2018-ban gyerekkori álmom vált valóra a Marvel’s Spider-Man megjelenésével: olyan pókemberes játék készült (akkor még csak) PlayStation 4-re, amibe nem tudtam belekötni. A fejlesztő Insomniac Games ugyan nem találta fel a spanyolviaszt, de a fejlesztők remek érzékkel és értő módon nyúltak Pókember karakteréhez, és a falmászó szuperhős szűkebb univerzumához, amihez fogható a videójátékok világában igencsak ritka – egyedül a Batmant felvonultató Arkham-széria jöhet még szóba.
A játékot egyértelműen a történet emelte a hasonszőrű, nyílt világú akcióprogramok fölé, és a két éve bejelentett, egyelőre PlayStation 5-exkluzív Marvel’s Spider-Man 2-vel kapcsolatban az volt az egyik legnagyobb talány, hogy az alkotók képesek lesznek-e hasonló színvonalon folytatni Peter Parker és társai történetét.
A 2020-ban kiadott spinoff, a Marvel’s Spider-Man: Miles Morales ugyan kedvező előjel volt, de, mikor kiderült, hogy a folytatásban mindkét Pókember irányítható lesz, az izgatottság mellett felmerült bennem a kérdés, vajon a fejlesztők nem vállalják-e túl magukat ezzel? A válaszra végül szeptember végéig kellett várnom, ugyanis ekkor érkezett meg a tesztverzió, ami eleve bizakodásra adott okot, hiszen a kiadók csak akkor küldik ki a játékot hetekkel a megjelenés előtt, ha nagyon biztosak a dolgukban. 36 órányi játék után pedig határozottan állíthatom, a Sony okkal volt magabiztos.
Venom, újratöltve
Egy olyan világban élünk, ahol a filmstúdiók és a játékkiadók rendre többrészes franchise-ok kiépítésében gondolkodnak, így már az első Marvel’s Spider-Man is belengette a folytatást. Aki türelmesen kivárta a stáblista végét, az biztos lehetett benne, hogy a második részben már Pókember egyik legikonikusabb ellenfelének, Venomnak is jut majd valamilyen szerep. Ezt megerősítette a 2021-es hivatalos bejelentés is, aztán idén nyáron arra is fény derült, hogy valamilyen módon Peter Parkerre is rámászik a „fekete ruha”, ami valójában egy élőlény, egy szimbióta.
Ezek a részletek érthető módon felcsigázták a rajongókat, a fejlesztők ugyanakkor elég komoly terhet vettek magukra ezzel az iránnyal, méghozzá két okból. Egyrészt 2008-ban már kaptunk egy remek játékot (Spider-Man: Web of Shadows), amiben a fekete ruha és annak hatásai játszották a központi szerepet, másrészt Venom hiába rendkívül népszerű figura, napjainkra már egy unalomig koptatott Marvel-karakter, akivel kapcsolatban elég nehéz újat mutatni. Mielőtt rátérnék arra, hogy az Insomniac Games-nek sikerült-e, gyorsan vegyük át, hogy pontosan miről/kiről is van szó.
A fekete ruha először a 80-as években bukkant fel a képregényekben, Peter Parker a – hazánkban is többször kiadott – Titkos háború című történet során jutott hozzá, ezzel új külsőt és új képességeket szerezve. Idővel aztán kiderült, hogy a ruha valójában egy élőlény, egy szimbióta, ami olykor átvette az irányítást Pókember teste felett, és végleg össze is akart nőni vele. A falmászó a Fantasztikus Négyes segítségével szabadult meg a szimbiótától, ami aztán új gazdát talált magának Eddie Brock személyében. Az ő kettősük lett Venom, aki először szupergonoszként keserítette meg Pókember életét, majd a népszerűsége okán a Marvel szép lassan antihőst faragott belőle.
