Jelenleg a gerincesek 99 százalékánál, beleértve az embert, “felfüggesztett” alsó állkapoccsal rendelkezik, amely lehetővé teszi a száj “nyitását-csukását”.
Egészen más volt a helyzet a devon időszakban 420 millió évvel ezelőtt, amikor bolygónk tengereit, folyóit és tavait állkapocs nélküli páncélos őshalak népesítették be. Ezek a lények az algákat és egyéb, a vízben lévő apróbb táplálékot szívták be.
Egy viszonylag rövid ideig az állkapocsszerű “szerkezetek” legkülönfélébb változatai alakultak ki a gerinces állatoknál, majd a “csuklós” állkapocs vált dominánssá.
Sokáig azt feltételezték, hogy a “csuklós” állkapoccsal rendelkező tengeri lények megjelenése az állkapocs nélküli halak gyors hanyatlását okozhatta.
Az állkapoccsal rendelkező halak, beleértve a legkorábbi cápákat ugyanis sikeresebb zsákmányszerzők voltak, s ezáltal az állkapocs nélküli tengeri teremtmények kihalását okozták. Brit tudósok viszont megkérdőjelezik a korábbi elképzeléseket.
“A korai állatoknál kialakult különféle táplálkozási mechanizmusok kevéssé, vagy egyáltalán nem hatottak az állkapocs nélküli halak sokféleségére” – hangsúlyozta Philip Anderson, a Bristoli Egyetem professzora, a tanulmány vezető szerzője.
A két csoport vagy 30 millió éven át viszonylag jól megfért egymás mellett. S amikor az állkapocs nélküli halak eltűntek, ez nem gyakorolt észlelhető evolúciós hatást állkapoccsal rendelkező “unokatestvéreikre”. “Ez viszont azt jelenti, hogy e két csoport között nem volt közvetlen verseny” – hangsúlyozta Philip Anderson professzor.
Az állkapocs nélküliség ma is felfedezhető egyes állatok körében, ma már nem tekintik rendszertani kategóriának. Ma élő fajaik a korábban a körszájúakhoz sorolt nyálkahalak és az ingolák közé tartoznak.
