A kis dűnék sokkal veszélyesebbek a nagyoknál. Vándorolnak. Mintha valamiféle ritmikus táncot járnának a szélben, folyamatosan változtatják a helyüket és az alakjukat, szinte lehetetlenné téve a tájékozódást. Mauro Prosperi olasz ultrafutó ennek ellenére jó tempóban, és ami még fontosabb: jó irányban haladt közöttük a világ egyik legkegyetlenebb futóversenyének, a Marathon des Sables-nek a célja felé.
Míg nem hirtelen egy végeláthatatlan, égigérő sárga fal jelent meg a semmiből a korábbi öttusázó olimpikon szemei előtt. A homokvihar olyan erővel tombolt, hogy az apró szemcsék izzó tűkként szurkálták Prosperi bőrét. A szervezők a rajt előtt megpróbálták ilyen helyzetekre felkészíteni a versenyzőket, elmondták, hogy homokvihar esetén keressenek menedéket, és ha eltévednének, a napnyugtakor gyülekező felhők irányába menjenek.
Prosperi a viharban csak annyit látott, hogy mennyire különbözik az elmélet a gyakorlattól. Próbált menedéket keresni, de a sivatag közepén, a képlékeny dűnék között nem igazán vannak menedékek. Olykor megpróbálta meghúzni magát egy-egy nagyobb halom védelmében, de rendre percek alatt betemette a homok, így újra és újra mozgásba lendült.
A homokvihar majdnem nyolc órán át tombolt. Mire elvonult, a táj teljesen átalakult Mauro Prosperi körül. Nem maradt egyetlen referenciapont sem, amihez viszonyítva tájékozódhatott volna.
Pedig akkor már menthetetlenül elveszett a világ legnagyobb homoksivatagjában.
Versenyszellem
Mindez 1994-ben, bőven az okostelefonok és a műholdas helymeghatározók elterjedése előtt történt. Az eddig három halálos áldozatot követelő, hatnapos, nagyjából hat klasszikus maratont magába foglaló, vagyis összesen körülbelül 250 kilométeres sivatagi ultrafutóversenyt akkoriban még alig ismerték.
Prosperi egy barátjával, Giovanni Manzóval vágott neki a versenynek, de a leghosszabb, 85 kilométeres negyedik szakaszon a volt olimpikon maga mögött hagyta a társát, mert elég erőt érzett magában ahhoz, hogy felkapaszkodjon az összetett verseny negyedik helyére. A nap nagy részében Prosperi egyedül futott. Amikor a vihar elvonulta után felmászott egy magasabb dűne tetejére, nem látott egyet sem a verseny útjelzői közül, és nem látta sem a versenytársait, sem az ellenőrzőpontot, aminek a közelben kellett volna lennie.
Az olasz futó azonban még ekkor, sőt, az első, Szaharában töltött magányos éjszakán sem rettent meg. Miután néhány száraz cserje mellett a hálózsákjába bújt, hogy néhány órát pihenjen, elbűvölten nézte a rengeteg csillagtól szinte fehéren ragyogó, kristálytiszta eget. Az idén júliusban hatvannyolcadik születésnapját ünneplő Mauro Prosperi a közel három évtizeddel ezelőtt történteket felidézve a brit Guardian újságírójának azt mondta,
Gyerekként Rómában sokat hallgatta nagyapja történeteit az első világháborúról. Sokszor mesélte, hogy amikor a lövészárokban nem volt vizük, a bajtársaival a saját vizeletüket itták. Prosperinek ez villant be az eltévedése utáni első reggelen. Gondolkodás nélkül vizelt bele az egyik, már kiürült kulacsába. Ma is emlékszik, hogy a vizelete tiszta és színtelen volt, mint a víz.
Az olasz sportoló tudta, hogy bajban van, de még mindig bízott abban, hogy hamarosan vagy a szervezők találják meg őt, vagy ő akad rá a verseny útvonalára. Futni kezdett. Nem sokkal később meghallotta egy alacsonyan szálló helikopter rotorjának zaját. Biztos volt benne, hogy őt keresik. A szervezők minden versenyzőt elláttak néhány vészjelzővel. Ezek akkorák voltak, mint egy-egy golyóstoll és fényes, színes, tűzijátékszerű szikrákat lehetett velük az égbe lőni.
Prosperi kilőtte a vészjelzőjét, aztán, ahogy a helikopter közeledett felé, elővette hátizsákjából az olasz zászlóját és vadul lobogtatni kezdte.
