagy így: „A RÉSZVÉTEL A MEGBESZÉLÉSEN AZ OSZTÁLY MINDEN DOLGOZÓJÁNAK KÖTELEZŐ!”
Szóval ha – tegyük fel – osztályvezetők vagyunk, ilyen esetekben mindenképpen a részvételt köszönjük meg a munkatársainknak/ügyfeleinknek. És akkor ők nem fognak mosolyogni, miközben kimennek az ajtón (kivéve, ha például az év végi jutalmakról közöltünk velük jó híreket. De az ugye teljesen más ügy…).