Ezen átalakulásnak tanúi lehettünk a filmvásznon is, hiszen, amíg a Pókember 3-ban a karakter még ellenfél volt, addig a Sony gyártotta, Pókember nélküli Venom-filmekben már sajátos elveket valló hősként láthattuk viszont. Fontos adalék továbbá, hogy az elmúlt három évtizedben nemcsak Eddie Brock, de mások is magukra öltötték a szimbiótát, és ezzel a Venom alteregót, arról nem is beszélve, hogy az idegen lény számos „utódnak” – többek között Vérontónak – adott életet az elmúlt évtizedekben.
És hogy ez miért fontos a Marvel’s Spider-Man 2 szempontjából? Mert a játék írói fogták a „fekete ruha” közel 40 éves históriáját, és úgy sűrítették bele a ránk váró történetbe, hogy kihagyták belőle Eddie Brock karakterét, de hozzácsapták az Osborn famíliát, kiegészítve olyan ikonikus ellenfelekkel, mint Kraven, a vadász, a Gyík vagy éppen Homokember, aki a játék elején tutorialként, majd opcionális mellékküldetések formájában jelenik meg a szabadon bejárható New Yorkban.
Így kell ügyesen adaptálni
Nem kívánom ellőni a sztori fordulatait senkinek, legyen elég annyi, hogy az Insomniac rendkívül ügyesen szemezgetett az elmúlt évtizedek meghatározó szimbiótás történeteiből, számos részletet emeltek át kifejezetten ikonikus sztorikból, ezzel kielégítve a karakter rajongóinak igényeit, miközben az ismerős részletekből egy olyan történetet kerekedett, amivel még nem találkozhattunk sem képregényben, sem mozgóképen. Kritika főleg azért érheti a sztorit, mert nem sikerült megismételni az első rész azon bravúrját, hogy a lehető legtovább titokban maradjon, ki a játék valódi főellenfele. Hasonló fordulat ezúttal nincs, sőt, aki figyelemmel kísérte a bejelentéseket, az jó eséllyel a játék feléig meg tudja jósolni a fő történetszál alakulását. Ez viszont ne vegye el senki kedvét, a sztori így is remek, az utolsó harmad pedig olyan nem várt fokozatra kapcsol, amitől az embernek szó szerint leesik az álla – és nemcsak az akciótól, de a Venom-őrület csúcsra járatásától is.
Az sem véletlen ugyanakkor, hogy csak Venomra koncentrálok, ugyanis a többi nagy kaliberű ellenfél csupán másodhegedűs a történetben. Aki például arra számított, hogy mélyfúrást kap a Gyík tragédiája, esetleg megelevenedik az egyik legjobb Pókember-sztoriként ismert, J. M. DeMatteis-féle Kraven utolsó vadászata, az bizony csalódni fog.
Utóbbi annak fényében persze érthető, hogy a marcona gonosz most először bukkan fel a játék világában, míg az említett rajzolt történethez évtizedes háttér biztosított erős alapokat. Nekem ugyanakkor még ezzel együtt is van egy olyan elméletem, miszerint Kraven eleve csak azért került be a folytatásba, hogy felkeltse az érdeklődést a Sony azon újabb, Pókember nélküli filmje iránt, amiben a vadászat megszállottja a főszereplő, méghozzá a Tom Hardy-féle Venomhoz hasonló antihősként.
Kimondom továbbá azt is, hogy a Marvel’s Spider-Man 2 története nem ér az első rész sztorijának nyomába – nem annyira összeszedett, sokkal kiszámíthatóbb és a könnycsatornákat sem nyitja meg annyira, az ottani érzelmi töltetet most nem sikerült összehozni. Ez persze nem katasztrófa, hiszen, amíg az első rész története közel tökéletes volt, addig a mostani csak nagyon jó, messze felülmúlva a legtöbb hasonszőrű játék sztoriját. Az Insomniac írói szépen vezetik tovább az előző rész és a Miles Morales szálait, jó néhány korábban megismert karakter (Yuriko Watanabe, Martin Li) egészen új színben tűnik fel, jól működnek a motivációk, ahogy a szereplők közötti dinamika is, ami ráadásul változik, ahogy haladunk előre a történetben.
