Sport

Csak puskával lehetett megállítani a profi boksz pszichopata csillagát, a Michigani Bérgyilkost

JHU Sheridan Libraries / Gado / Getty Images
JHU Sheridan Libraries / Gado / Getty Images
Ha feltennénk a kérdést, ki minden idők legjobb bokszolója, röpködnének a nagy nevek Muhammad Alitól Sugar Ray Robinsonon át Joe Louisig. Sokan Floyd Mayweathert, mások Sugar Ray Leonardot, Rocky Marcianót vagy Jack Dempsey-t neveznék meg. De arra fogadni mernénk, hogy azt a legendát senki sem említené, aki 24 éves koráig 62 mérkőzést vívott, 51-et megnyert (46-ot KO-val), kiérdemelte a Michigani Bérgyilkos becenevet, ám a ringben látott túlhevült élete a valóságban is utolérte: 24 évesen hátba lőtték. Íme Stanley Ketchel filmbe illő élettörténete.

Hogy bokszberkekben nem ismeretlen sportolóról van szó, arra példa, hogy egykoron még Mike Tyson is a példaképei között emlegette, bár lehet, nem feltétlenül a boksztudása, hanem a zabolátlan élete miatt.

Stanley Ketchel 1886. szeptember 14-én, még Stanislaw Kiecal néven született, szülei Lengyelországból vándoroltak ki az Egyesült Államokba. A kissrác már fiatalon sem volt könnyű eset, nem járt iskolába, helyette utcagyerekek bandájához csapódva gyakran keveredett verekedésekbe. Tizenkét évesen megszökött otthonról, előbb Montana államot járva azzal szerzett pénz, hogy felajánlotta, bárkivel összeméri az erejét, aki elég bátor, hogy szembenézzen az öklével, majd a bányászváros, Butte egyik szállodájában lett londiner.

Végül testhez állóbb feladatot talált: kidobóként dolgozott. Pedig nem éppen szálfatermetéről volt híres, azonban 170 centis magasságához félelmetes erő párosult. Hogy érdemes lenne kihasználni a tehetségét, az egy vásáron derült ki, ahol kiütött egy felnőtt férfit, ezt követően pedig minden vasárnap az volt a munkája, hogy aki kihívta, azzal kiállt egy pusztakezes bunyóra. A csata győztese 20 dollárt kapott, ő pedig szorgosan gyűjtötte a pénzt.

A legenda szerint 1903. május 2-ig – amikor is 16 évesen az első profi meccsét vívta – már mintegy 250 csatán volt túl sikerrel.

Elagyabugyálta az Ikreket is

Első profi csatájában egy menetet sem kellett kibírnia, olyan könnyen kiütötte riválisát, Kid Tracyt, és az sem hozta zavarba, hogy a második mérkőzésén máris elbukott pontozással Maurice Thoompson ellen.

Első 38 mérkőzését Montanában bokszolta, 33 győzelmet aratott, háromszor kikapott, kétszer döntetlent ért el, míg egy meccsen nem született döntés (állítólag Warren Zurbrick szabálytalan mélyütést vitt be neki, de a két bíró nem tudott megegyezni, mi is történt valójában).

1907-ben váltott és Kaliforniába ment, ahol fél év alatt háromszor is összemérte erejét Joe Thomasszal. A júliusi döntetlent követően szeptemberben a 32. menetben (!) elért KO-ját követően sokan középsúlyú világbajnokként ismerték el, de hogy ez tényleg így legyen, decemberben még egyszer elagyabugyálta Thomast.

Ez volt az a korszak, amikor nevet váltott, mecénása, egy gazdag és befolyásos San Franciscó-i bokszrajongó, Willis Britt ugyanis azt javasolta neki, ilyen lengyel névvel sohasem lesz ismert. Legyen inkább Stanley Ketchel.

