Ezúttal is felajánlod majd valamilyen jótékony célra az április Eb-győzelemért járó állami jutalmadat, ahogy a párizsi olimpia 5. helye után tetted?
Ez a kérdés most még azért nem aktuális, mert szeptemberben lesz egy világbajnokságunk is, és csak azt követően derül ki, hogy mennyi az annyi. De nem biztos, hogy erről is beszámolok majd.
Miért nem?
Azt tapasztaltam, hogy aki jótékonykodik, jobb, ha csöndben teszi.
Miért kell csöndben adakozni?
Még a legjobb szándékkal nyújtott adomány is gyakran kerül negatív kontextusba.
Amerikában iskolai és kórházi szárnyak viselik az adományozó nevét, aki előtt a közösség őszinte elismeréssel adózik. Nálunk ez nincs így?
Az emberek kilencven százalékából itthon is pozitív reakciót váltott ki, hogy az olimpiai 5. helyem után járó 15,7 millió forintos állami jutalmamat jótékony célra ajánlottam fel, de ott az a tíz, akiktől valamiért csak a bántás, a negatívum érkezett.
Miért érdekel ez a tíz százalék?
Mert a közösségi térben adtak hangot a véleményüknek, azt pedig mindenki látja. Nem szeretném, hogy minden évben erről szóljon az életem. Birkózó vagyok, szóljanak arról a hírek. Nem akarok átesni a ló túlsó oldalára.
Az olimpiai jutalmadat azzal az indokkal ajánlottad fel, hogy „megvan mindenem, 16 millió forinttal nem lennék se több, se kevesebb, azoknak az embereknek viszont nagy szükségük van rá, akiknek ezt adom.” 24 évesen mi az a „minden”?
Nem akarom elhallgatni, hogy a szüleim, akik együtt vannak lassan már 40 éve, megteremtették azt az életszínvonalat, hogy a családunk tényleg nem szűkölködik semmiben. Sőt! De az elmúlt évben súlyos dolgok történtek velünk.
És, amikor ott ülsz a kórházi ágy mellett, hamar rájössz, hiába van sok milliód, ha nem érsz vele semmit.
Szerencsére képesek voltunk ellenállni, és hála istennek minden megoldódott, kijöttünk a bajból. Mindez arra tanított meg, szemernyit sem számít mennyi pénz van a zsebedben, ha nem vagy egészséges. Ma van egy boldog, egészséges családom. Úgyhogy nekem ez a minden.
Feltételezem, Ottó bátyádra utalsz, aki a párizsi olimpia előtt pár hónappal került halálközeli állapotba. Mi történt pontosan?
Ha nem baj, nem részletezném. Legyen elég annyi, hogy majdnem otthagyta a fogát, és még hónapokig aggódtunk érte. Pedig ő is birkózott, atomerős, mint én.
Az adakozás belülről jön, vagy az is a családi minta öröksége?
Nem úgy mentem ki az olimpiára, hogy előre eldöntöttem, kinek mit ajánlok fel. A szüleim minket úgy neveltek, hogy mindenki ott segítsen, ahol és akin tud. Már gyerekként is ezt láttam. Apu és anyu jó lokálpatriótaként rendre visszaadnak, támogatják Erzsébetet, a szűkebb életterünket. Édesapám 2006-ban Kruj Ivánnal újraélesztette a szakosztályt. Aztán, hogy legyen saját otthonunk, addig szervezkedett, amíg az önkormányzat és az akkori oktatási miniszter támogatásával, de jelentős részt önerőből a kerületben, a Gyulai István Általános Iskola udvarán, a korábbi salakpályája helyén, lényegében a földbe süllyesztve megépítette ezt a birkózócsarnokot, ahol nap mint nap készülhetünk.
A 2006–2011 közötti időszakban a magyar sport messze nem volt olyan kivételezett helyzetben, mint az elmúlt évtizedben, sőt, a sportegyesületek máról holnapra éltek, miközben évről évre jelentős köztartozást halmoztak fel. Édesapád milyen apropóból áldozott a saját vagyonából a sportra ilyen körülmények között?
Apu is birkózott, ám a szülei korai halála miatt hamar abba kellett hagynia. Három fia született, és mindhárman birkózni kezdtünk. Abban a szellemben nevelt minket, ahogy él: ahonnan kapsz valamit, oda vissza is kell adni. Szóval nemcsak a birkózás szeretete, a fiai előmenetele miatt érzelmi okokból, hanem ezért támogatta a kerületet sok más egyéb mellett – úgymint kültéri közösségi kondipark stb. – ezzel a beruházással is.
