Azt mondom, Pokémon Go. Mibe, hogy azt mondod:
- beteg dolog,
- nézni rossz,
- be kéne tiltani,
szóval – ha véletlenül nem vagy függő -, jó eséllyel úgy vagy ezzel az őrülettel, ahogy a társadalom “egészséges” (tudod, aki a “való életben él”, ahelyett, hogy idióta hülyegyerek módjára a mobilját nyomkodná az utcán rohangálva – bármit is jelentsen ez) fele. Nyilván tévét sem nézel, sőt, nincs is tévéd, ha mégis van, csak a Mezzo meg a Spektrum megy rajta.
A kettő – mármint a függőség és a gyűlölet – között látszólag nincs semmi, nincs ember, akit hidegen hagyna a jelenség.
A Pokémon Go rajtaütésszerűen hódította meg a világot, jelenleg a legnépszerűbb app (nem csak a játékok között) minden nagyobb alkalmazásboltban, beleértve az Angry Birdsöt és a Candy Crush Sagát. Hagyjuk is a számokat és a grafikonokat, elég, ha felhívjuk a figyelmet egy példátlan hírre: az ingyenesen letölthető argumented reality-alapú mobiljáték jelenleg népszerűbb, mint a pornó. Szoftverről még soha nem adtunk hírt ilyen sűrűn, nem azért, mert a mániánk a téma, hanem azért, mert folyamatosan érkeznek a vadabbnál vadabb sztorik, amelyek jó esetben viccesek, rossz esetben tragikusak, és mindig könnyű beléjük látni az emberiség erkölcsi-morális végítéletét.
- Baleseteket okoz, rabolnak a segítségével, véletlenül hullát találnak vele. Szülőszobában, vajúdó feleség mellett játsszák.
- Holokausztmúzeumban nyüzsögtek miatta. (Aztán kitiltották.)
- Szakítanak miatta.
- Felmondanak miatta.
- Tóba zuhannak miatta.
- Egy nyaraló magyar majdnem meghalt miatta.
- Egymást tapossák miatta.
- Nyerészkednek vele.
- Pedofilt buktat le.
- Minden akkut lemerít, alighanem hatalmas profitot hozva a powerbank- és pótakku-bizniszben.
- Összeesküvés-elméleteket ihlet.
Nehéz elhinni, hogy mindez egy hét termése. Főleg úgy, hogy Magyarországon csak múlt szombat óta hozzáférhető trükközés nélkül, le is fagytak a szerverek, és még így is megtelt a Városliget.
Mondok egy merészet: a Pokémon Go, bár kétségtelenül kimeríti az – esztétául fogalmazva – popkulturális jelenség fogalmát, igazából semmi különöset nem jelent, főleg nem világvégét. Senki sem hülyül el tőle, vagyis nem lesz hülyébb, mint amilyen egyébként is, önmagában semmi rosszat nem okoz az, ha az ember játszik vele, ez az egész egyszerűen egy könnyű és népszerű módja az eszképizmusnak, ami – mármint az eszképizmus – a terrorizmusról és a demokrácia gyengüléséről szóló híreket nézve egyre nagyobb piaci rés.
Minden generációnak megvan a maga Pokémon Gója, ez a mostani legfeljebb azért különleges, mert konkrétan az utcára hajtja a játékosokat, azaz feltűnőbb, mint a korábbiak (amelyeket inkább a négy fal között lehetett csinálni), így ítélkezni is könnyebb.
Nézzük végig az utóbbi évtizedek hasonló őrületeit, amelyek mindegyikénél megjósolták az apokalipszist, de egyszer sem jött el, majd vonjuk le a tanulságot: nincs itt semmi baj, vagyis van, de biztosan nem a Pokémon Go miatt.
Doom (1993)
“A hatás leírhatatlan volt” – írtuk pár hónapja visszatekintő cikkünkben, amikor megjelent a klasszikus lövöldözős játék rebootja. “A kormányhivataloktól át az elméleti fizikai kutatólaborokig mindenhol megállt az élet. Az iskolákban, irodákban megpróbálták megakadályozni – ha kell, óránként törölni – a játék futtatását, rendszergazdák, osztályvezetők, igazgatók könyörögtek a beosztottaknak, hogy hagyják abba, dolgozni kellene. Nem az volt a baj, hogy nem mentek be a munkahelyre, ellenkezőleg: az volt a baj, hogy bementek és egymás ellen játszottak.
Trent Reznor, a népszerűsége csúcsán lévő Nine Inch Nails frontembere a visszatapsot sem várta meg, kikerülte a rajongókat, a drogot, a nőket, szabályosan rohant az öltözőjébe minden koncert után, hogy játszhasson. Függő lett, akár csak amerikaiak tízezrei. A legszebb az volt, hogy az egész ingyenes volt – bár nem készült elemzés, de az id (fejlesztőcsapat – a szerk.) úgy tippelte, hogy csak minden századik játékos rendelte meg a teljes, fizetős változatot. Így is napi százezer dollár érkezett a számlájukra.”
World of Warcraft (2004)
Van egy gyanúm: a Pokémon Go már rég nem lesz sehol, amikor a World of Warcrafttal még milliók játszanak. A Blizzard online, teljes szabadságot adó szerepjátéka ugyan nem éppen eredeti darab (a fejlesztők szokás szerint a már meglévő sikercímek, például az EverQuest receptjeit olvasztották össze és polírozták tökéletesre), mégis ez lett az addig látott legsikeresebb játék.