Bár kétségtelen, hogy most is Peter van a középpontban, de Miles-nak is megvannak a maga nagy és jelentőségteljes pillanatai, továbbá Harry Osborn és Mary Jane sem csupán biodíszlet, szépen ki vannak bontva a karaktereik, saját problémákkal és dilemmákkal. Emellé jönnek még az olyan apróbb, de a történetbe tökéletesen beillesztett nüanszok, mint például a Gyík (szépen megvariált) eredete, vagy a komolyabb mellékküldetések, amik kezdetben ugyan teljesen különálló sztorinak tűnnek, hogy aztán a homlokunkra csapva tagozódjanak bele a nagy egészbe.
Persze mondhatnánk, hogy ez egy 30–40 órás játék, szemben egy kétórás filmmel, de a sztorit elmesélő átvezetők itt sem tesznek ki többet 3–4 óránál, és egészen megdöbbentő, hogy egy videójáték írói mennyivel jobb munkát végeztek a rendelkezésükre álló alapanyagból, mint például a Doctor Strange az őrület multiverzumában, a Titkos Invázió, a Thor: Szerelem és mennydörgés, a Black Adam, a Flash – A Villám vagy akár a Kék Bogár forgatókönyvírói.
Kettő lett, maradhat?
Ami a játékmenetet illeti, hatalmas forradalom nem történt, de újdonságokban így sincs hiány. A legfontosabb változás az első részhez képest, hogy a játékidő jelentős részében szabadon válthatunk Peter Parker és Miles Morales között. Vannak ugyan a sztorinak olyan részei, ahol fix hőst kell irányítani, illetve személyhez kötött mellékes feladatok is akadnak, de a nyitott világban bóklászva például szinte mindig adott a választás lehetősége. Ez ráadásul korántsem csak azt jelenti, hogy eltérő ruhában bunyózhatunk az utcán és lengedezhetünk New York felhőkarcolói között.
Mindkét szuperhőst eltérő mozgáskultúra jellemzi (Miles például dinamikusabb, de esetlenebb a tapasztaltabb Peternél), és a különleges képességeik sem egyformák. Bár a két karakternek van egy közös képességfája, amin a megnyitott mozgások és egyéb fejlesztések mindkettőjük számára elérhetők, de emellett rendelkeznek egyedi listával is, amin egymásra épülve szerezhetők meg egyre jobb és látványosabb támadások.
Peter esetében az immár alapvetésnek számító, a hátából kiugró négy fém láb biztosít meglehetősen ütős újdonságokat, továbbá a fekete pókruha „megszerzésével” válnak elérhetővé brutális extra mozdulatok (amiket egy ügyes csavarnak hála később is megtarthat), míg az ifjabb Miles egy régi ellenfél által nyit meg fokozatosan újabb és újabb elektromos (kék), illetve méreg (sárga) típusú csapásokat.
Fontos apróság továbbá, hogy az összes megnyitható speciális erő nem használható egyszerre, egy külön menüpontban nekünk kell beállítani, hogy melyik négyet tárazzuk be a hősöknek, és most is fel kell tölteni őket minden egyes használat előtt, tehát meg kell dolgozni a – jelentős sebzést okozó – elsütésükért.
Most is vannak kütyük (összesen öt) és ruhafejlesztések (ebből négy), ezek több szinten át tuningolhatók, és elérhetők mindkét hős számára. Sokak örömére visszatértek továbbá a cserélhető ruhák, amiből fejenként több tucat nyitható meg Peternek és Milesnak, sőt, ezúttal van egy olyan csavar a hacukák terén, hogy egyes daraboknál három különböző színséma közül választhatunk, szóval a variácók végleges száma 150 felett van. Ami viszont picit csalódás, hogy vannak visszatérő göncök, illetve szembe kell néznünk azzal a szomorú ténnyel is, hogy a legjobb darabokat a fejlesztők már ellőtték az első részben és Miles Morales saját kalandjában.
Nagyon tetszett ugyanakkor, hogy számos, a korábbi részben megszerzett mozgás és támadás már alapból elérhető a Pókembereink számára, nincsenek hülye magyarázatok, hogy miért nem olyan erősek, mint korábban, illetve hatalmas móka, hogy a városban tevékenykedve össze is futhatunk a hőstársunkkal.
Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy bunyózunk valamelyik random felbukkanó városi küldetés keretében, és egyszer csak mellettünk terem a másik Pókember, aki besegít leteríteni a rosszfiúkat. Ilyenkor adott a lehetőség, hogy közösen vigyünk be speciális támadásokat, a csetepaté végeztével pedig eljátszhatjuk az egyik leghíresebb, egymásra mutogatós pókemberes mémet, sőt, a hőseink olykor meg is ölelik egymást.
Az viszont nem titok, hogy a bejárható játéktér megnőtt az első részhez képest: immár nemcsak Manhattan szigete elérhető, de átruccanhatunk a Hudson-folyó túloldalán található Brooklynba és Queensbe is. Ezek a negyedek nem csupán nagyobbá, de a külvárosi miliőnek hála vizuálisan sokszínűbbé teszik a játékot, és emellé akkorára növelik a rendelkezésre álló területet, hogy a fejlesztőknek szó szerint muszáj volt előállni egy, a hálóhintázásnál valamivel gyorsabb közlekedési formával.
Bár mellékküldetések teljesítésével minden kerületben megnyitható a gyorsutazás opció, ami a PS5 SSD-jének hála tényleg azonnali helyszínváltást jelent, de kapunk egy ennél sokkal szórakoztatóbb megoldást is. Mindkét Pókember rendelkezik a hóna alá feszített hálóval, aminek hála képesek siklani a levegőben. Az ötlet a képregényekből származik, de az első videókon elég furcsának tűnt, a programot játszva viszont azonnal átjött a zsenialitása, és rendszeresen használtam a hálóhintázás mellett.
A végtelenségig persze nem lehet így közlekedni (még úgy sem, hogy a háztetőkön akadnak újra a magasba emelő áramlatok), viszont városszerte találunk kilométereken át tartó szélcsatornákat, amikbe „berepülve” minimális irányítással villámgyorsan tehetünk meg jelentős távokat. Ez az utazási mód rendkívül látványos, elég szórakoztató, és talán mondanom sem kell, de trófea is tartozik a használatához. Jópofa újdonság továbbá, hogy egy fejlesztésnek hála az utcáról immár csúzligolyóként lőhetjük ki magunkat a levegőbe, sőt, az épületeken is találhatunk olyan platformokat, ahonnan hasonló módon juthatunk el pillanatok alatt elég nagy távolságba. Ez a megoldás a siklással kombinálva kiválóan színesíti Pókember utazós repertoárját.
A szimbióta ereje
A harcok terén hatalmas változás szintén nem történt: vannak ugyan vadonatúj mozdulatok, támadások és kütyük, de a lényeg megmaradt: villámgyorsan mozogva kell minél több pofont bevinni, minél több hálót ellőni, és a lehető legjobb pillanatban elsütni az erősebb, speciális csapásokat. Hőseink most sem legyőzhetetlenek, a kihívás folyamatos, viszont a küzdelem fortélyait elsajátítva igazi bunyóbalett hozható össze, akár úgy is, hogy a lábunk csak a legritkább esetben éri a földet.
Természetesen a nyílt támadásos küzdelmek mellett most is lesznek lopakodósabb megoldások, mikor a magasból, egyenként szedjük le a mit sem sejtő ellenfeleket, viszont ebből most jóval kevesebbet kapunk, mint korábban, ami számomra kissé csalódás volt. Szerencsére azért itt sem maradunk újdonságok nélkül, így egy ponton például már bármikor lőhetünk ki vízszintesen hálót a falak között, hogy aztán azon egyensúlyozva kerüljünk a pribékek fölé, akiket némi fejlődést követően akár már párosával is fel lehet rántani a magasba, hogy ne zavarjanak több vizet.
