Egyoldalú menetekre számított a szakma és a közvélemény is az 1973. március 31-én San Diegóban rendezett Muhammad Ali–Ken Norton mérkőzés előtt, a legtöbben még azt sem tudták elképzelni, hogy a profi karrierje során addig egyetlen vereséget szenvedő Legnagyobb ellenfele kibírja mind a tizenkét menetet. Ehhez képest a nehézsúlyú ranglista hetedik helyén álló Norton 233, míg Ali csak 171 ütést vitt be, az előzetesen „a tengerészgyalogság kiszolgált katonájának” titulált esélyleső végig meghökkentő fölényben volt.
A kimenetel sokkolta a bokszvilágot, a világsajtó azonban nem különösebben igyekezett korrigálni önmagát, Nortont pusztán szerencsés harcosnak nevezte, holott a szenzációs siker a legkevésbé sem Fortuna pártfogásán múlt.
A győztes 50 ezer dollárt kapott, Ali ennek több mint a négyszeresét tette zsebre. Norton azonban megbecsülte a szerény díjazást is: „Ez a meccs alkalmat teremt arra, hogy több ennivalót és jobb ruhákat adjak a kisfiamnak. Esélyt nyújt az életre.”
A „többé-kevésbé ismeretlen” megfogalmazás mindenesetre eltűnt Norton neve elől, és fél évvel később, Ali felépülése után felfokozott érdeklődés kísérte a visszavágót. Nem csaptak akkora felhajtást, mint az 1974 októberében Zaire-ban tartott Ali–Foreman mérkőzés körül – amely után Johnny Wakelin átköltötte a Szőregen született Joe Bugnerről írt Hungarian Superman című dalát, és Aliról énekelte, hogy „Muhammad, the black superman” –, de a kaliforniai Inglewoodban 1973. szeptember 10-én rendezett revánsmeccs is nagy szám volt.
Pláne, hogy Norton megint legalábbis egyenrangú partnernek bizonyult, és nemcsak anyagilag, de szakmailag is megalapozta önmagát. Az összecsapás végén két pontozó Alit, egy az immár tekintélyt szerző vetélytársat látta jobbnak, és a győztes is dicsérte a vesztest, persze a saját stílusában:
A második legjobb a világon. Utánam.
A trilógia harmadik része 1976. szeptember 28-án következett. A meccset a New York-i Yankee stadionban rendezték, ahol a harmincadik bokszvilágbajnoki döntőt tartották, de az elsőt 1959. június 26. óta. (Tizenhét évvel korábban a svéd Ingemar Johansson a második menetben kiütötte az amerikai Floyd Pattersont.)
Norton akkorra már két filmszerepet is kapott, ám a western felvételének egyik napján influenza miatt kimentette magát. Peterdi Pál ezt így kommentálta: „Túl beteg ahhoz, hogy meghaljon a Vadnyugaton.” A filmes felfutásra Ali is célzott: „Hamarosan kénytelen lesz befejezni bonviváni pályáját, mert jelentősen átdolgozom az ábrázatát.”
Az igazán nagy arcú Muhammad több mint hatmillió dollárért, de már Norton is másfél millióért bokszolt. Noha Ali a tizenöt menetes mérkőzést megelőzően azt ígérte, nem lesz szükség hat rundnál többre, Norton az első nyolc menet közül hatot vitathatatlanul megnyert. A lelátókon hivatalosan 30 298 ember nézett, mint a moziban, de a Yankee-ben nem voltak annyian, mert az aréna körzetében zavargások törtek ki, és sokan még azok közül is otthon maradtak, akik jegyet váltottak a meccsre.
Azért sokan látták a találkozót, hiszen New Yorkban 300 helyen állítottak fel kivetítőt, és 59 ország televíziója közvetített egyenesben. (Magyarországon is nézhették a találkozót azok, akik fogni tudták a jugoszláv tévé adását.)
A kimenetel örök vita tárgya marad. A helyszínen és a képernyők előtt a legtöbben Nortont vélték győztesnek; két döntnök úgy ítélte meg, hogy Ali nyolc, Norton pedig hét menetben volt jobb, míg a harmadik zsűritag nyolc menetet Alinak, hatot Nortonnak adott, egyet döntetlenre értékelt.
A nagy hírügynökségek közül az AFP és az AP Alit látta jobbnak, a Reuter és a UPI Nortont.
A vesztes, aki a tizenötödik menet végén azt kiabálta Alinak a sarokban, hogy „megvertelek!”, a döntés nyomán összetört. Azt mondta: „A fiam tizedik születésnapjára szerettem volna elhódítani a világbajnoki címet. Ám hiába voltam jobb legalább kilenc menetben, Alit hozták ki nyertesnek.
Ellene kettős mérkőzést kell vívni: egyet vele, egyet a legendájával. Legyőzni csak kiütéssel lehet.
A világbajnoki címét tizenhetedszer megvédő Ali sem abban a modorban beszélt már, amelyben a mérkőzés előtt harsogott: „Úgy kirepítem a szorítóból Nortont, hogy utána radarral kell keresni.” Tőle szokatlan tisztelettel és visszafogottsággal így nyilatkozott: „Ken rendkívül jól bokszolt, én viszont mind jobban érzem éveim súlyát. Csak az utolsó, egészen biztosan megnyert menetnek köszönhetem győzelmemet. A döntéssel nem foglalkozom. Elvégre semmit sem tehetek azért, hogy megváltoztassam.”
Ali a meccs után a visszavonulás gondolatát fontolgatta – hol volt már az az idő, amikor arról beszélt: „Ha kell, húsz menetet is végigtáncolok lábujjhegyen!” –, de aztán csak 1981-ben hagyta abba, amikor a bahamai drámaként elhíresült mérkőzésen kikapott a jamaicai Trevor Berbicktől. A találkozót azért rendezték Nassauban, mert a boksz halhatatlan alakjának a Larry Holmestól 1980-ban elszenvedett veresége után egyetlen amerikai város sem látott fantáziát az összecsapásban.
Amúgy Norton is 1981-ben fejezte be pályafutását. Tíz évvel ezelőtt, hetven esztendősen hunyt el. Ali három évvel túlélte őt: 2016-ban, hetvennégy esztendős korában távozott.
Ők ketten odafönn talán még most is arról vitatkoznak, melyikük nyert valójában New Yorkban. De lehet az is, hogy Ali a mennyben igazolást keres földi kijelentésére, mi szerint „amikor az Úr megteremtett engem, aznap már semmi mást nem csinált, csak hátradőlt a karosszékében, és elégedetten nézett körül”.
