Az Illinois Egyetem egyik kutatója azt állítja, hogy nem lenne szükséges a cukrot az olvadáspontjáig melegíteni, elegendő lenne helyette alacsonyabb hőmérsékleten, ám hosszabb ideig tartani. Schmidt ahhoz hasonlította az új ismeret birtokában elérhető változást, mint amikor a tejet forralás helyett pasztőrözni kezdték.
A tudós szerint a szakirodalom széles sávban adja meg a cukor olvadáspontját. A különbséget azzal indokolják, hogy változó a cukor szennyezettsége, illetve mások a műszerek. Kísérleteik azonban azt mutatták, hogy az anyag olvadáspontja attól függően változott, hogy milyen sebességgel hevítették.
Ebből vonták le azt a következtetést, hogy a cukor “olvadása” – termodinamikailag – nem valódi, mert nem tartja meg az anyagszerkezet állandóságát egy adott pontig. Ezt követően nagy teljesítményű folyadékkromatográfiás berendezéssel kimutatták, hogy egy pont után, a cukor megszűnt cukornak lenni, az “olvadás” látszólagos volt, valójában egyfajta bomlás játszódott le benne.