Sokan írták azt, hogy hirtelen elkeseredésből ajánlottam fel a jutalmamat, aztán már nem volt visszaút. Pedig dehogy! Simán így tartom helyesnek.
Sokszor kapom meg a kérdést, megbántam-e. Egy pillanatig sem! Én nem a pénzért, hanem a dicsőségért és Magyarországért birkózom.
Szó, mi szó, elég pazar, minden igényt kielégítőnek tűnő bázis ez a három versenyszőnyeg méretű edzőterem, mellette az öltözőkkel és egy hatalmas, csocsó-, pingpong- és jéghokiasztalokkal felszerelt pihenőszobával, amelynek a sarkában még egy imasarok is található. Lényegében itt, ebben az édesapád által megálmodott teremben nőttél fel?
Nem egészen, mert már ovis koromban is birkóztam, de akkor még nem ebbe a terembe jártam. De, miután átadták, tehát 2011-től, a Körcsarnokban zajló válogatott edzéseket leszámítva valóban nagyrészt ez a bázis. Apu a mai napig annyi pénzt, munkát tesz bele ebbe a szakosztályba… Számolta egy ideig, hogy mennyit költött a birkózásra, de aztán elengedte. Nem sok ember csinálja ezt. Inkább az a jellemző, hogy az, aki tudna bele rakni, az is kivenni szeretne a sportból. Nyilván nem mindig sül el jól az adakozás, van, akinek hiába segítesz, nem tud kijönni a bajból. Mondjuk a múlt évben kifizettem egy család lakhatási hátralékát, most mégis ugyanazzal a gonddal küzdenek. De azért meg kell próbálni.
Édesapád szakedző. Gyerekkorodtól ő irányította a felkészítésedet?
Igen, de mellette Kruj Iván bácsi és a fia is. Tagadhatatlan, hogy apa komoly befolyást gyakorolt a munkánkra. Úgyhogy egyezzünk ki abban, mindhárman irányítottak. Aztán 2009-ben érkezett a szakosztályhoz Kliment László, azóta ő az egyesületi edzőm. Apa 14–15 éves koromban lépett hátrébb a szakmai munkából, amikor már többet voltunk a válogatottal. De a mai napig mellettem van, mindenben támogat, elmondja, amit lát, adok a véleményére.
A 2024-es olimpiát is kielemeztétek?
Azt nem.
Tabutéma?
Ő is tudja, én is tudom, mindketten tudjuk, mi történt. Nincs mit ezen agyalni utólag. Tudjuk, hogy fejben ment el. Csak az látja kívülről, hogy mi zajlik a sportoló fejében, aki nagyon ismeri. Apu már az első meccsnél levette, hogy nem az vagyok, nem tudok az lenni a szőnyegen, aki szoktam. Ennek ellenére két ellenfelemmel szemben még egész jól mentem, csak aztán beleestem a gödörbe, ahonnan nem találtam a felvezető utat.
Miért „ment el” fejben?
Ottóval még tavaly márciusban, egy szerdai napon történt meg a baj. Ennek ellenére csütörtökön már edzettem, mert olimpia előtt ugye nem lehet kihagyni. Próbáltam kizárni a történteket, de csak hónapokkal később jelenthettük ki, hogy elmúlt a veszély, rendbe jött. Nem sokkal Ottó traumája után édesapám nővére váratlanul meghalt. Ezek az események nem fizikálisan, hanem mentálisan hatottak rám és az egész családomra.
A felkészülés alatt a kelleténél többször éreztem azt, hogy fejben nem vagyok ott, nem arra gondolok, amire kell.
Másik oldalról éppenséggel motivált az, hogy Ottó és a családom miatt küzdjem végig ezt a nehéz időszakot. De hát ne szépítsük, az első olimpiai részvételen amúgy is nagy a nyomás, ami a lelki hullámvasutazáshoz hasonlítható felkészülésemmel együtt agyonnyomott.
A párizsi negyeddöntőben attól a végül olimpiai aranyérmes bolgár Szemen Novikovtól kaptál ki, akit két hete legyőztél a Eb-fináléban. Tavaly is győznöd kellett volna ellene?