A következő 12 csatájából egyet veszített el, de legyőzte a korszak egyik legjobb középsúlyú bunyósát, a félnehézsúlyban is bizonyított Mike „Twin” Sullivant, majd másfél hónappal később a szintén világbajnok ikertestvérét, Jack „Twin” Sullivant. Billy Papkével háromszor is meccselt (kétszer nyert, egyszer kikapott), kétszer legyőzte azt a korábbi könnyűsúlyú bajnok Philadelphia Jack O’Brient, aki – leírni is hihetetlen – 192 profi összecsapást vívott, és mindössze 16 vereséget szenvedett.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Boxing News & History (@boxingnewsandhistory) által megosztott bejegyzés

Megbeszélt, de elrontott meccs

1909 őszére úgy gondolta, elérkezett az idő, hogy végre nehézsúlyban is megmutassa magát, így október 16-án létrejött a nagy csata az első színes bőrű nehézsúlyú bokszbajnokkal, Jack Johnsonnal. A történelem egyik legbefolyásosabb bokszolójaként számon tartott Johnson a 12. menetben KO-val győzött – pedig nem is akart.

Bármilyen meglepő, a faji szegregáció ellenére a két bunyós nagyszerű barátságot ápolt egymással, a szerencsejáték-szenvedély mellett együtt jártak bordélyházakba is.

Állítólag előre megbeszélték a meccsük felépítését, amelyet 20 menetesre terveztek azért, hogy filmfelvétel esetén elég hosszú legyen ahhoz, hogy később mozikban újra levetíthessék. Dávid és Góliát csatája azonban nem várt fordulatot hozott: a 12. menetben Ketchel egyik ütése olyan pontosan betalált, hogy Johnson padlóra került. Miután felállt, egy gyors kombinációval kiütötte Ketchelt úgy, hogy a szegény percekig nem tért magához, mellesleg néhány fogát is elveszítette.

Őrült módon hergelte magát

Hogy miben rejlett Ketchel ereje? Az biztos, hogy sohasem tanult bunyózni, nem volt megfelelő a technikája. Nem tudott védekezni, sokkal inkább a nyílt harcot választotta, amely jól passzolt az agresszív stílusához. Ezzel ellenfelei nem sok mindent tudtak kezdeni, főleg, hogy kétkezes volt, azaz bármelyikkel képes volt bevinni a végzetes csapást. A ringben teljesen megvadult, céljának az aktuális ellenfele végleges elpusztítását tekintette.

Minden mérkőzés előtt azzal hergelte magát, hogy azt mondogatta leendő ellenfeléről:

Az a rohadék megsértette az anyámat! Meg fogom ölni!

„Azt hiszem, benne egy kidobóember lelke lakozott. Egy kidobóé, aki élvezte a munkáját” – mondta róla a korszak legendás bokszmenedzsere, Dan Morgan.

„Ő a legerősebb és legcélravezetőbb ember, akit valaha ismertem” – áradozott róla 1908-ban Jerry McCarth, akit Ketchel kétszer is kiütött. „Amikor legyőzött, rájöttem, hogy ő egy csoda. Az egyik meccsen jobbal erősen eltaláltam az állkapcsát, de ahelyett, hogy megállt volna, millió ütést mért rám.”

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Boxing News & History (@boxingnewsandhistory) által megosztott bejegyzés

Szelíd újszülött és kegyetlen oroszlán

Impulzív, sőt, pszichopata jelleme miatt a viselkedése olykor kiszámíthatatlanná vált. Gyakran hordott magával pisztolyt, és ha dühbe gurult, szemérmetlenül elő is kapta a fegyverét. A legenda szerint egyszer még egy barátját is lábon lőtte, de aztán, amikor rájött, mit tett, sírni kezdett, a karjába vette az áldozatot és elrohant vele a kórházba.

De Hype Igoe, a 20. század elejének egyik vezető bokszújságírója és karikaturistája ennél is jobban ismerte.

Sokoldalú ember volt. Lehetett szelíd, mint egy újszülött, kegyetlen, mint egy oroszlán, aki meg akarja védeni a kölykeit. Vagy olyan szeretni való, mint egy édesanya, és egy rohadt áruló gazember

így jellemezte. Ő írta róla, hogy gyakran úgy ült le az asztalhoz, hogy egy hatlövetű pisztolyt tett a térdére.