Persze mindez semmi ahhoz képest, mikor végre megkapjuk a „fekete ruhát”, ami nemcsak új képességekkel, de a szokásosnál brutálisabb erővel ruházza fel Petert. Ez olyan szempontból nem újdonság, hogy ezt már átélhettük a Spider-Man: Web of Shadows és a Spider-Man 3 videójáték keretében is, viszont a szimbióta viselésével járó hatalom átadása még sosem volt annyira hatásos, mint a Marvel’s Spider-Man 2 esetében. Feketében tombolva átalakul a képernyő, a kezünkben megvadul a kontroller, és tényleg olyan durvákat ütünk, hogy kicsit még el is szégyelljük magunkat.
A ruha erejét elszabadítva szó szerint érezni lehet, mekkora erőt ad a szimbióta, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy minden korábbi próbálkozásnál jobban átérezzük, miért ragaszkodik mindenki a földönkívüli öltözet megtartásához. A lény persze a viselőjének a személyiségére is rossz hatással van, amit mi magunk is megtapasztalhatunk Peterként (nyugi, kínos táncbetét itt nem lesz), illetve ezzel kapcsolatban még annyit árulnék el, hogy mindez csupán a kezdet.
Ez valójában nem csupán a tesztalany hibája, hanem 2023-ban engem már általában idegesít, ha a játék fordulópontjain egymás után háromszor kell legyőzni ugyanazt a rosszarcút. Pofozkodás egy adott taktika szerint, győzelem, átvezető videó, aztán megint pofozkodás, másik módszer szerint, megint győzelem, újabb videó, majd harmadszor is jöhet a bunyó, megint eltérő taktikával. Mindezt csak tetézi, hogy a köztes jelenetekben mindig a főhős húzza a rövidebbet, miközben épp előtte nulláztuk le az ellenfél életerejét. Ez nem túl kreatív megoldás, és sajnálatos módon az Insomniac fejlesztői sem törték meg ezt a mára egyre idegesítőbbé váló trendet.
Folytatása következik
A fentiekből talán már összeállt, hogy a Marvel’s Spider-Man 2 ugyan nem egy tökéletes játék, ám ennek ellenére is hatalmas élmény. A cikk megírása előtt összesen 36 órát töltöttem vele, és 90 százalékig jutottam a program teljesítésében: ebben benne van a sztori befejezése és az opcionális feladatok jelentős részének megoldása.
Mindezt mindössze két és fél nap alatt hoztam össze, szóval a játék szó szerint beszippantott, a tesztpéldány érkezését követő első vasárnap hajnali óráiban úgy kellett lehámoznom az ujjaimat a kontrollerről. Ehhez kellett a remek történet, a lendületes játékmenet, a lehengerlő látvány, továbbá az is, hogy a játék komolyabb hiba és akadás nélkül futott a legszebb látványt biztosító Fidelity módban már három héttel a megjelenés, és az ilyenkor esedékes Day 1 frissítés előtt. Apró bugok itt-ott ugyan akadtak, de semmi olyan, ami csak egy pillanatra is megtörte volna a Pókemberek irányításának utánozhatatlan élményét.
Az Insomniac Games az apróbb hibákkal együtt is méltó folytatást készített egy olyan első résznek, ami rendkívül magasra helyezte a lécet, és konkrétan libabőrös leszek, ha arra gondolok, hogy mit tartogat a folytatás. Komoly összegben mernék fogadni, hogy lesz harmadik rész, és ezt sugallják az alkotók is, akik a történet során, illetve a stáblista alatti és utáni jelenettel is tudatosítják: a kalandnak még koránt sincs vége.
A történet – ideiglenes – lezárása már alapból felvet érdekes kérdéseket, akik pedig képben vannak a Pókember-univerzummal kapcsolatban, azok nemcsak azt tudják majd megtippelni, hogy melyik három ellenfél felbukkanása várható a folytatásban (esetleg az első részhez hasonlóan DLC-k formájában), de azt is, melyik Marvel-hős fog csatlakozni a már meglévő pókképességű srácok mellé.
A második rész végigjátszása után nincs kétségem afelől, hogy a harmadik is remek lesz, az egyetlen félelmem az, hogy a trilógia záró darabjára újabb öt évet kell várnunk.