Arra számítottam. Korábban háromszor úgy elvertem, hogy azt sem tudta, hol van. Pláne, hogy az első meccsemen legyőztem a világbajnok azeri Rafig Huseynovot – igaz ő 82 kilóból jött fel –, majd a negyeddöntőben azt a szerb Aleksandr Komarovot, akiről azt gondoltam, az egyetlen, aki képes lehet megverni engem.
Hatalmas ünneplésbe kezdtem. Na, azt nem kellett volna. Verseny közben sose örülj, mert az is elveszi a fókuszt a következő feladatról.
Az elődöntőben jött a bolgár. Nekiugrottam, ahogy szoktam, de lepattantam róla. Legyőzött. Onnan el is engedtem fejben az olimpiát, és másnapra, a bronzmeccsre, a dán Turpal Bisultanov ellen végleg szétestem. Hiba volt, mégiscsak egy olimpiai bronz múlt rajta. De a lényeg, hogy tanultam belőle. Most, az Eb-n már nem ugráltam, nem mutattam ki a továbbjutások után, mi zajlik bennem. Pedig nyilván most is örültem, csak nem „csapkodtam a legyeket a levegőben”. Így jobban és mindvégig benne maradtam a flow-ban.
Hárman vagytok fivérek, és mind a hárman birkóztatok, de már csak te vagy aktív. Miért?
Nekem elég hamar jöttek az eredmények. Folyamatosan éreztem a siker ízét, és így könnyebb megszeretni azt a sportot, ami ma már életforma is. Miközben az osztályban mindenki focizott, bennem soha nem merült fel, hogy mással kellene próbálkoznom. Ricsi, a nálam két évvel idősebb bátyám volt a legtehetségesebb köztünk, mégis elég hamar abbahagyta. Pedig olyan adottságai vannak, hogy bármihez nyúl, bármilyen más sportot játszunk, rendre ő nyer. Talán ezért nem szeret annyira szenvedni. Márpedig ebben a sportban sokat kell szenvedni. Meg tűrni a fájdalmat. Ottó nemrég töltötte be a 30-at, 67 kilóban versenyzett, U23-as Európa-bajnoki ezüstérmes, világbajnoki bronzérmesként fejezte be. A súlycsoportjában nagyon erősnek számított, de egy idő után egyre nehezebben ment a fogyás, alighanem ez ment rá az egészségére. Ezért döntött úgy, hogy abbahagyja, de a mai napig edzőként segíti a klubunk munkáját.
Hozzá képest könnyen fogysz?
Hála istennek, igen, de nem esik jól, elég keménynek kell lennem magamhoz.
Kidolgozott technikád van a súlyvesztésre?
Persze. Muszáj előre precízen megtervezni, hogy erős is maradj, de fogyj is. Normál felkészülési időszakban 94–95 kiló vagyok.
Három héttel a nagy verseny előtt kezdem visszafogni magam, hogy ne hirtelen kelljen sokat leadni, mert akkor összeesek, mint gatya a mosásban.
A világversenyek ráadásul kétnaposak. Jó esetben, ha elődöntőbe jutsz, mindkét reggel mérlegelsz, azaz kétszer kell hoznod a súlyodat. Az első nap 3–4 ellenféllel kerülsz szembe, akik összetörnek, megnyomorgatnak, de – hogy ne fogyj el, és az utolsó meccsedre is kellő erőd maradjon – folyton eszel, iszol, töltöd vissza az elégett energiát. Így hiába az irdatlan munka, mégis gyakran hízol, ilyenkor másnap reggelre megint fogyasztanod kell.
Ez elmondva is brutálisnak tűnik.
Nem egyszerű. Egy-egy nagyobb verseny, vb, Eb annyira megvisel, hogy utána két–három napig fáj mindened, lézengsz, és közben, mint egy puzzle, folyton szét akarsz esni.
Nemcsak a bátyádban, benned is hagyhatott sebet a birkózás. A kudarcként megélt olimpián túl ott a 2023-as világbajnokság is, ahol fináléba jutottál, azt hitted tussal nyertél (a videón 6:40-től a szitu), majd kiderült, mégsem.
7-1-re ment az ellenfelem, a török Ali Cengiz. A mérkőzés szőnyegelnöke, gondolom, nem számított már rá, hogy itt még bármi komoly fordulat történhet. Ráadásul két perccel a vége előtt leküldtek a földre. De úgy vagyok vele, hogy még vesztett helyzetből is próbálkozom. Aztán lényegében ebbe a nyert szituációba belehibázott, megkontráztam, két vállra fektettem. A szőnyegbíró megadta, jelezte a tust, a lengyel szőnyegelnök, akinek „le kellett volna ütni a meccset”, úgy látszik, éppen elfordította a fejét. Mivel az ő szava dönt, így ment tovább a meccs és végül 8-7-re kikaptam.
