Kezdjük a kályhánál. A Magyar Labdarúgó Szövetséget 1901-ben alapították. A sportág történelmileg alulról építkezett, de a második világháború után elvesztette függetlenségét, amit csak a rendszerváltás után nyert vissza. Majd ötven éven át állami, előbb az OTSH, majd az ÁISH irányítása alá tartozott, annak függelék szervezete volt.
Ebben az időben teljesen természetessé vált, hogy központi akaratra a labdarúgó-válogatott többhetes edzőtáborokban készült fel a nemzetközi megmérettetésekre. Ennek a megoldásnak a kor bajnoki és nemzetközi kupaküzdelmei is jobban teret adtak. Ma már – szövetségi kapitányi fejjel gondolkodva – irigykedve tekintünk a Dr. Mezey György által vezetett téli benidormi, edzőtáborokra, amelyek megalapozták legutolsó világbajnoki részvételünket.
Az állam szerepe a labdarúgásban
A dolgot csűrhetjük-csavarhatjuk, de el kell ismerni, labdarúgásunk akkor volt sikeres, amikor az állam tevőlegesen beavatkozott a futballfolyamatokba. Talán meglepő, nem csak a szocializmus alatt.
Nem árt tudni, a második világháború előtt hiába volt pártoktól, politikától relatív független a labdarúgás irányítása, ettől még tény, majd 100 évvel ezelőtt, 1921-ben politikai akaratra született meg a világ első testnevelési törvénye, amely sportpályaépítésre kötelezte az 1000 főnél több főt foglalkoztató nagyvállalatokat.
A komoly infrastruktúrafejlesztésnek és tömegesítésnek meglett a hatása: 1938-ban világbajnoki ezüstöt nyertünk.
Mint fentebb már jeleztük, az állami szerepvállalás a második világháború után egyértelművé vált. A klubok „tulajdonosai” az állami nagyvállalatok, a rendőrség, a katonasága, azaz a minisztériumok, továbbá a szakszervezetek lettek. A háború után központi akaratra egy világverő csodacsapatot hoztak létre. Ez volt a Budapesti Honvéd.
Az ötletadó Sebes Gusztáv az Aranycsapat szövetségi kapitánya fontosnak tartotta a „válogatott egységét”. Ezért az ötvenes évek Aranycsapatát két klubra építette; a mesterségesen létrehozott katonacsapatra, a Honvédra és az MTK-ra, ahol hellyel-közzel azonos stílusban játszottak a játékosok. Az előbbiben voltak a „zsenik”, az utóbbiban a „kiegészítő” emberek – emlékezik A nagy Honvéd című könyvében Rózsaligeti László.
Ahogy a ’70-es évektől eresztett le a szocializmus lufija, úgy indult meg a Mariana-árok felé labdarúgásunk is.
A rendszerváltás utáni lassú átmenetben a minisztériumi klubok, a tulajdonosok és magukat tulajdonosnak valló szerencselovagok sem tudták működésbe hozni a profi futballt, sőt, a sportág ingatlanvagyonát megtizedelő “szabad rablás” végképp az árok legaljáig taszította labdarúgásunkat. Ráadásként a tulajdonlási, finanszírozási problémák mellett a szakmai válság jeleként több klub tradicionális futballstílusa ezen időszak alatt szűnt meg – Újpest, Vasas, Rába ETO, Honvéd – végképp.
Hol lehet itt keresnivalónk?
Az állam ismételt, a legelsőt majd száz évvel követő szerepvállalása a 2010-es évektől ezért jelent igazi mentőövet futballunknak. Azonban azt szokták mondani, még a legdrasztikusabb sportágfejlesztés is csak egy új generáció felcseperedésével hoz érezhető változtatást a labdarúgásban. Minimum 10-15 év alatt. Kérdés, hogyan lehet relatív gyorsan eredményt felmutatni?
Az a napnál is világosabb, hogy egy olyan méretű, gazdasági hátterű országnak, mint a miénk, manapság nemzetközi szinten eredményt elérni a válogatottal sokkal könnyebb, mint klubcsapattal. Amíg klubcsapataink ki-ki meccsek sorát kell lejátssza, hogy csoportkörbe jusson valamelyik kupában, addig válogatott csapatunk már a selejtezőben is csoportkör részese.
Futballiparágunknak alapvető, hosszú távú érdeke, hogy labdarúgóink nemzetközi porondra lépjenek, ott sikert érjenek el, mert a magyar átlagból felfelé kilógó játékosok csak így képesek szakmai szintet lépni, erősebb bajnokságba igazolni. Ezáltal nemzetközi szintű tudáshoz juthatunk, amely tudás első lépésként a válogatott számára hozhat hasznot, majd visszaforgatva a magyar futballba, megszüntetheti annak belterjességét, a hazai labdarúgást is új impulzusok érik, ezáltal fejlődésnek indul. Lásd Gera Zoltán, Juhász Roland, Tőzsér Dániel, Király Gábor visszatérését a magyar klubfutballba és Dárdai Pál szerepvállalását a magyar válogatott élén.