Mauro Prosperi lelassított, sétálni kezdett. Csak akkor értette meg, hogy számára már egy egészen más verseny vette kezdetét. Volt nála némi szárított élelem, víz már egy csepp sem. Mégis, amikor megértette, hogy elveszett a Szaharában és szinte semmi esélye arra, hogy élve kikeveredjen belőle, nem érzett félelmet. Egyfajta mély és jeges nyugalom öntötte el, amit csak pillanatokra szakítottak meg a hullámokban rátörő, rövid dührohamok.
Cél: a túlélés
Prosperi hétéves korától kezdve öttusázott. Eredményes versenyző volt, a középiskola elvégzése után a Gruppo Sportivo Fiamme Oro, vagyis az olasz rendőrség élsportolókból toborzott szakaszának tagja lett. Hazáját képviselhette az 1984-es Los Angeles-i olimpián, majd egy évvel később a világbajnokságon. Profi karrierje során szerzett fizikuma, állóképessége és kitartása nagyban növelték a túlélése esélyeit, de magányosan, a sivatagban egészen más mentális készségekre volt szüksége, mint a versenyeken.
Amikor a győzelemre hajtasz, nem nézel körül. Csak a célt látod magad előtt, megpróbálsz mindent kiadni magadból, és nem foglalkozol semmi mással. A sivatagban tanultam meg, mennyire fontos, hogy körülnézzek, hogy lássam, mi történik a közvetlen környezetemben.
Prosperinél volt iránytű, de bármelyik irányba nézett, csak homokot látott és az eget. A második napon, miután órákon át gyalogolt a tűző napon 45 fok fölötti hőségben, észrevett egy magányos, félig kiszáradt fát. Odament, felmászott rá és a távolban mintha valamilyen építményt pillantott volna meg. Reménykedve indult el felé, ám amikor odaért, kiderült, hogy egy régóta elhagyatott temetkezési helyre bukkant. Nem volt a közelben sem víz, sem élelem.
Az olasz sportoló felmászott az épület tetejére, hogy kitűzze rá a zászlóját, hátha valaki megpillantja a levegőből. Ahogy a tetőn ügyködött, halk cincogó hangot hallott. A kriptában egy csapat apró denevér tanyázott. Prosperi megfogott egy állatot, megfojtotta, kis zsebkésével levágta a fejét, majd a pengével belekavart a belsejébe és kiszívta belőle a vért, illetve a belsőségeket. Mindezt még hússzor ismételte meg.
Így egyszerre ettem, ittam és csak ez az egy számított.
Prosperi kivitte a kriptából és eltemette a denevérek maradványait. Úgy érezte, ezzel megadja a tiszteletet az állatoknak, amelyek azért haltak meg, hogy ő túlélhessen, és megadja a tiszteletet annak az embernek is, akit a kriptában helyeztek örök nyugalomra. Így próbálta megőrizni a józan eszét, és tudatában maradni annak, hogy ő egy civilizált emberi lény.
Másnap egy repülőgép hangját hallotta a távolból. Kirohant a kriptából, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kapart egy kis mélyedést a homokba, beledobta a hálózsákját és a hátizsákját az összes többi holmijával együtt, majd az egészet meggyújtotta. Úgy gondolta, a műszálas anyagok vastag, fekete füsttel égnek majd el, amit könnyen kiszúrhatnak a levegőből.
Prosperi rendőr volt, vagyis tudta, hogy halála esetén a felesége és három kisgyerekük tisztes állami járadékban részesülnének. Azt is tudta azonban, hogy az olasz törvények értelmében, amíg nem kerül elő a holtteste, a családja semmit sem kap. Biztos volt benne, hogyha nekivág a sivatagnak és meghal, soha nem találják meg a maradványait, viszont amennyiben a kriptában marad, lesz legalább egy halvány esély arra, hogy egyszer rátalálnak, és így a családja hozzájuthat a pénzhez.
Az elveszett ultrafutó nem akarta megvárni, amíg lassan végez vele az éhség és a szomjúság. Kinyitotta a zsebkését és felvágta a karján az ereket. Azt mondja, egyáltalán nem volt szomorú, legfeljebb dühös, amiért ilyen helyzetbe került, de biztos volt benne, hogy racionális döntést hozott.
Úgy gondoltam, lassan, nyugodtan elalszom majd, és nem ébredek fel többé.
A vágások azonban nem voltak túl mélyek, és Prosperi súlyos dehidratáltsága miatt a vére szinte azonnal megalvadt a sebek körül. Másnap reggel, amikor kinyitotta a szemét, arra gondolt, azért van még mindig életben, mert nem érkezett el az előre megírt halálának időpontja. Felkelt és elindult a napnyugtakor az égen gyülekező felhők irányába, ahol immár biztos volt benne, a menekülés várja.
Sivatagi kísértet
A következő hat nap során Mauro Prosperi
A hajnal és alkony hűvösebb óráiban rendületlenül haladt a felhők felé, a nap legforróbb időszakában sziklák, fák vagy barlangok árnyékában húzta meg magát, éjjelente pedig beásta magát a homokba.
A nyolcadik napon egy apró oázishoz ért, melynek közepén egy pocsolyányi víz csillogott a napfényben. Prosperi sokáig nem merte elhinni, hogy nem csak délibábot lát. Az oázis és pocsolya valódi volt, csakhogy addigra Prosperi torka és szája annyira meg volt duzzadva a dehidratáltságtól, hogy nem tudott nyelni. Amennyi víz mégis lement a torkán, azt szinte azonnal kihányta. Órákon át feküdt a pocsolya mellett és szinte cseppenként próbálta vízhez juttatni szervezetét.
Másnap hajnalban Prosperi megtöltötte a két kulacsát, és újra nekivágott a Szaharának. Azon az estén friss kecskeürüléket fedezett fel a homokban. Nem sokkal később egy állatait terelgető fiatal lányt pillantott meg a távolban. Abban a pillanatban úgy érezte, újjászületett.
A Szaharában magányosan eltöltött kilenc és fél nap alatt Mauro Prosperi arra jött rá, hogy:
Az ember nem a haláltól fél, hanem a szenvedéstől. Ha nem szenvedsz, nem érzel félelmet sem. Én nem szenvedtem. Megtettem, amit tudtam. Kéz a kézben jártam a halállal. A halál a barátom lett, mellettem volt, közel hozzám, minden egyes nap. Miközben a túlélésre hajtottam, a halál volt az állandó társaságom, de pozitív, nem negatív értelemben. Erőt adott ahhoz, hogy ne adjam fel.
Prosperi megmenekülése nem volt romantikus filmbe illő. Először is, amikor a fiatal pásztorlány meglátta az akkor már a saját kísértetének kinéző férfit, visítozni kezdett, futásnak eredt, majd eltűnt egy dűne mögött. Szerencsére hamarosan visszatért, méghozzá a nagyanyjával. Az eltévedt futó egy berber táborra bukkant. A nomádok kecsketejet próbáltak neki adni, de a napokon át éhező és szomjazó férfi folyamatosan kihányta a táplálékot.
A berber férfiak tevére pakolták Prosperit, hogy elvigyék a legközelebbi faluba, ahol hatásosabb segítséget kaphat. A településen egy katonai őrjárat azonnal őrizetbe vette az olaszt, a szemét bekötötték, majd a legközelebbi bázisra szállították.
Prosperi közel 290 kilométerre volt a Szahara Maraton útvonalától, és míg a sivatagban bolyongott, átment Marokkóból Algériába, ezért ellenséges kémnek hitték. Amikor az algériai hatóságok meggyőződtek róla, hogy egy Szaharában eltévedt és csodával határos módon életben maradt ultrafutó került a kezeik közé, végre kórházba szállították a 43 kilósra fogyott férfit.
Prosperi felhívhatta a családtagjait, akik halottnak hitték, majd miután egy héten keresztül ápolták intenzív osztályon, hazatérhetett hozzájuk. Amikor a gépe leszállt a római repülőtéren, a felesége mellett újságírók is várták. Egy sportriporter, akivel még olimpikon korában barátkoztak össze, félig viccesen megkérdezte tőle, megpróbálkozik-e újra a Szahara Maratonnal.
„Ha elkezdek egy versenyt, mindig be is fejezem” – felelte Prosperi és állta a szavát.
Azt mondja, szerinte azért sikerült túlélnie az 1994-es eltévedését, mert, miután elhagyta a sivatagi kriptát, úgy állt a szaharai bolyongásához, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem az extrém kihívást, az iszonyú akadályt látta, amit le kell győznie. Úgy állt ahhoz, hogy étlen-szomjan kóborol a sivatagban, mintha az csak átlagos hétköznap lenne.
Sok embernek elmondtam már, hogyha meg akarod érteni az életet, ki kell menned a sivatagba. A legtöbben a sivatagról a halálra asszociálnak, pedig épp az ellenkezője igaz. A sivatagban töltött napok bennem mindent felerősítettek: a természet, a sport, az élet szeretetét és az akaraterőt, amivel bármihez hozzáállok.
Mauro Prosperi azóta nyugdíjba ment a rendőrségtől, később vívóedzőként dolgozott és volt olimpiai koordinátor. Az első feleségétől elvált, négy évvel ezelőtt nősült újra. Már nagypapa, de még mindig keresi a kihívásokat, rendszeresen kajakozik például a part mentén Szicíliában, ahol jelenleg él. Közben várja, hogy eljöjjön a megfelelő idő, amikor elmesélheti az unokáinak, hogyan élte túl a Szaharát.
