Szlovénveréssel, vagyis sikerélménnyel búcsúztunk a 15. női kézilabda Európa-bajnokságtól, és kifejezetten megható volt látni a lefújás után a csupamosoly magyar játékosokat. Ők ugyanis – és ebben semmi irónia nincs – minden tőlük telhetőt megtettek a szűk két hét alatt. Hajtottak, küzdöttek, szívüket, lelküket kitették a pályára, miközben kaptak hideget-meleget, mert eleinte játékunk nem volt, utána pedig pontunk. Egészen az utolsó meccsig, ahol összejött ez is, az is, így a 11. helyen végeztünk.
Mielőtt azonban az összefüggéseket és a törvényszerűségeket vizsgálnánk, nézzük, hogy magyar szemmel mik voltak a leglényegesebb tapasztalatai ennek az Európa-bajnokságnak:
- iszonyatosan nyögvenyelősen tudjuk hozni a kötelezőt (Svájc legyőzése),
- ki-ki mérkőzésen totális a mentális blokk (vereség a horvátoktól),
- megfelelő védekezés nélkül nincs kimagasló kapusteljesítmény sem (az összes meccsünk, leszámítva talán az utolsót),
- van tartása a csapatnak, és játékban is képes fejlődni (a norvégok, a dánok, a svédek és a szlovénok elleni mérkőzés),
- egy Klujber Katrin ugyan nem csinál nyarat, de melengette a szívünket a nagyszerű teljesítménye (az egész Eb).
Hosszú bekezdéseken keresztül boncolgathatnánk még az Eb-n történteket, a kerethirdetés anomáliáit, a siralmas statisztikáinkat, de nincs sok értelme, mert a lényeg ezúttal nem a részletekben, hanem a „big picture”-ben rejlik, és csak az a lényegi kérdés: tényleg lehet ebből a teljesítményből építkezni, és jelentősen javulni? Valóban megvan-e erre a reális esély? A rövid válasz az, hogy attól függ, mi a cél, hol szeretnénk látni magunkat a nemzetközi kézilabdás térképen. A hosszabb most következik.
A dicső múlthoz, a szurkolók elvárásaihoz és az anyagi-tárgyi feltételekhez csak az lenne méltó, ha a megcéloznánk a világelitet (a tavalyi vb előtt még az volt a hivatalos mondás illetékes helyről, hogy oda tartozunk…), nézzük hát, köszönőviszonyban van-e ez a realitással.
Vannak nemzetközi klasszisaink?
Ha a belső posztokat nézzük, egyetlen ilyen játékosunk van, őt Klujber Katrinnak hívják. Ez már önmagában is szomorkás, ráadásul van egy olyan hozadéka is, hogy a keret fiataljai (vagyis szinte mindenki) nem látnak maguk előtt követendő példát. Akkora az űr ezen a téren, hogy Görbicz Anitára még emlékeznek a mai újoncok, de a fényes sikerek nagyjait, Radulovicsot, Farkas Ágnest, Pálinger Katalint már játszani sem látták. Tóth Tímea mesélte a minap, hogy annak idején ő remegő térdekkel lépett be a magyar válogatott öltözőjébe, de nem a kihívás miatt izgult, hanem egyszerűen csak belegondolt, hogy kikkel fog ő mostantól együtt játszani. A jelenkor fiataljai vajon kiket választanának példaképül a mostani csapatból?
Vannak jól képzett, modern felfogásban dolgozó edzőink?
A korrekt válasz az, hogy nem tudjuk. Természetesen vannak lelkes, szorgalmasan dolgozó magyar szakemberek, de női vonalon egyedül Elek Gábor – és egy rövid ideig Danyi Gábor – mérettetett meg nemzetközi szinten, hiszen hosszú-hosszú ideje egyetlen magyar szakember sem dolgozik külföldön. Nem is hívják őket, és ők se nagyon törik magukat, hogy menjenek. Vajon miért nem?
Haladunk-e a korral?
2014-ben – vagyis nyolc évvel ezelőtt – Eb-t rendeztünk a horvátokkal karöltve. December 15-én elképesztően fontos középdöntős meccset játszottunk a dánokkal – és kikaptunk 23-20-ra. Ez volt az a mérkőzés, amelyen a dánok meglepték a világot, de különösen minket: heten támadtak hat ellen, a kapusuk addig a kispadra szaladt. (Nem állom meg, hogy ne írjam le: Sandra Toftnak hívták.) Ámultunk, bámultunk, forgattuk a fejünket – leginkább Németh András szövetségi kapitány –, és esélyünk sem volt győzelemre. (Ez volt Jan Pytlick második fájdalmas fricskája ellenünk. Az első ugyebár 14 évvel korábban a sydney-i olimpia döntője). Ismétlem, nyolc évvel ezelőtt történt mindez. A hét a hat elleni játékot azonnal „megvette” a világ, ma már az utcák-terek bajnokságokon is alkalmazzák. Nálunk egészen a közelmúltig szinte egyáltalán nem lehetett látni. Vajon miért nem?