Várhatóan a magyar klubok még évekig nem lesznek képesek stabilan értékelhető nemzetközi eredményt felmutatni, ezért a fenti megközelítésből nekik is elemi pénzügyi érdekük, hogy legjobbjaik a válogatottban kirakatba kerüljenek. Ergo érdekük az is, hogy a nemzetközi trendekkel ellentétben a bajnokságot a válogatott eredményességének érdekében alárendelje az MLSZ, a lebonyolítást kényszerből hektikussá tegye, ha szükségét érzi a kapitány, háromhetes szüneteket iktasson be az OTP Bank Liga küzdelmeibe.
Aki fizet, az kéri a zenét
Nyilvánvaló, hogy ez Thomas Dollt és azokat az edzőket bosszantja, akiknek csapata jó formában van, felpörögve, maximális fordulatszámon játszik. Nekik nem érdekük a szünet, ráadásul úgy, hogy játékosaik egy része a válogatottnál edz és nem a csapatával gyakorol a klubban, végképp nem.
Ugyanakkor a kritikát megfogalmazó kluboknak és a klubedzőknek azon illene elgondolkozniuk, hogy az MLSZ-ből élnek, lévén a szövetség 2010 óta áttételes állami forrásokból stabilizálta és finanszírozza jelenleg is a működésük jelentős részét.
A TAO forrásnak, az MTVA és a Szerencsjáték Zrt. által fizetett összegeknek köszönhetően hosszú idő után nincs hír fizetések csúszásáról, ezzel párhuzamban a bundagyanús meccsek száma is jelentősen csökkent.
Thomas Doll kinyilatkozása, miszerint sehol a világon nincs ilyen módi, és ez csak megtöri a csapat lendületét, egységét, igaz állítás. Csakhogy míg a Fradi vastagon veszteséges vállalkozás – 2015-ben 149 millió forint – , addig a válogatott az első olyan “termék” a kétezres évek magyar futballjában, amely tömött lelátók előtt játszik.
Ma már kicsi a Groupama Aréna, 30 ezer ember kíséri el a csapatot Marseille-be, ergo a nemzeti tizenegy valós piaci alapok közt képes kitermelni költségeit. Mi több az utóbbi években már nyereséges “vállalkozás”.
Pont úgy, ahogy a tőlünk nyugatabbra élő futballkultúrákban, amelyek valós piaci viszonyok mentén működnek évtizedek óta.
További ellentmondás Thomas Doll gondolkodásában
Érdekes az a tény is, hogy miközben Thomas Doll egyfelől elfogadja, hogy a Fradi versenyelőnyhöz jut az MLSZ bajnoki kiírásában, mint nemzetközi kupában érdekelt csapat – több idegenlégiósa lehet a pályán -, a válogatott esetében már nem fogadja el, hogy a nemzeti érdekek miatt a nemzeti tizenegy elsődlegességet élvez a Ferencvárossal szemben.
Nyilatkozatának azon felvetése, hogy véleményével feltehetőleg a többi NB I-es kolléga is azonosul, szintén sántít.
Azoknál a csapatoknál ugyanis, ahol meghatározó emberek sérültek, vagy éppen válságban vannak (DVTK), vagy nincsenek formában (Paks), vagy rövid volt a nyári felkészülési időszak (Mezőkövesd, Gyirmót), vagy több új játékos érkezett a kerethez (DVSC), vagy új edző érkezett a csapathoz (DVSC), ott kimondottan jól jöhet a három hét bajnoki szünet, lévén ezalatt lehetőség lehet új fejlődési pályára állítani a csapatot.
Konklúzió
Meglehet nem is szükséges, hogy Thomas Doll száz évre visszamenőleg ismerje a magyar labdarúgást, azt, honnan jutott hova, miért tart ott, ahol.
A történetnek van egy, a magyar edzők számára is érdekes tanulsága. Mégpedig az, hogy Thomas Doll és Bernd Storck szakmai álláspontját és érvrendszerét a nyilvánosság elé tárta, és tette mindezt kulturált formában. Érdek, ellenérdek feszül egymásnak, de nem ellenségeskedés zajlik köztük. Mondhatni őszinte szó mentén szakmai párbeszéd folyik, és nem csak azért, mert mindketten németek.
Ez az, ami még mindig hiánycikk a magyar labdarúgásban.
