15. alkalommal fog elrajtolni a fél Európát és fél Afrikát átszelő óriási túra, a Budapest–Bamako Rally január 26-án a budaörsi reptérről. Minden eddiginél nagyobb az érdeklődés az amatőr ralira, amit 2005 óta rendeznek meg, ezért az idén két rajban fognak elindulni az autósok és motorosok. Érdemes kilátogatni a helyszínre, ahol testközelből lehet megcsodálni a több száz érdekes járgányt. Ha mégsem tudsz jönni, akkor a Vezess YouTube-csatornáján idén is élőben követheted.
Mostanra minden csapat az utolsó kiegészítőket szereli fel az autóira és pakolja be a szükséges felszerelést. A Budapest–Bamako Rally nemcsak verseny, de karitatív szerepe is van, adományokat visznek Afrikába a szegényebb települések lakói számára. Izzik a Budapest–Bamako Facebook-közössége, tanácsok, segítségek, főzőleckék sorakoznak egymás után, a rutinosabbak már tudják, mivel érdemes készülni a sivatagban töltött estékre.
A verseny, vagy inkább kalandtúra alapítója, Szabó Gál András, vagy sokan talán korábbi népszerű rádiós művésznevén jobban ismerik, Villám Géza is felkészülten várja a 2024-es túrát. Személyes küldetése a Budapest–Bamako és annak mindenkori célja; valahogyan segíteni a nehéz sorsú afrikai lakosokat, ez idén sem marad el. Hogy pontosan mivel, hogyan segítenek a résztvevők és miként lehetséges egy ekkora flottányi autóval bejutni Afrika szívébe, arról alaposan kifaggattuk Andrást.
Vezess: A 2022-es versenyre sokat kellett várnia az indulóknak. Hogyan értékeled a 14. versenyt?
Szabó G. András: Ahogy mindenkivel a világon, a Budapest–Bamakóval is alaposan kibabrált a Covid járvány. Kétszer kellett tolnunk az indulást, mire végül sikerült alkalmas időpontot találnunk 2022 októberében. Ezt az időszakot viszont alaposan kihasználtuk, forgattunk egy filmet, ami végül a Rust to Glory (Rozsdától a dicsőségig) címet kapta, és három éven keresztül készült. Alapos munkát végzett a stáb, így most először lehet szemtanúja az is a pontos eseményeknek és a Budapest–Bamako hangulatának, aki még sosem járt a versenyen vagy Afrikában.
Én még nem jártam. Milyen a Bamako?
Ez egy irdatlanul nagy kaland, hatalmas élmény és kihívás is egyben, tele bomba jó fej emberekkel, akik között rengeteg új barátra találhatsz, hiszen mind ugyanolyan őrült, mint te, aki egyetlen autóval vagy egy szál motorral nekivágtál egy több mint 8000 kilométeres túrának, pláne a tavalyi 9400 kilométer volt.
Nem volt a legideálisabb időszak a Bamako számára, mert Afrikában ősszel van a legnagyobb meleg és esőre is számíthattunk többfelé, ami miatt a szúnyogok jelentették a legnagyobb veszélyt. Sajnos emiatt többen kórházba is kerültek maláriával, így mindenképp jó, hogy a 2024-es túrát januári indulással tudjuk megtartani, kedvezőbb időszak lesz.
Mire emlékszel legszívesebben a Bamako-futamokról?
Rengeteg kaland és vicces sztori van, amikről órákig tudok mesélni. Mégis legszívesebben az esti táborozásokra a homokdűnék lábánál vagy sátrazásokra a szavannán a telihold alatt, a tábortüzekre, a közös főzőcskézésekre, arra, ahogy esténként körbejárom a táborokat és mindenkivel csevegek egy kicsit. Ezek a legjobb részei a Bamakónak, a közös táborozások és a csodás afrikai esték a természetben.
Laza túrának képzeljem a Bamako Rally-t?
Cseppet sem. Ez Afrika, mindig van valami, amit meg kell oldani. Ott nem úgy van, hogy előkapod a mobilt, az internetet, és kész is. Állandóan vannak gazdasági, politikai vagy egészségügyi gondok. De a futam szervezési oldalát mi elvégezzük. Gyakran improvizálunk, hogy továbbjusson a csapat. Ugyanakkor a mezőnyben mindenki csak magára számíthat. Ha elromlott a kocsid, neked kell megoldanod, ha elakadtál, neked kell kiásnod, ha kifogyott az üzemanyagod, az is a te gondod. De épp ez a kihívás teszi aztán emlékezetessé.