Miért annak a szava dönt, aki egy asztal mellől és jóval távolabbról látja az eseményeket, mint a szőnyegbíró, aki olyannyira testközelből, hogy gyakran le is fekszik a jobb látószög érdekében?
Ezt ne kérdezd… A kötöttfogás amúgy is elég nehezen érthető sport. Aki nem művelte, nem látja, hogy mi és miért történik. Nyilván ezért próbálja a nemzetközi szövetség szabálymódosításokkal izgalmasabbá, nézhetőbbé tenni, ahogy azzal is sokat foglalkoznak, hogyan lehet kiküszöbölni a bírói „hibákat”. Nyilván mindig lesz tévedés, de talán olyan már nem, mint ahogy megverettek a 2023-as világbajnokságon. Azt a tust még egy laikus is látta. Akkora volt a felháborodás, hogy a lengyel mérkőzésvezetőt azonnal eltiltották. Ahogy lejött a szőnyegről, már mondták neki, hogy szevasz. A mai napig nem tudom, mi történt a fejében, mert egy tök normális pasi, állítólag szeret is minket, magyarokat. Szerintem tényleg csak bealudt.
A videóbíró miért nem segít az ilyen esetben?
Kérhetsz videót, de bármilyen furcsa, a szabály úgy szól, hogy utólag, videó alapján tust nem adnak meg.
Miért? Nem pont ez lenne a célja a videóbírónak, hogy csökkentse a hibaszázalékot, láttassa azt, amit nem vettek észre?
Ezt se kérdezd. Ma már óvni sem lehet mérkőzés után, mert régen mindent is megóvtak. A lényeg, hogy már a meccs után is elnézést kért a nemzetközi szövetség elnöke a bíráskodás miatt, és végül egy hónappal később megkaptam az aranyérmet.
Ha még egy évvel visszaugrunk az időben, a 2022-es világbajnokságon elért negyedik helyed még mindig a levegőben lóg. A győztest, a grúzból szerbbé vált Zurabi Datunashvilit a Nemzetközi Sportdöntőbíróság első fokon 2021. május 27-től öt évre eltiltotta doppingvétség miatt, egyúttal az e dátumot követő összes eredményétől megfosztotta. Azonban a jogerős határozat meghozataláig felfüggesztette az vb végeredményének újraírását. Szóval, lehet, hogy a vb-aranyad mellé egyszer kapsz egy vb-ezüstérmet is utólag.
Az is egy elég érdekes meccs volt. Egy relatíve nyeszlett gyerek egy év alatt elég nagydarab emberré vált. Döntőbe juthattam, akár nyerhettem volna. De nem így történt.
Mi a véleményed a doppingról, azokról, akik tiltott szerekhez nyúlnak?
Mindenkinek a saját döntése, hogyan akar a csúcsra kapaszkodni. Én az egészségem megőrzése érdekében biztosan nem kockáztatnék. Ha tisztán nem megy, akkor inkább ne jussak fel.
És kétszeres érintettként arról mit gondolsz, ha egy hónappal, egy évvel vagy – mint az utóbbi években nem egy esetben – több év elteltével írják át a világversenyek, olimpiák eredményeit?
Nekem a 2023-as világbajnoki arany visszaadta az örömöt. Örök élmény marad, amikor Apu, Anyu és az egész család átjött, és meglepetésemre közölték, hogy beismerték a hibát, világbajnok vagyok, én is megkapom az érmet. De nem lehetett olyan az eufóriám, mintha ott, akkor a szőnyegen nyerek. Főleg, hogy mivel méretes hátrányból vertem tussal a törököt, felrobbant volna a csarnok. Ennél szebb, boldogabb pillanatot nehezen tudok elképzelni.
Az idén viszont egy teljesen egyértelmű, megérdemelt, ha úgy tetszik, életedben először a szőnyegen megnyert, felnőtt mezőnyben aratott győzelemmel, Eb-aranyéremmel kezdted az olimpiai ciklust. Bár még a kvalifikációs versenyek rendszere nem ismert, de tételezzük fel, hogy megszerzed az olimpiai indulási jogot. Van olyan, amit a felkészülés során biztosan másképp csinálnál, mint Párizs előtt?