Nem csak berántott több (népszerűsége csúcsán tizenkét) millió játékost, hanem az ügyesen adagolt kiegészítőknek, ráncfelvarrásoknak és az addiktív játékmenetnek hála ott is tartotta őket. Az addiktív szóval szeretnek lazán dobálózni a videojáték-újságírók, ám itt most tényleg a legszorosabb értelmében szerepel:
velük dolgozták ki a tökéletes, zsigeri szinten működő kihívás-jutalom egyensúlyt. Nem szeretnénk semmivel sem vádolni a játékot, főképp emberöléssel, de ha netkávézókban napokig kuksoló, majd végkimerülésben elhunyó fiatalokról olvasunk hírt, jó eséllyel előkerül a World of Warcraft cím.
Itthon ilyesmi még nem történt, de jó, ha tudjuk: van egy világ a miénken kívül, ahol orkok és emberek klánokba verődve csapnak össze nap mint nap, teljes családok élnek úgy, hogy nap mint nap együtt, vagy éppen egymás ellen játszanak.
Yetisports (2004)
Emlékszik még valaki erre? Pingu Throw, Orca Slap és még számtalan néven és variánsként terjedt, az akkor rendkívül elterjedt és azóta szerencsére eltűnőben lévő flash platformon. Senki sem értette a sikere titkát, azon túl, hogy éppen egyszerűségében rejlett. Egyetlen egérklikken múlt, hogy a jeti milyen erővel és szögben baseballütőzze el az erre láthatóan önként jelentkező pingvint (senki ne kérdezzen semmit) és kész.
Végtelen mennyiségű irodai munkaórát el lehetett ütni (szó szerint) ezzel, főleg, ha a másik alternatíva a… nos, a munka. El is ütöttek: nincsenek ugyan kimutatások, de valószínűleg GDP-százalékban mérhető a Yetisports miatti visszaesés. A játéknak egyébként végső soron az Angry Birdst is köszönhetjük. Itt játszható.
Google Pac-Man (2010)
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az árkád játékok (mint a Pac-Man és a Space Invaders) nagyjából úgy működtek, mint most a Pokemon Go, csak főleg gyerekekkel: magukhoz csalogatták őket és elszedték az összes pénzüket. Külön cikk (mit cikk, doktori dolgozat!) témája lehetne, hogyan jósolták meg ugyanúgy a világvégét emiatt, mint azóta is rendszeresen, és hogyan nem jött el sosem, mint azóta sem.
Nekünk most legyen elég egy kései, de illusztris példa: a Google 2010 május 23-án úgy rótta le a tiszteletét az iskolateremtő, a videojáték-ipart megalapozó klasszikus előtt, hogy Pac-Manné alakította logóját a kereső kezdőoldalán.
Keveseknek esett le, hogy konkrétan játszani is lehet vele, de akinek igen, az egyszerűen nem tudta abbahagyni. Íme a RescueTime gazdasági blog számításai arról az egy napról:
- 4 819 352 (munka)órát ölt az emberiség a játékba;
- 120 millió dollár esett ki a gazdaságból emiatt;
- vagy 300 millió, ha a játékkal főleg az IT-szektorban dolgozók, például Google-alkalmazottak játszottak.
A reálisan megtippelt, 120 milliós összegből egyébként hat hétig lehetne működtetni a teljes Google-t a vezérigazgatóktól a takarítókig.
Ennél nagyobb bók aligha kell egy 35 éves játéknak.
GTA V (2013)
Boltok előtt kígyózó sorok a megjelenés előtti éjszaka, 800 millió dolláros bevélte egy nap alatt, 65 millió eladott példány – maradjunk abban, hogy a Grand Theft Auto ötödik részéhez képest a Pokémon Go sehol sincs. Az erőszakos és szatirikus akciójáték nem csak minden idők legjövedelmezőbb szoftvere, hanem minden idők legjövedelmezőbb (pop)kulturális terméke, ideértve a film- és zeneipart.
Ne feledjük azt sem, hogy egy hatvan dolláros, azaz tíz-tizenöt ezer forintos játékról beszélünk. Ki lehet számolni, mennyi időt töltött a játék előtt a világ, ha mindenki, aki megvette, csak tíz órát ölt bele – és még mindig messze járunk a valóságtól, hiszen ennél sokkal több, száz-százötven óra is simán belefér. A munkamorálra és gazdasági mutatókra gyakorolt hatásáról pedig csak annyit, hogy Amerikában elterjedt a
kifejezés, amely azt jelenti, hogy ha megjelenik egy nagyon várt játék, hirtelen felnőtt irodai munkások, menedzserek, családapák tíz- és százezrei jelentenek hirtelen beteget, hogy otthon maradhassanak és kontrollerrel a kezükben, izé, gyógyulgassanak.
És nem jött el a világvége.
Facebook (2008)
Ide nem írok semmit, legfeljebb annyit, hogy aki a valóság elől menekülők idióta, időrabló elfoglaltságaként tekint a Pokémon Góra, az gondolja végig, mennyi időt tölt a Facebookon (ahol jó eséllyel ezt a cikket is találta), és hogy a Facebook-falának mennyi köze van a valósághoz.