Mehetsz mindig a legnehezebb úton, vagy ha már unod, akkor a hagyományosabb országúton is. Van, hogy az esti közös táborozás helyett valaki szállodában alszik – ha van a környéken –, ahol fürödhet is.
Sivatagba általában terepjáróval mennek az emberek. Nem úgy a Bamako Rally-ra. Itt mindig sok különös autó is feltűnik a mezőnyben. Idén is számíthatunk rozsdakupacokra?
Naná, ez a Budapest–Bamako lényege! Ez nem egy profi verseny, és nem is igazából verseny, hanem egy óriási kalandtúra, amit pontosan azért és úgy találtunk ki, hogy bárki, bármivel, bárhogy részt vehessen rajta, pontosan ez a Budapest–Bamako jelmondata is.
Lesz egy csomó érdekes induló, nekik külön kategóriájuk van, a Spirit kategóriában indulóknak pedig nem kell nevezési díjat sem fizetniük, mert ők viszik a hátukon a túra szellemiségét, nélkülük nem lenne az a Budapest–Bamako, ami. Tavaly két indiai srác egy Hindustan Ambassadorral jött, két szlovák csaj meg egy 120-as Škodával, a román fiúk pedig egy öreg Daciával járták meg oda vissza, jómagam egy ’80-as évekből származó Renault-val, de idén is lesznek érdekességek.
Jön egy kis csapat Norvégiából egy 1988-as Ford Fiestával, indulnak Észtországból egy ’86-os Moszkviccsal, érkezik egy Mercedes-tűzoltóautó Lengyelországból, több Wartburg Magyarországról, egy kombi Lada Belgiumból, ők a kedvenceim, Minden csapatnak kell egy név, úgy az igazi. A kedvenceim a Svetlada, ők egy belga alakulat, akik egy kombi Ladával vágnak neki.”
Komoly kihívás ez egy öreg autóval, elkerülhetetlen, hogy szerelni, javítani kelljen, amit a versenyzőknek sokszor magunknak kell megcsinálniuk. Te is tudsz autót szerelni?
Ahhoz képest, hogy az első Bamakón azt sem tudtam, hogy az autóba időnként olajat kell tölteni, elég sokat megtanultam az autókról. Mindent, amit autószerelésről és technikai problémákról tudok, azt a Bamakón tanultam. De még így is azt kell mondanom, hogy sokkal magabiztosabban tudok autókat tönkretenni, mint megjavítani.
Te mivel teljesíted a távot?
Jómagam idén egy Toyota Land Cruiserrel vágok neki a második hullámban, mert szervezői feladataim is lesznek, így most nem bízom magam egy csotrogányra.
Több száz autó már messziről is jól látható tömeg. Hogyan lehetséges olyan országokon keresztülvinni egy ekkora társaságot, mint Mauritánia vagy Szenegál?
Szerencsére rengetegen vagyunk, idén több mint 1100 fő nevezett, összesen 365 csapat, ami, csak viszonyításképpen, háromszor annyi járművet jelent, mint a Dakar mezőnye, amit persze már nem Afrikában rendeznek.
Alapos és főként személyes diplomáciai kapcsolatok kellenek, ezeket az elmúlt közel 20 évben sikerült rendesen kiépítenem, így tulajdonképpen a legtöbb helyen már tárt karokkal várnak. Az elején azért volt pár nehézség, de inkább érdekes élménynek mondanám. Az az alap, hogy minden ország vezetőjével, turisztikai embereivel és a rendőrség, hadsereg vezetőivel is személyes a kapcsolatom, mindenki támogat minket, ha kell, akkor pedig védelmet is biztosít.
Védelmet?
Szegényebb helyeken fordult olyan elő, hogy a helyiek inkább a törzsfőnöknek nevezhető vezetőjükhöz vittek, akiről nem derült ki pontosan, hogy milyen a tisztsége, de nagy embernek tűnt. Őt kellett meggyőzni arról, hogy nem akarunk semmi rosszat, sőt, ahol lehet, segítünk is, de ami számára a legfontosabb volt, hogy miként lesz a mezőny biztonságban?
