Háború idején a civil lakosság ellen elkövetett erőszakot, agressziót minden kor elítélte, az emberiség viszont csak a XIX. században jutott el odáig, hogy szankcionálja is. Ekkor kezdték el lefektetni az alapszabályokat, megkötni a szankciókat tartalmazó a nemzetközi egyezményeket. A II. világháború a polgári lakosság ellen elkövetett borzalmak tekintetében minden addigit felülmúlt, és már 1942-ben egyértelművé vált, hogy a világ nem mehet el mellettük szó nélkül: A szövetségesek ekkor vetették fel először a harcokat követő számonkérés szükségességét.
Kollektív felelősség
Az már más kérdés, hogy az igazság csak a győzteseknek járt, Drezda elpusztításáért, a Katyn-i mészárlásért, a Vörös Hadsereg brutalitásáért, a nyugati katonák által elkövetett erőszakért nem volt jogszolgáltatás. De ezzel elkanyarodnánk témánktól, ami most a magyar háborús bűnösök elszámoltatására létrehozott rendszer, a népbíráskodás működésének, visszásságainak bemutatása a legfrissebb kutatások alapján. A Veritas Történetkutató Intézet két történészével, Kiss Dáviddal és Rácz Jánossal beszélgettünk.
Haditudósító 1945-ben Budapesten. Fotók: Fortepan
Mint említettük, a nemzetközi jog már 1945 előtt is bőven rendelkezett a háborús bűnökről, ám a második világégés során olyan ipari méretű gyilkosságokkal, kegyetlenséggel nézett szembe a világ, amely speciális lépéseket követelt a győztesek részéről. Ami Magyarországot illeti, Molotov szovjet külügyminiszter 1943 nyarán, a moszkvai brit nagykövetnek írt levele adta meg az irányt.
A háborúért és a megszállt szovjet területeken elkövetett cselekedetekért nemcsak a magyar politikai és katonai elitet, hanem személy szerint minden magyar állampolgárt felelőssé tettek, magyarul kimondták a magyarok kollektív felelősségét. Ez nyújtott ideológiai alapot a későbbi bosszúra, és a társadalom megtörésére, ami a kommunista hatalomátvételt volt hivatott zökkenőmentesebbé tenni.
Számonkérés
Nem arról van szó, hogy a gyilkosokat ne kellett volna bíróság elé állítani, sőt – emelik ki a történészek -, erre a nemzetközi jog és a magyar törvények tökéletes jogalapot nyújtottak volna, egyáltalán nem volt szükség népbíróságokra. Ha viszont úgy nézzük, hogy a cél nem csak az igazságszolgáltatás, hanem az előző rendszer középosztályának a megbüntetése is volt, akkor épp ellenkezőleg, nagyon is kellettek ezek a különbíróságok.
A hazánkon átvonuló front nyomában a Vörös Hadsereg volt az úr, konkrét listákkal érkeztek, kiket kell letartóztatni, kik azok a politikai vagy egyéb szempontból értékes emberek, akiket el kell fogni. Itteni hű csatlósaik pedig a kommunista párt soraiból kerültek ki, akik az első perctől kezdve megkezdték a “helyfoglalást” az ország újjászervezett intézményeinek kulcspozícióiban.
Az országot több pártból létrejött Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletekkel irányította. Tagjai voltak a kommunisták, a szociáldemokraták, kisgazdák és parasztpártiak. A Magyar Kommunista Párt (MKP) azzal biztosította túlsúlyát, hogy a polgári értékeket valló pártok fontos, döntéshozói székeibe gyakran csempészték be saját embereiket, a “titkos” kommunistákat.
Magyarországon tehát megvolt, meg lett volna a számonkérés jogi, intézményi és szakértői háttere, ám a “régi rend embereit” megbízhatatlannak tartották. Sokáig nem volt annyi megfelelően képzett és “megbízható” ember a kommunista párt környezetében, akikkel lecserélhették volna az egész magyar igazságszolgáltatást. Ezért volt szükség a tökéletesen szovjet és magyar kommunista kézi irányítással működtethető népbíráskodási rendszer létrehozására, ahol a szakszerűség, törvényesség másodlagos követelmény volt.
Következő cikkünkben arra találunk példát, hogy egykori üldözöttek és üldözőik nyomoznak együtt, az események pedig a kommunista párt javára hajtják a vizet.