Párizst hetekig, hónapokig nyögtem. Nehéz volt, de nagyjából novemberre elengedtem az olimpia kudarcát. Azóta arccal a jövő felé fordultam. Muszáj, mert ha még mindig azon gondolkoznék, hogy mit csináltam jól, rosszul, mit kellett volna másképp, megenné a fene, megint nem arra koncentrálnék, ami fontos. Edzésminőségben nem hiszem, hogy kardinális változtatásra lenne szükség, a mennyiséget meg már nem lehet növelni.
Miért, mennyit kell edzeni az olimpiai aranyért?
Sokat!
Nálunk mindenki öli a testét.
Az edzőtáborban felkelsz, reggelizel, majd tornával, gyógytornával, úszással vagy futással folytatod. Visszaballagsz a szobádba, de 10-kor már a teremben vagy, ahol gyúrjátok egymást 12-ig, fél 1-ig. Utána nyújtasz, hengerezel, masszíroztatsz, jégkamrába mész. Ebédelsz, kicsit pihensz, háromra visszamész a terembe, edzel hatig, fél hétig és vége a napnak. Ha nem vagy edzőtáborban, akkor időszaktól függően a futó-, kondi- vagy a birkózóedzés a több. A lényeg, nem lehet egész nap birkózni, hisz akkor hányingered lesz tőle.
Mennyit futtok?
Alapozásnál hosszabbakat, 10 kilométereket. Versenyidőszakban résztávokat, 4×400, 4×800 métereket sprintben.
Erősítés címen mekkora súlyokkal dolgozol?
Nagyokkal. Alapozáskor 190 kilóval guggoltam, 120-szal kaptam fel a mellemhez, 110-et húztam pad alatt, és 160-al nyomtam fekve. Ez a négy fő gyakorlat, és emellett van egy rakás specifikus erősítési mód, hogy mást ne mondjak, nem kell ahhoz a vas, hogy a teremben egymást háton cipelve fussunk körbe-körbe. Nagyon kemény sportág a mienk.
Ezek együttesen „ölik a testet”?
Persze. Az élsportolók azt csinálják, vagy nem? Nem arra van kitalálva az emberi test, hogy több tucat kilométert fusson, meg nem tudom hányat ússzon, vagy dobáld egy szőnyegen a másikat százszor, ezerszer. Ahol az élsport elkezdődik, az egészség ott marad.
Ha edzésminőségen és -mennyiségen nem, akkor min változtatnál a kimondott álmod, az olimpiai arany érdekében?
Párizs azt is bebizonyította, hiába tűnik a kötöttfogású birkózás a nyers erő sportjának, az adott pillanatban a mentális állapot dönt. Az Eb-t 60–70 százalékos fizikális állapotban, viszont elképesztő fókuszban birkóztam végig. Tehát, aki bombaerős, de agyilag szét van csúszva, az nem ér el eredményt. Aki flow állapotban birkózik, az képes legyőzni a nála erősebbet. Az olimpia óta külön dolgozunk a pszichológusommal azon, hogyan zárjam ki a külvilág még oly váratlan történéseit is, mint amit átéltünk Párizs előtt, hogyan maradjak maximális fókuszban. Az Eb ugyan csak egy apró mérföldkő az úton, de azt bizonyítja, jó úton járunk.
A győzelmekért, az olimpiai álomért cserébe annyi fájdalomról, szenvedésről árulkodnak a szavaid, hogyha még a jutalmadat is jótékony célra fordítod, végképp nem értem, miért éri meg birkózni.
A mi sportunk fegyelemre, kitartásra, küzdésre és arra nevel, hogy a siker érdekében a végsőkig el kell menni. Jobbá válni, de közben tisztelni a másikat, a legyőzöttet, vagy éppen azt, aki erősebb volt nálad. Az Eb-győzelmem és az olimpiai ötödik helyem után is odamentem a vetélytársaimhoz, gratuláltunk egymásnak. Mert ellenfelek vagyunk és nem ellenségek. És, ha még sikeres is vagy, tiéd a dicsőség. Ott vagy a történelemben. Ezért éri meg csinálni. Meg az emberek szeretetéért.
Ha itt felnézel a falra, ott látod a képemet, és most már nem szed le onnan senki. Minden nap elsétálok magam mellett, és ilyenkor minden fájdalmam elmúlik, csak azt látom, ezért megérte.
Mindez kárpótol azért a munkáért, szenvedésért, amit beleteszel.