Mindannyian tudtuk, arra céloznak, hogy nekik kéne valamit fizetnünk a biztonságunkért, de ilyen esetben mindig győz a higgadtság és a magabiztosság, úgyhogy meggyőztük őket, hogy a hadsereg fog minket kísérni, úgyhogy nem kell aggódniuk, és ez az üzenet át is ment. Egyébként a hadsereg és a rendőrség valóban minden esetben tudja, hogy merre járunk.
Mi volt a legzűrösebb szituációd a versenyek alatt?
Ebből is sok van. Egyszer fogdába zártak a gambiai-szenegáli határon, mert egy receptes gyógyszerhez nem volt nálam a receptem. Egyszer tönkrement az 1971-es VW Bogárhátúm egy sivatagi földúton éjjel 1 kor, és egy haverom vontatott halálos sebességgel 3 órán keresztül, hogy kijussak a sivatagból. Ott enyhe halálfélelmeim voltak. Miután a Bogár tönkrement, ugyanennek a srácnak a kocsijával mentünk tovább egészen addig, amíg fel nem borultunk a mauritán-mali határnál a szavannán. Az utolsó 500 kilométert vonattal akartam megtenni, de a vonat kisiklott, még mielőtt felszállhattam volna. Egy helyi rizscsempész kocsijában pár zsák rizsen tettem meg az utolsó etapot.
Tavaly egy iskolának segítettetek napelemrendszert kiépíteni és fákat telepítettetek. Van a Budapest–Bamakónak 2024-es karitatív célja?
Mindig van valamilyen nagyobb projekt, amire már jóval a verseny előtt elkezdünk gyűjteni. Ezek az országok, települések, falvak, amiken keresztül megy a túra, a világ legszegényebb helyei. Van, ahol egy pólónak úgy örülnek, hogy olyat még nem láttál, ezért minden résztvevőt meg szoktunk kérni arra, hogy amivel csak tud, segítse út közben a helyieket.
Az idei nagy projektünk megint inkább kettő, az egyik a Bureh Beach szörfiskola segítése. Évekkel ezelőtt már jártunk náluk és már akkor sem volt fényes a fiatalok helyzete, 2022-ben viszont alig volt egy ép szörfdeszkájuk, amivel gyakorolhattak. A szenvedély megvan, ott a végtelen óceán, de a lehetőségeik korlátozottak, így számukra minden lehetséges eszközt megpróbálunk begyűjteni. A verseny célbulija is a Bureh Beachen lesz, a homokos óceánparton, ahol ráadásul a helyiek fognak nekünk finomságokat sütni-főzni.
A másik projekt pedig egy boksziskola segítése, ahol szintén óriási a vágy a sport iránt. Rengeteg gyerek szeretne megtanulni bokszolni, és van egy rátermett edzőjük is, de a helyzet itt is nagyjából ugyanaz. Van hol, van kivel, de nincs mivel. Nekik bokszkesztyűket, védőfelszereléseket viszünk és segítünk felépíteni egy olyan bokszringet, amiben rendesen tanulhatnak és gyakorolhatnak a gyerekek.
A Budapest–Bamakón mindenki saját magáért küzd, a versenyzők, túrázók minimális segítséget kapnak csak, de ha szükséges, egymástól bármikor kérhetnek segítséget, mert itt mindenki irtó jó arc. Leküzdik a saját határaikat, túlmennek a komfortzónájukon és olyan csodálatos tájakra jutnak el a sokszor tényleg filléres autójukkal, ahová luxusrepülőgép sem vinné el őket. Aki elindul, annak így vagy úgy, de ez lesz élete túrája. Segíteni pedig jó, a túra végén okozott öröm a helyieknek csak tetézi a Budapest–Bamakón szerzett élményeket.
Mit vársz leginkább a 2024-es versenyben?
Az első mauritán táborban a halgrillezést. Az Erg Chigaga-i etapon a napfelkeltét a dűnék tetejéről. A termálvizes zuhanyt a sivatagban Dakhla mellett. A vízesésekben fürdést Szenegálban és Guineában. Valamint idén először a 18 éves gyermekemmel megyek, aki pont az első Bamako előtt három nappal született. Egyidős a Bamakóval és régi álma volt, hogy ha nagy lesz, eljöhessen.