„Soha nem értettem, miért volt felfegyverkezve. Egy reggel majdnem belehaltam a félelembe, amikor a nyugat-virginiai Wheelingben elmentünk reggelizni. Az egyik pincér nem megfelelő hangnemben beszélt arról, milyen tojást és szalonnát ehet, és láttam, ahogy a terítő alatt a fegyveréért nyúl. Úgy tettem, mintha innék és elharaptam az üvegpoharat, hogy szándékosan elvágjam a számat. Dőlt a vér, és megkértem, kísérjen el a mosdóba. Az övébe csúsztatta a pisztolyt, hozzám lépett és ragaszkodott ahhoz, hogy orvoshoz vihessen. Bármit megtettem volna, hogy eltávolítsam a pincértől! A trükk bevált.”

De Igoe mesélt olyan sztorikat is, miszerint az egyik meccse után Stanley keze az ötszörösére dagadt, és állítólag egyszer elment inkognitóban egy bokszviadalra, ahol hat nehézsúlyút is legyőzött.

Olyan is előfordult az elbeszélések szerint, hogy egy meccsen az ellenfele zokogásban tört ki. Amikor megkérdezte az okát, még ő maga is meglepődött a válaszon: riválisa menetenként 10 dollárt kapott, de attól félt, nem bírja ki hat meneten át, márpedig neki 60 dollárra volt szüksége, hogy gyermekének hegedűt vásároljon.

Ketchel nem ütötte ki hat meneten át, majd győzelme után elment vele a hangszerért. Az ár azonban addigra 200 dollárra emelkedett. A sztárbunyós Stanley kifizette a hiányzó 140 dollárt, majd még néhány pohár pezsgőre is meghívta újdonsült cimboráját.

Rablógyilkosság lett a végzete

Utolsó mérkőzését 1910. június 10-én, New Yorkban vívta, amikor öt menetben elintézte Jim Smith-t. A gyakori alkoholos és ópiumos bulik miatt Ketchel nem érezte jól magát, és szeptemberben elment barátja, Pete Dickerson tanyájára Conway-be.

Az volt a terve, hogy pihen, ismét formába lendül, és visszavágót kér Jack Johnsontól. Emellett kicsit megismeri a gazdálkodók életét, Dickersonnal közös vállalkozást akart indítani.

A tanyán érdeklődni kezdett Goldie Smith szakácsnő iránt, aki az egyetlen nő volt a környéken. Pechjére a vőlegény, Walter Dipley ugyanazon a tanyán dolgozott, és a pár kitalálta, hogy kirabolják a bokszolót. Ám gyilkosságról eredetileg nem volt szó.

Ketchelnek volt egy szabálya, nem szeretett ajtónak háttal ülni. 1910. október 15-én azonban Goldie Smith direkt így terített meg, a sportoló pedig nem vehette észre, hogy Dipley puskával a kezében belépett a szobába. „Kezeket fel! – hallatszott, majd eldörrent a lövés, amely Ketchelt hátulról érte, a golyó a vállán át a tüdejébe fúródott. Amint padlóra került, a nő átkutatta a zsebeit, de nem talált semmit.

Dickerson 5000 dollár jutalmat ajánlott fel annak, aki elkapja a gyilkost. Nem kellett rá sokat várni, másnap a szomszédos farmon letartóztatták Dipley-t. A perre 1911 januárjában került sor, a két bűnöst egyaránt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Ugyan Ketchelt kórházba szállították, de aznap este 7 óra körül meghalt. Az utolsó szavai ezek voltak: „Annyira fáradt vagyok. Vigyél haza anyámhoz.”

Amikor értesültek Ketchel haláláról, menedzsere, Wilson Mizner állítólag azt mondta:

Mondd meg nekik, hogy kezdjenek el tízig számolni felette. Fel fog állni!

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik