Azzal a témával, ami miatt külön email-fiókot csináltam, nemcsak a párkapcsolatban érzi magát kellemetlenül az ember, hanem számos más területen is, sajnos! Talán azzal kezdeném, hogy már gyerekkorom óta szembesültem ezzel a problémával, ami kicsit sem volt jó érzés, pláne nem jó emlék. Azt hiszem, ha azt mondom, az egész életemre hatással volt ez a dolog, akkor egyáltalán nem túlzok.
Sportiskolába jártam mindig, az akkori rendszerben (’89-’90-ben), az edzés mindennapos, az utána következő tusolás pedig kötelező volt. Emlékeim szerint voltunk páran, akik nem tusoltak a méreteik miatt, vagy a fejletlenség, azaz a kopasz fütyi miatt. Csak a mosakodás maradt, ami miatt természetesen kicsúfoltak minket. Ha ez még nem lett volna elég, akkor jött még minden nap a délutáni edzés egy másik csapatban, ahol a város korosztályos serdülő legjobbjai játszottak.
A Túl kicsi a páromnak című cikkre reagálva írta meg Zoltán az ő gondjait, a levele teljes egészében olvasható lejjebb. Ha a méretbeli gondok önbizalomhiánnyal és szégyenérzettel párosulnak, akkor az önelfogadás a felnőttkorban sem történik meg, amennyiben nem ismeri fel, hogy segítségre van szüksége.
„A meccsekről nem beszélve, ami a serdülőben minden szombaton volt, illetve a focisuliban hétköznap, ahol elég nehéz volt a közös tusolást elkerülni. Emellett voltak még 2-3 napos kupák is, ahol az ország legjobbjai játszottak az akkori NBI-es nagy csapatokkal és 1-2 külföldi csapattal megtűzdelve, a Ferencváros, MTK, Vasas, Újpest, Békéscsaba, Nyíregyháza csapatokkal. Még a korosztályos válogatottba is volt behívóm 13 évesen, egyedül nekem abból a megyében, ami nem volt semmi! Sajnos a problémám, illetve a családi támogatás hiánya miatt is abbahagytam a focit az általános iskola végével. Nem szeretnék óriási önsajnálatba esni, de az álmom ment tönkre, nem kell hozzá szerencsesüti, válogatott játékos lettem volna és biztos, hogy külföldi karrier is szóba jöhetett volna. Ha csak a válogatottat nézem, akkor mindenki külföldön játszott az én korosztályomban, ahol szintén az első 5 legjobb közé tartoztam.
A párkapcsolatban sokkal kevesebb gond volt ezzel a méretbeli különbséggel, sőt, azt hiszem, szerencsés voltam, mert szinte soha nem érzékeltette ezt senki velem, pár esetet kivéve amikor éreztem, hogy nem mond igazat, de ezek sem jelentettek különösebb gondot, talán egyet kivéve. Viszont ha egy kicsit visszakanyarodok a focihoz, akkor még kis pályán is jelentkezett ez a gond a csapattársaimmal kapcsolatban, elmúltam 25 éves is, és még akkor sem volt semmi tapintat pár emberben, amit nem fogok megérteni soha. Abban biztos vagyok, hogy ezek közül az emberek közül mind veszélyeztetve érezte magát a külsőm és a megjelenésem miatt, illetve van bennem valami vonzerő, ami egyébként sem tesz népszerűvé férfitársaim között, akik az anyagi helyzetemre való tekintettel még jobban féltékenyek.
Nem tagadom, hogy ez a méretbeli különbség nem csak lelkileg viselt meg, hanem sajnos kipróbáltam a kábítószereket is, és szomorú módon megtaláltam a saját szeremet, a legveszélyesebb anyagra találtam rá. Ez nem más mint a heroin. 1995-ben egyre sűrűbben használtam az anyagot, majdnem két évtizedig, közben rehabilitáción is voltam többször. Éveken keresztül jártam pszichológushoz is, akivel egyébként nem beszéltem erről a problémámról, volt mellette elég olyan családi gond is, ami már önmagában is bőven elég volt és még a cucc is ott volt.”
Mit lehet tenni?
A probléma összetett, nagy valószínűséggel már gyerekkorban sem volt megfelelő a családi háttér, az érzelmi kötődések sérülhettek. A gyerekek ugye kegyetlenek, a gyerekszáj az, ami mindent kimond, gondolkodás nélkül. Ha olyan környezetben, ahol már eleve sérült a fiúgyerek önbizalma, még inkább sérülhet a pszichoszexuális fejlődése a testével kapcsolatos szégyenérzet miatt. Igen korán, 12 évesen szembesítették a sporttársak a hiányossággal, ami feltehetően abban az esetben, ha nincs az életében a közös zuhanyzás és a sport, talán nem is érezte volna soha hiányosságnak. Erre utal az is, hogy a párkapcsolataiban, szexpartnereivel a mérete nem igazán okozott gondot — itt kell megjegyezni, hogy a nők többsége nem a ritmikusan ki- és behatoló pénisztől éli meg a gyönyört.
Az olvasó önbizalomhiánya és állandó szégyenérzete az, amivel foglalkozni kell, nem pedig a méretbeli gondok. Rengeteg férfi él úgy, hogy nincs 24 centis pénisze, az átlagméret egyébként sem ez, hanem 13-15 centi, de ez is eltérő kultúránként. Vannak országok, ahol a 8-10 centis méret az átlagos, így a kérdésre a válasz, hány férfi élhet ilyen gonddal az, hogy gondként kevesebben élik meg, mint ahányan kis mérettel születtek a lábuk közt.
A függőséget feltételezhetően sikerült leküzdeni, a heroin valóban a legveszélyesebb szer, ha azt sikerült, akkor a saját önbizalomhiánnyal és a szégyenérzettel is szembe képes nézni, és ezeken változtatni. Szexuálpszichológus segítségét bátran kérje, és merjen beszélni a méretbeli gondokról, mert az azzal kapcsolatos szégyen az, amin muszáj változtatni.
Szexuálterapeuta szerzőnk korábbi cikkeit ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: 24.hu/Besenyei Violetta
