A II. világháború utáni Magyarországon elemi követelmény volt a gyilkosok, háborús bűnösök felelősségre vonása. Bár a nemzetközi jog és a magyar törvények erre tökéletes alapot nyújtottak volna, a szovjet és magyar kommunista irányítással működő rendszer külön intézményt, a népbíróságok rendszerét hívta életre e célból. A részletekről ide kattintva olvashat.
Most azzal folytatjuk, hogyan nézett ki a népbíróságok rendszere, és működése miként szolgálta a kommunista érdekeket – továbbra is a Veritas Intézet két történésze, Kiss Dávid és Rácz János lesz segítségünkre.
Moszkvának tetsző döntések
Maga a rendszer három pillérből állt: magából a bíróságból, a vádat képviselő ügyészségből és a nyomozó hatóságból, ez utóbbi több esetben volt az új államrendőrség politikarendészeti osztálya (PRO). Budapesti vezetője Péter Gábor volt, és így már nem is csodálkozhatunk azon, hogy a nemes célra, háborús bűnösök, nyilas gyilkosok üldözésére létrehozott PRO lett az egész társadalmat terrorizáló későbbi ÁVH egyik elődszervezete.
A fontos beosztásokat tekintve – akár az ügyészi és bírói testületben – itt is kommunista túlsúly uralkodott, bár ez nem volt mindenki számára nyilvánvaló. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front polgári értékeket valló pártjaiban akadtak “árulók”, azaz titkon a kommunistáknak dolgozó politikusok. Rákosiék igyekeztek őket az adott párton belül kulcspozíciókba juttatni, hogy innentől kezdve minden kérdésben és minden szinten Moszkvának tetsző döntések szülessenek.
Az új rendőrség személyi állománya kínosan vegyes volt. Együtt szolgáltak egykori zsidó munkaszolgálatosok, politikai elítéltek és korábbi nyilas pártszolgálatosok. Utóbbiak a bőrüket mentették, miközben továbbra is azt csinálhatták, amihez értettek: az egyenruha hatalmával visszaélve “terrorkodtak”. Előbbiek pedig tele voltak bosszúvággyal, ráadásul ezt sokszor nem valódi bűnösökön élték ki.
Erőszak az utcákon
Sok mindent elmond két 1945-ös eset. Az egyik Gyömrőn történt, ahol a rendőrök, akik a Horthy-korszakban a Tanácsköztársaságban betöltött szerepük miatt meghurcolt személyek voltak, máig tisztázatlan okból több mint 20 embert öltek meg, az áldozatok pontos számát nem ismerjük. Vélt, vagy valós sérelmeiken vehettek elégtételt, nem tudjuk. Azonnal megindult a vizsgálat, a gyilkosokat letartóztatták, de hamarosan el is engedték. Miért? A történettudomány mai állása szerint annyit lehet mondani, mert Rákosi ezt kérte…
Az 1945 végén tartott választásokon a kommunisták vereséget szenvedtek, amire a következővel válaszoltak: az ország háború utáni gondjaiért, az árak elszabadulásáért a feketézőket, és a kisgazdákat tették meg felelősnek. Spontán, vagy mesterségesen szított zsidóellenes pogromok indultak, a PRO-ba átigazolt kisnyilasok vitték itt a vezető szerepet. Az MKP nem fogta őket vissza, a romló közállapotok a párt malmára hajtották a vizet, az utcákon gyakori volt a felheccelt tömeg által elkövetett erőszak.
Mindettől függetlenül az államrendőrség ellátta fő feladatát, a háborús bűnösök felkutatását és elfogását. Ügyeik 60 százaléka feljelentésen alapult, amelyek nagy többségét – mint Péter Gábor, a politikai rendőrség vezetője megjegyezte a személyes bosszú fűtötte, – így jórészt alaptalannak bizonyultak. A másik fontos cél a legkülönbözőbb politikai és társadalmi szervezetek iratanyagainak megszerzése volt. Egyrészt a kommunista párt tudta kiválóan használni ezeket a politikai harcokban, másrészt ezen iratok alapján történt a későbbiekben a “háborús bűnösök” gyanúsítása.
Sorozatunk következő részében keretlegények lógnak az Oktogon lámpavasain, és “önbevallás” alapján indítanak újabb eljárásokat. Sorozatunk előző részét ide kattintva találja: “Kimondták: minden magyar bűnös!“