Adott-e játékosaink számára az itthoni közeg a jelentős mértékű fejlődéshez?
Szubjektív válasz helyett nézzük a tényeket. (Hasonló összesítést már a tavalyi vb-elemzésben is olvashattak, de hát a relevanciája szemernyit se csökkent az elmúlt egy évben, sőt.)
Az alábbi klubok adtak játékost belső posztokon Golovin Vlagyimir válogatottjába.
- Debrecen – 5 játékos (Vámos Petra, Bordás Réka, Füzi-Tóvizi Petra, Hornyák Dóra, Kácsor Gréta)
- Mosonmagyaróvár – 3 játékos (Albek Anna, Tóth Eszter, Pásztor Noémi)
- Siófok – 1 játékos (Debreczeni-Klivinyi Kinga)
- Vác – 1 játékos (Kuczora Csenge)
- FTC – 1 játékos (Klujber Katrin)
Kijelenthető tehát, hogy a magyar válogatott a Debrecenre és a Mosonmagyaróvárra épült ezen az Eb-n. Nos, ez a két csapat összesen írd és mondd 13 (NB I-es) tétmeccset játszott ebben a szezonban, vagyis a játékosok úgy kezdték el az Európa-bajnokságot, hogy a következő mérkőzések voltak a lábukban:
- Debrecen – 7 tétmeccs: 5 győzelem (Érd, Mosonmagyaraóvár, Dunaújváros, MTK, Fehérvár), 2 vereség (Győr, Budaörs!)
- Mosonmagyaróvár – 6 tétmeccs: 4 győzelem (Fehérvár, Dunaújváros, Érd, Kisvárda), 2 vereség (Debrecen, FTC)
Ugye, ehhez nem kell kommentár? És az a szomorú helyzet, hogy e tekintetben nem várható jelentős változás. Jelen állás szerint a válogatott gerincét adó magyar kézilabdázók jövőre és azután is ebben a szakmai és mentális közegben fognak pallérozódni.
Megoldás lehetne persze a „tömeges légióskodás” – sőt, bármilyen fájdalmas is leírni, valószínűleg az egyetlen reális alternatíva lenne –, de ennek épphogy a csírája látszódik.
Jelenleg ugyanis az volt a helyzet, hogy a belső posztokon (átlövők, beállók, irányítók) nulla, azaz 0 légiós szerepelt Golovin keretében – Háfra Noémi lett volna az egyetlen, de ő megsérült. Vagyis a tizenegy játékosból Klujber Katrin volt az egyedüli, aki játszott nemzetközi mérkőzést az ősz folyamán. Ha nem indul el a kivándorlás, ugyanez fogja jellemezni a következő esztendőket is.
És ráadásként egy kis kitekintés, a legkevésbé sem öncélúan. 10–15 évvel ezelőtt a magyar labdarúgás volt abban a (vagy nagyon hasonló) helyzetben, mint most a kézilabda. Aztán elindult egy folyamat, és ma ott tartunk, ahol. Puszta kíváncsiságból megnéztem, milyen a légiósok és az itthon játszók aránya Marco Rossi keretében a középpályások és a csatárok között. (Nagyjából ugye ez felel meg a belső poszton játszó kézilabdázóknak.)
Nos: 13 játékosból 10 légiós. A támadóknál ugyanez a szám: 6-ból 6.
Mit gondolnak, ha a magyar válogatott középpályásai és csatárai a Kisvárdában, a Puskás Akadémiában vagy a Kecskemétben ontanák a gólokat hétről hétre, labdába tudnánk rúgni az angolok, az olaszok és a németek ellen?
Adott a megfelelő, megújulni képes sportági vezetés?
Ezt majd a jövő dönti el. Egy biztos: valamilyen módon bele kell nyúlni a rendszerbe, mert a tendenciák, a számok, az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy az apró korrekciók maximum a stagnáláshoz elegendők.
2015 óta két 7. helyezés a legjobb eredményünk női világversenyen, de jobbára a 10. hely körül végeztünk. Ezek tények, önmagukért beszélnek. Jelzik, hogy a probléma a legkevésbé sem új keletű, nem a semmiből jött előzmények nélkül, és még véletlenül sem az az eredménytelenségünk magyarázata, amit előszeretettel hangoztatnak oly sokan, hogy most éppen túl fiatal a csapatunk. Ami amúgy igaz – tehát szintén tény –, de ez már az okozat és nem az ok.
És nem most lettek nálunk – sokkal – jobbak a skandinávok, hanem szinte emberemlékezet óta más szinten és sebességen játszanak. Furcsa módon úgy beszéltek erről a magyar szakemberek az Eb alatt, mintha ez valami nóvum lenne.
Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány például a következőket nyilatkozta a Nemzet Sport Online-nak a svédektől elszenvedett vereség után:
„Mindhárom skandináv csapat nagyon erős és gyors játékosokból állt, próbáltuk velük felvenni a tempót, amely sikerült is, de sajnos nem egy egész meccs erejéig, ez mindenféleképpen elgondolkodtató… Egyértelmű, hogy a három skandináv válogatott előrébb tart, mint mi, nemcsak kilogrammban és tudásban, mindenben. Nekünk az a célunk hosszú távon, hogy felzárkózzunk hozzájuk, de ehhez sokat kell tapasztalni és tanulni.”
Rendkívül szimpatikus kapitányunk állítása abszolút helytálló, de vessünk csak egy pillantást arra, hogyan is fest a magyar női válogatott mérlege a skandináv csapatok ellen az elmúlt hat évben. (Csak a világversenyek tétmérkőzéseit vettük figyelembe.)
- Norvégia: 6 meccs – 6 vereség
- Dánia: 3 meccs – 3 vereség
- Svédország: 3 meccs – 2 vereség, 1 győzelem
(Csak az érdekesség kedvéért: az első hatalmas pofont 2004-ben – vagyis immár 18 éve – kaptuk a norvégoktól, ráadásul Budapesten. Amikor is a hazai rendezésű Eb elődöntőjében 44-29-re páholtak el minket. Szörnyen nagy maflás volt, de az egy világverseny elődöntője volt – hol vagyunk ma ettől? –, ráadásul a bronzmeccsen elvertük az oroszokat.)
Tehát az elmúlt hat évben 13 tétmeccset játszottunk skandináv csapattal világversenyen, és ebből 12-t elveszítettünk. Biztos, hogy nem lehetett volna korábban észrevenni az intő jeleket, és jelentőséget is tulajdonítani nekik?
Továbbá, ha nagyon őszinték akarunk lenni – márpedig akarjunk –, akkor kimondjuk, hogy egyértelműen előttünk járnak még a franciák, a hollandok és az oroszok is, akik előbb-utóbb csak visszatérnek a nemzetközi porondra. Vagyis tetszik, nem tetszik, a realitásokat figyelembe véve a hetedik a legelőkelőbb pozíció, amit belátható időn belül megcélozhatunk. De a jelek szerint azért is vért kell majd izzadnunk a következő esztendőkben.
Adottak-e a feltételek? Van-e elég pénz a sportágban?
Beismerem, álszent a kérdés, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a magyar kézilabdázás valóságos tejjel-mézzel folyó Kánaán. Éppen emiatt – és persze az eredménytelenség okán – nagyon sokan úgy summázzák a helyzetet, hogy a tao tehet mindenről. Pedig meggyőződésem, hogy ez nem így van. A töméntelen mennyiségű taopénz „csak” elkényelmesített szinte mindenkit, és tovább erősítette azt a hamis érzetet, hogy itt szakmailag minden rendben van.
Ha majd évtizedek múlva visszatekintünk a 2010-es évek közepére, azt fogjuk mondani, hogy: na, ez volt az az időszak, amikor forradalmi változáson ment keresztül a sportág. Hatalmas önbecsapás tehát évről évre azzal ámítani magunkat, hogy majd egyszer csak beérnek a fiataljaink, lesz rutinjuk, önbizalmuk, nekünk pedig eredményünk. Nem, nem lesz. Mert egész egyszerűen korszerűtlen kézilabdát játszunk – már jó ideje. Ezt amúgy a mostani Eb statisztikái is alátámasztják, különösen az, amelyik a passzok számát mutatja. A magyar, a horvát és a román csapat passzolt messze a legtöbbet és a norvég, a dán, valamint a francia a legkevesebbet mezőnyből. Vagyis ezek a válogattak gyorsan és eredményesen átjátsszák a pályát, míg – többek között – mi az úgynevezett old school kézilabdát erőltetjük. Mert azt tudjuk, az a játékunk.
De, szögezzük le ismét, ebben semmi újdonság nincs, évek óta tart a folyamat. A magyar kézilabdázás szereplői és irányítói pedig vagy nem észlelték ezt a megújulást vagy nem ismerték fel a jelentőségét. Mert nagyon úgy fest, hogy mi megrekedtünk azon a szinten, ami egykoron elég volt az üdvösséghez, a többiek meg száguldottak tovább. A mai csúcskézilabda – a női is – összehasonlíthatatlanul gyorsabb, erőteljesebb, kreatívabb, variábilisabb, mint mondjuk a 15 évvel ezelőtti. Ez már szinte egy másik játék. Öröm nézni.
De összehasonlíthatatlanul nagyobb boldogság lenne ismét a nagyok asztalánál játszani.
A 90-es évek legendás céges telefonkönyvének, a Szaknévsornak az volt a szlogenje: „Aki kimarad, az lemarad.”
És már rég nem az a kérdés, hogy nekünk van-e lemaradásunk. Hanem az, hogy mekkora az a lemaradás, van-e merszünk szembe nézni vele, és vérrel, verítékkel ledolgozható-e legalább középhosszú távon.
